Értéktár - Kincsek, amik már biztosan itthon maradnak

 

Viharban született a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja. Az emberek azonban lassan megértik, hogy valójában az ország gazdagításáról, kulturális örökségünk megmentéséről van szó.
 

Amikor tavaly januárban elindult a program, már a start pillanatában elemi erővel hördült fel a politikai ellenzék. Egyáltalán nem érdekelték a kezdeményezés céljai, a nyilatkozatokból kiderült, hogy nem is ismerik ezeket, a kritikusok elsősorban a pénzre koncentráltak és a felhördülésből besöpörhető politikai haszonra. Az MNB Értéktár Programja harmincmilliárd forintos keretösszegből gazdálkodik, ennyit költhet majd műtárgyak és különféle kultúrtörténeti kincsek vissza-, illetve megvásárlására. Amikor a Program – szerencsés körülmények között – megszerezte Tiziano Vecellio Mária gyermekével és Szent Pállal című, 1540 körül született képét, elszabadult a pokol. Az ellenzéki média szinte pillanatok alatt kiszámolta, hogy hány kórházi inkubátort lehetne vásárolni a festményre költött négy és fél milliárd forintból. S nemcsak Matolcsy György bankelnök képességeit, tisztességét kérdőjelezték meg újra és újra, de a kormányét is, amely szemet huny az „esztelen” költekezés felett, miközben gyerekek széles tömegei éheznek szerte az országban.



Amit eddig nem láthattunk
Gerhardt Ferenc, az MNB alelnöke az Értéktár Program mentora. Azt mondja, nem az ő fejéből pattant ki a kezdeményezés ötlete, hanem Matolcsy György elnök úr a szülőatyja, de ő igyekezett aztán formát és keretet adni a tervnek. Gerhardt Ferenc hamis, félrevezető és populista támadásnak tartotta mindig is az ellenzék és ellenzők „inkubátoros” érveit, no meg azt is, hogy az MNB a magyar adófizetők pénzét herdálja el „holmi olajjal kent vásznakra, valamint egyéb kacatokra”. A Nemzeti Bank nem költségvetési intézmény, szögezi le az alelnök, nem kapcsolódik a költségvetéshez, következésképpen a pénz, amit elkölt a Programban, az sem az adófizetők pénze.
Gyakran elhangzott az a vád is, hogy nemzetközi szinten elképzelhetetlen lenne, amit az MNB művel, mert sehol a világon nem indított ilyen kezdeményezést egyetlen központi bank sem. Ez persze nem igaz. Bankok sokasága vásárol műtárgyakat – és itt nemcsak magántulajdonban levő pénzintézetekről van szó, hanem központi bankokról is –, s ezek kulturális projekteket is támogatnak világszerte. Példa erre Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, s így tovább...
 

Azt már Csorba Lászlótól, a Nemzeti Múzeum főigazgatójától tudjuk, hogy a formák változhatnak, vannak országok, ahol a támogatások alapítványi konstrukciókban, illetve alapítványok közbeiktatásával történnek, de a lényeg mindenütt ugyanaz. Csorba László külön hangsúlyozza, hogy támogatásról van szó, és arról van szó Magyarországon is. Az MNB Értéktár Program keretében megvásárolt műtárgyak mindegyike valamelyik közgyűjteménybe, múzeumba, kiállítóterembe kerül, hogy a közönség is megtekinthesse. Erénye a kezdeményezésnek, hogy vannak műalkotások, amelyeket eddig jószerivel senki sem láthatott, s most ezek is megtekinthetők. Jó példa erre Tiziano festménye, amely hosszú időn át egy pécsi lakás falán függött.
 

