Folyik a víz áll a part...


A Vas megyében, Szombathelytől néhány kilométerre lévő tüneményes kis falu gyermekkorom fontos helyszíne. Bár nagyszüleim házának udvara megváltozott már, emlékeim elevenen visszatérnek. Öcsémmel együtt életünk legszebb időszaka volt ez. Mezítláb rohangáltunk, sátrat építettünk a nagy gyöpös udvaron. Kútvizet, tejet ittunk, etettük az állatokat, igyekeztünk megtanulni kapálni, krumplit szedni, megtapasztaltuk a paraszti élet akkor még tetten érhető elevenségét.

Nagymamám uzsonnára leszelt egy jó nagy karéj kenyeret, házi zsírral megkente, friss paprikát szedtünk hozzá. Utána a kútból ittunk, mindjárt a vödörből. Hát ilyen uzsonna a világon nem volt! Sovány gyerekek voltunk, és ez bosszantotta a Mamát. Mégiscsak legyen már valami látszatja, hogy nála jártunk. A program tehát az volt: nyár végére kicsit meg kell híznunk. Aztán be is számolt édesapámnak: „Na, Jóskám, ettek a gyerekek, mint a zsizsikek, csak úgy caffogott!“

Aztán azok a végtelen hosszú nyári délutánok, amikor az ember elbújt a diófa lombja között, és kiolvasta az Olcsó Könyvtár-sorozatot meg a Vasárnapi Újságot. Mindennek megvolt a helye és ideje. A padlás kincseket rejtett: édesapám egykori munkafüzeteit, különböző rejtélyes tárgyakat. Furcsa módon én szolgáltattam itt a folklórt. Nagyapa elmondta, melyik cimborájának vagy szomszédjának mi is a kedvenc nótája. És akkor kiültünk a diófa alá a padra, az esti csendben, amikor már mindenki elvégezte az aznapi tennivalóját, és felcsendült a furulyaszó. A pesti lánygyerek elfújta szépen, hogy Tarnopolnál szól az ágyú, hullanak a muszkák, vagy nagyapám kedvenc nótáját, a Söprik a pápai utcát. Így is maradtam meg a helyiek emlékezetében. Egyszer éppen a temetőben voltam a nagyszüleim sírjánál, amikor megszólított egy bácsi: „Ej az Istókját, te lánygyerek! Most is látlak, ahogy pikulálsz az akácfán!”

Öcsémmel a Déliből elmentünk Szombathelyre, ott átszálltunk egy kis pöfögős fekete vonatra, és azzal érkeztünk meg Csempeszkopácsra. Ezzel a kisvasúttal jártunk be olykor a tizennyolc kilométerre lévő Szombathelyre. Mindig úgy mentünk be a városba, mintha valami őrületesen nagy útra mennénk. Hajnalban nagyanyám levágott két tikot, kirántotta és bepakolta egy kosárba a kockás abrosz mellé. Ott ebédeltünk a parkban, mivel a csempesziek soha nem mentek városi étterembe. Csak abban bíztak, amit maguk otthon megfőztek, megsütöttek.

Az időbeosztást a faluban a déli harangszó és a kisvonat menetrendje határozta meg. Fülembe cseng ma is nagyanyám hangja: „Aptya, igyekezz, elment a vonat fönek!” Ez azt jelentette, hogy már elindult a vonat Szombathelyre. Visszafele meg „lenek gyütt.” És mindenki ott volt az állomáson időben. Senki nem rohant sehova, mégis mindenki célba ért.

Mikor a csempeszkopácsi gyönyörű Árpád-kori templomba jövök, mindig megérintem a kapuját határoló köveket. Különös és felemelő érzés, hogy az én őseim ki tudja, hány száz éve ugyanígy beléptek ide és imádkoztak. Gyerekkoromban a harmadik padban ültem nagyanyámmal. Mindenkinek személyre szóló helye volt. A férfiak fönt voltak a kóruson, ahová egy nagyon meredek lépcsőn lehetett fölmenni, ami leginkább tiklajterjához (tyúklétrához) hasonlatos. Mai napig csodálkozom, hogy felnőtt, nagydarab emberek hogyan tudtak ide ilyen biztonsággal fölhágni.

Nagyon szépen szólt itt az ének. Vannak gyönyörű katedrálisok, ahol az ember hátrahőköl és megcsodálja a különböző korok művészetét, de nekem a legszebb mindig ez a csempeszkopácsi templom marad. Jól emlékszem a papra, Hencz Józsefre, akit szerettek a faluban, Henczibunci atyának hívták. Humoros és agilis fiatal pap volt, sokat tett e kezdetben romos templomért. Úgy tudom, három infarktust is kihordott lábon, annyit dolgozott.

Lap szám