Mestersége: mézeskalácsos

Karácsony táján sok otthont beleng a frissen sült mézeskalács fűszeres illata. A szekszárdi Petrits családnál így van ez az év többi napján is. A mézeskalácsos dinasztia hatodik generációját képviselő Petrits Szilveszterrel beszélgettünk.
 

– Hungarikumnak számít a mézeskalács?
– Bár a hivatalos listán még nem szerepel, a magyarok és a hazánkba látogató külföldi turisták is annak tartják; a hozzánk betérő vendégek nemcsak helyben fogyasztanak a termékeinkből, hanem szuvenírként haza is visznek belőlük. Hogy mikor jelent meg először hazánkban ez az édesség, azzal kapcsolatban nincsenek pontos adatok. Az első mézeskalácsos céheket az 1600-as években hozták létre a Felvidéken, Pozsonyban és Kassán, de később Debrecenben és Erdély egyes városaiban is nagy hagyománya volt ennek a mesterségnek. Manapság más országokban is készítenek hasonló édességet, de a helyi tradíciók miatt bátran ki lehet jelenteni, hogy a magyar mézeskalács egyedülálló a világon.

– Nem egy egyszerű cukrásztermékről van szó…
– Az ókorban a méz az egész világon pótolhatatlan édesítőszer volt, a felhasználásával készült süteményeknek sok helyütt mágikus erőt tulajdonítottak. A görögök például formázott cserépedényben készült mézeskalácsot tettek halottaik szájába, hogy így engeszteljék ki Cerberust, az alvilág őrét. A középkorban a süteményeken megjelentek az egyházi jelképek. A 18. század céheiben kezdődött meg a hagyományos, piros, míves díszítésű mézeskalácsok, például a tükrös szívek és huszárok gyártása. Ezeket ajándéktárgyként árusították, búcsúkban, hagyományőrző rendezvényeken ma is találunk ilyeneket.

 

– A Petrits család 1825 óta foglalkozik mézeskalács-készítéssel. Ki volt az első mesterember a felmenői között?
– A szépapám választotta ezt a hivatást az 1800-as évek legelején, azóta apáról fiúra öröklődik a mesterség. A kommunizmus alatt majdnem megtört a hagyomány, miután nagyapám üzemét államosították. Később visszakapta ugyan a műhelyét, de félve attól, hogy a történelem megismétli önmagát, édesapámat tudatosan távol tartotta a szakmától. Ő azonban hajthatatlan volt. A rendszerváltás után saját vállalkozást hozott létre, és engem is maga mellé vett.
 

– Elvárta, hogy ön is ezt a mesterséget válassza?
– Inkább predesztinációnak mondanám. Gyerekkoromban, a nyári vakáció alatt, amíg a barátok szórakoztak, én a testvéremmel együtt a műhelyben dolgoztam: cukorkát tördeltünk, puszedlit csomagoltunk, mindig akadt valami tennivaló. Januárban és februárban a gyertyaöntésé volt a főszerep, nagyapám és apám ebben a két hónapban készítette el a plébániák egy évre szükséges gyertyakészletét. Mivel a tempó feszített volt, mi is kénytelenek voltunk besegíteni az öcsémmel, a szánkózás és hógolyózás helyett a téli szünidőben is dolgoznunk kellett. Annyira megcsömörlöttem ettől, hogy elhatároztam, szakítok a családi hagyományokkal, és más szakmát választok. Az általános iskola elvégzése után a győri bencés gimnáziumba

– Lesz majd, aki tovább örökíti a családi tradíciót?

Lap szám