Nem csinálni, élni

Tavaly kapott Kossuth-díjat Bede‑Fazekas Csaba színész, operaénekes, a Győri Nemzeti Színház tagja, akit három gyermeke is követett a pályán: Szabolcs a Pesti Magyar Színház tagja, legutóbb a Liza, a rókatündér főszereplőjeként láthattuk, Anna ugyancsak színész és tanítja is a mesterséget, Máté egyelőre leginkább a film felé kacsingat.

– Négy gyerekből három – ahogy Csaba fogalmazott, Lóránt, aki jogász, a család egyetlen normális tagja – a színészetet-művészetet választotta hivatásul. Ez apai hatásra történt?

Anna:– Az én pályaválasztásom itt kezdődött, Győrött, még a régi győri színházban. Mivel apu akkoriban folyamatosan játszott, mikor szünetekben lejöttünk hozzá Szabival nyaralni, első utunk mindjárt a színházba vezetett. A színpadi függönyökre rátelepedett
por és a masztiksz illatát különösen szerettem – mondhatni szag után mentem.
 

Szabolcs: – Engem sokáig semmilyen módon nem érintett ez a színház dolog. Én is itt üldögéltem apu előadásait nézve, és jóleső érzés volt ebben a barátságos, varázslatos világban lenni. De mivel nagyon gátlásos, sőt, kifejezetten lámpalázas gyerek voltam, inkább véletlenszerűen keveredtem bele ebbe az egészbe. Érettségi után nem nagyon tudtam, mit akarok, tanítottam egy évig kisegítő iskolában, az tetszett, de nem vettek fel a Gyógypedagógiai Főiskolára, aztán valahogy, Annának köszönhetően odasodródtam az akkor gyermekszínházként működő Arany János Színházba. Végül plusz egy év Nemzeti Stúdió után, másodszorra vettek fel a Színművészetire.


Csaba: – Kicsit sajnáltam is, mert előtte olyan jó tippeket adtam neki a munkával kapcsolatban, amikor dilemmában volt, mihez kezdjen magával. Akkoriban nagyon kurrens szakma volt például az autószerelő, mondtam, tanuld azt, abból mindig meg lehet élni. Mátét meg zongorahangolónak szántam. Sajnos egyikük sem fogadott szót.
 

Szabolcs: – El is bizonytalanodtam, nem apának volt-e igaza, mert a főiskolán szinte végig borzasztóan éreztem magam. Hozzám képest komoly, mindenféle amatőr színjátszó meg szavalóversenyes díjakkal rendelkező „világsztárok” voltak az osztálytársaim, én meg csak ültem ott köztük értetlenül. Negyedévben Verebes István rendezett nekünk egy vizsgát, talán a Svejket az Ódryn. Akkor tudtam először háttérbe szorítani az önmagammal szembeni folyamatos kételkedést. Talán mert Verebes is nagyon bízott bennem, éreztem, hogy szeret, ez pedig felébresztette az önbizalmamat. Nem véletlen, hogy a főiskola után az ő hívására szerződtem Nyíregyházára, jövőre pedig már húsz éve, hogy a Nemzeti, illetve új nevén Pesti Magyar Színház tagja vagyok. Egy ideig Anna is itt volt szerződésben, és nagyon örülök, hogy mint vendég, újra játszik A konyha című őszi bemutatónkban. Zalán János igazgató és Eperjes Károly művészeti vezető érkezésével most valami friss és új került a színház vérkeringésébe: az említetten kívül még három új premieren – Chioggiai csetepaté, a Csépai Eszter és általam játszott A NAPLÓ, avagy a Don Juan-katalógus és A muzsika hangja – vagyunk túl.


– Mátéról még nem beszéltünk, aki sok éven át gyerekszínészkedett, közben komoly esély volt rá, hogy zongoraművész lesz, egy ösztöndíj segítségével mégis film szakon végzett a New York-i Egyetemen abu-dzabi-i karán. Nehéz volt választani?

Lap szám