Az öröm ujjhegyén

Csukás István idén április 2-án nyolcvanéves. Versei, meséi a magyar irodalom remekei. Nyelvi találékonysága zseniális, páratlan. Ír, mesél, gyerekek közt jár-kel, ő a csodaember.
 

– Andersennel egy napon született. Egyszer azt mondta, ez Isten ujja, holott eredetileg a zene érdekelte, később a költészet. Kormos Istvánnak köszönhetően lett meseíró.
– Folyton a szememre hányják, hogy sokkal híresebb vagyok meseíróként, mint költőként. Erre azt szoktam mondani: ugyanaz az ember, tehát a költő írja a meséket, hiszen a jó mese olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földről.

– Szegényparaszti családban nőtt fel. Gyerekként milyen meséket olvasott?
– Gyerekkoromban nem voltak könyveim. Elsőként Petőfit olvastam. Az akkori gyerekirodalmat nem ismertem. A Pál utcai fiúkat és a nagy klasszikusokat hiába írták már meg, nem olvashattam. Később az iskolai könyvtárban hozzájutottam könyvekhez, de akkor eszem ágában sem volt ezzel foglalkozni. Hegedűművésznek készültem. A ma már legendás békéstarhosi népi iskola diákja lettem. Legzűrösebb korszakomban, a kamaszkorban a zenébe tudtam belekapaszkodni. A zene – utólag biztos vagyok benne – nyitotta ki az ajtót az érzelmi életem, eszmélésem, tehetségem előtt. Minden gyerekben többféle tehetség rejtezik, csak nem hozzák ki belőle. Bennem legalább kétfajta tehetség szunnyadt, a zenei és az irodalmi.
 

– Más ébresztette rá, hogy az íráshoz nagyobb a tehetsége?
– Magam jöttem rá. Amióta megtanultam olvasni, máig, szemfájdulásig olvasok. Miért nem lettem hegedűművész és miért lettem költő? A hegedűművész interpretál, más műveit játssza el, a költő pedig önálló művet alkot. Bennem az alkotótehetség volt az erősebb. Tizenhat-tizenhét éves korban már tudtam, hogy verseket akarok írni.

– Édesapja szigorú kovácsmester volt, édesanyja a háztartást vezette. Felvették népi kollégiumba, ahonnan egy évig nem ment haza.
– A családomtól tizenhárom éves koromban szakadtam el. Kaptam egy nagy bőröndöt, elutaztam Békéstarhosra. Általában nem volt hely a vonaton, letettem a bőröndöt, és még feküdhettem is rajta, akkora volt. Az úton majdnem minden állomáson szálltak fel barátaim, mire Békéstarhosra értünk átszállással, öten, hatan, tízen is lettünk. Igazi kaland volt, nagyon élveztem. Máig is eltűnődöm, hogy egy percig sem féltem az idegen világtól, attól, hogy eltévedek. Békéstarhoson tündérországba kerültem. Wenckheim gróf kastélyában laktunk, amit húszholdas gyönyörű park vett körül. Az otthoni hátterünk viszont, mint minden gyerek háttere akkoriban, kezdett szétesni. Apám kovácsműhelyét elvették, máig sem értem, miért. Elment építkezésekre dolgozni. Anyám maradt otthon egyedül, őrizte a házat, dolgozott a földeken, a házunk táján. Apámat nem látta hónapokig, vándormunkásként dolgozott Nyíregyházától Dunaújvárosig. Az iskola adta a biztonságot.
 

– A népi kollégiumért nem kellett fizetni?
– Akkorára már majdnem mindegyik népi kollégiumot megszüntették. Mi, miután vidéken voltunk, talpon maradtunk. Az állam segített, otthonról egy fillért nem kaptunk. Kodály lejött, meglátogatott minket, megszeretett bennünket. Kocsival sűrűn lehozatta magát, mindig ott volt köztünk. Sokat köszönhettünk neki. A tarhosi élet és az otthoni nyomorúság között hatalmas volt a szakadék. A kollégiumban kaptunk enni, fűtöttek, és bizonyos értelemben mégiscsak luxusban éltünk, hegedülni tanultunk, hangszereket ismertünk meg, Beethovent, Kodályt, Bartókot játszottunk, ki zongorán, ki hegedűn, ki fúvós hangszeren. A legmagasabb szinten oktattak minket, akár egy svájci nevelőintézetben.
 

– Hány híres embert adott a kollégium?
– Nagyon sokat. Csak válogatott tehetségeket vettek föl. Fölvételi bizottságok járták az országot. Én is így kerültem oda. A diákok többsége zenetanár, karnagy, kórusvezető lett. Aki Tarhoson végzett, felvételi nélkül bekerült a Zeneakadémiára.

 

– Csodálatos módon használja a magyar nyelvet. Az a paraszti környezet, melyet számos versében megírt, adott önnek új ötleteket a nyelvi játékra?

 

Lap szám