Gerhardt Ferenc úgy összegzi a program céljait, hogy azok lényege a kulturális értékmentés, az értékek megőrzése, valamint a hazai műkincsvagyon gyarapítása, gazdagítása. Arra a felvetésre, hogy szép, szép, de a program egyben afféle banki „kincsképzésnek” is tűnik, hiszen például a Tiziano-festményt a nemzetközi műkincspiacon akár a duplájáért is el lehetne adni, Gerhardt Ferenc azt válaszolja: a kincsképzés logikája óhatatlanul is a kulturális értékek forintosításához vezetne el, ez pedig zsákutca. Ezeket az értékeket, az általuk hordozott tartalmakat valójában nem lehet pénzben kifejezni. Csorba László azt is hozzáteszi még: egy nemzeti jegybank csak komplett államcsőd esetén kerülhet bajba, de komolytalan dolog azt hinni, hogy akkor egy Tiziano-kép eladása megmenthetné.


A múzeum jelentkezett
Az MNB Értéktár Program egyszerű és jól áttekinthető rendszerben működik. Tegyük hozzá: természetesen nyilvánosan is. Legutóbb júliusban tartott sajtótájékoztatóján tárta a széles közvélemény elé eddigi kiadásait. Számtalan jelzés, levél, e-mail érkezik a Program címére, amelyben magánemberek, különféle intézmények, szervezetek, múzeumok ajánlanak kulturális értékeket, műkincseket, hagyatékokat és gyűjteményeket az illetékesek figyelmébe. Ezeket az üzeneteket Gerhardt Ferenc MNB-alelnök kezeli, azt mondja, ő az első szűrő. Minden üzenetre válaszol, és a válasz legtöbbje persze udvarias elutasítás. A Program nem becsül le semmit sem, de csak a kiemelkedő értékekre koncentrál.

Legutóbb például egy tekintélyes nagyságú babagyűjteményt utasított el, amely biztosan érdekes és értékes is a maga nemében, de az alelnök szerint inkább valamelyik helytörténeti múzeum falai közé illik. A felajánlott értékek megvásárlásáról, összegszerűségéről a Program Tanácsadó Testülete dönt, amely a nagy hazai közgyűjtemények vezetőiből, a közgyűjteményi szervezetek, valamint az illetékes minisztérium, azaz EMMI és a művészettörténész szakma egy-egy képviselőjéből áll. A döntésekben természetesen szerepet kapnak egy-egy adott kulturális terület meghívott szakértői is. Az egri Dobó István Vármúzeum például azzal a javaslattal jelentkezett, hogy meg kellene menteni az úgynevezett Péterváry-fegyvergyűjteményt. Gerhardt Ferenc alelnököt és a Tanácsadó Testületet is érdekelte a rendkívüli hagyaték, de csak azután döntöttek a megvásárlásáról, hogy a muzeális fegyvergyűjtemények területén jártas szakemberek alaposan átvizsgálták a kollekciót, és minden részletében eredetinek, illetve hite­lesnek találták.
 

Adódnak esetek, amikor nem könnyű az eladókkal megegyezésre jutni, teszi hozzá Gerhardt Ferenc. Egyrészt ha egy hagyatéknak több örököse is van, könnyen előfordul, hogy ők maguk sem értenek egyet a kollekció sorsát illetően, vagy a várható bevételen vitatkoznak össze. Egy épp most futó ügyben pedig az örökös eladná ugyan az értékesnek és érdekesnek tartott festészeti hagyatékot, csak pont azt a képet tartaná vissza, amit személyesen a művésztől kapott még kisgyerek korában. Márpedig leginkább ez a festmény az, amiért ezt a kollekciót szeretné megvásárolni az MNB Értéktár Program.

Itt kell megemlíteni azt a korántsem derűs történetet, amit egyébként jól ismer már a magyar közvélemény, hiszen a vita a hazai sajtó és a hazai média teljes nyilvánossága előtt zajlott. Munkácsy Mihály Golgota című festményéről van szó, amely a művész híres Trilógiájának egyik darabja. Az Értéktár Program szerette volna megvásárolni a képet Pákh Imre amerikai magyar üzletembertől, de a tulajdonos túlzott és alaptalan anyagi igényei miatt nem jött létre a felek között a megegyezés.

Lap szám