Harmónia, szalon

Azzal kell kezdenünk, hogy ez a kiállítás bizonyára nem lesz művészettörténeti jelentőségű és meghatározó esemény, mégis lenyűgöző. Lenyűgöző elsősorban méreteinél fogva. Bár e sorok írója éppen négy évtizede tevékenykedik a képzőművészet, iparművészet területén, nem emlékszik olyan kiállításra, ahol nyolcszáz művész vett volt részt, s hogy ez még bombasztikusabb legyen: nyolcszáz kortárs magyar művész (azt, hogy élő, sajnos azért nem tehetjük hozzá, mert a kiállítás előkészületei, szervezése alatt többen elhunytak). Nos, ilyen kiállítás tehát nem volt még a magyar képzőművészet történetében, amelyen ennyi kortársunk állítana ki. Ez mindenképpen lenyűgöző.

Ám azonnal kínálkozik a kérdés: ez a hatalmas számú kiállító egyben kiemelkedő minőséget is produkált? És a válasz (vagy annak keresése) során bújnak elő a nehézségek. A rövid válasz: természetesen nem. Szakmai, művészi értelemben, egészét tekintve nem kiemelkedő minőségű ez a kiállítás – mégis igen nagyra becsülendő. De hát miért, ha tudjuk, hogy egy kiállítási eseményt annak kvalitása határoz meg? Nos, azért, mert ez az a bemutató, ahol – Hegeltől leegyszerűsítve – a mennyiség igenis átcsap minőségbe, s mert van ebben az együttlétben valami nagyon rokonszenves.
 

Kezdjük az utóbbival. A képző­művész jellemzően magányosan dolgozik, és megszületett munkáit is jellemzően kevesen látják. Ma rendkívül nehéz megfelelő nyilvánossághoz jutni. A magángalériák világa zárt, egyfajta szubkultúra, ahol manipulált szempontok alapján történik a kiállító kiválasztása.

Állami hátterű műkereskedelem nincs (!), megszűnt, kiállítást tehát vagy állami fenntartású kiállítási intézményben, vagy az önkormányzatok által működtetett, jellemzően művelődési központok keretein belül működő kiállítóhelyen, galériában lehet rendezni. Az állami intézmények ilyen irányú kapacitása rendkívül szűkös, az önkormányzati galériák színvonala rendkívül egyenetlen. Summa summárum: ha egy alkotó műtermében létrejön egy vagy több műtárgy, azokat rendkívül nehéz a nyilvánosság előtt bemutatni.
 

Maradnak a kollektív kiállítások, évszakokhoz vagy szakmákhoz kötődve az ország különböző városaiban, de ezeken erős zsűrik működnek, melyek sokszor nem is minőségi, hanem „terjedelmi” szempontok alapján döntenek, a rendelkezésre álló térhez igazítják a válogatásukat, és a szelekció során meghatározóan a kevéssé ismert nevek, illetve művészek maradnak ki.

 

Lap szám