Kastélyország

Nehéz sors jutott a Kárpát-medence kastélyainak: szinte egy sem akad, amely ne szenvedett volna súlyos károkat a pusztító háborúk vagy épp a néha még pusztítóbb békeévek alatt. Sok értékes épület mára végképp semmivé lett, de ami megmaradt, arra immár becses, mego˝rzendo˝ örökségünkként tekint a kormányzat. A megújításról a Nemzeti Kastélyprogram gondoskodik.
 

Gyermekkorom falujában, Hódoscsépányon nem volt kastély: valaha csupa hétszilvafás nemes lakta. Kétharmados túlsúlyban voltak a kutyabőr nélküli parasztokkal és zsellérekkel szemben – nemhogy kastélyra, de még kúriára sem futotta nekik. Ha kastélyt akartunk látni, három faluval arrébb, egészen Járdánházáig kellett elbicikliznünk. A Gyepes festői völgyében – már-már népmesei tökéllyel – mindjárt három kastély is kellette magát, egymástól tisztes távolságra, amelyeket gombászás örve alatt sorra meg lehetett csodálni. Utólag már jól látom, hogy a környék romantikára hajló népe némileg felstilizálta ezeket az épületeket: volt köztük erdészház, azonkívül az Ózdi Kohászati Üzemek magasságos vezérigazgató elvtársának kacsalábon forgó vityillója – talán a harmadikat lehetne csekély jóindulattal kiskastélynak nevezni.


A kastélyokkal kapcsolatban úgy általában is zavarban voltam. Szocialista tankönyveinkben olyasmiket írtak, hogy ezek mind-mind a magunk mögött hagyott múlt emlékei, a kizsákmányoló osztály összeharácsolt vagyonának jelképei, amelyeket a szegények kiszipolyozásából építettek. De szerencsére jött a népi demokrácia, elsöpörte az osztálytársadalmat, s a proletárdiktatúra a patinás falak közé öregotthonokat, állami gondozott gyerekek tömegszállásait és téeszirodákat telepített. Mindig elborított a megmagyarázhatatlan szomorúság, ha ezekbe a málladozó vakolatú intézményekbe léptem. Nem érzékeltem még a kifűthetetlen, nagy belmagasságú hodályokba telepített hálótermek históriai abszurditását, az összebarmolt átépítéseket, a kontár beavatkozásokat, a fenntarthatatlanságot és a funkciótlanságot – csupán a bőrömön éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Hasonló volt a megdöbbenésem, amikor azt láttam, hogy a gyöngyösi zsinagóga épületében profán bútorüzlet működik. Azt már tudtam a családi beszélgetésekből, hogy „elvitték a zsidókat” – de akkor is: miféle dolog beengedni egy templomba épp a kufárokat? Ezzel egy időben művelt építészeti forradalmat Kerényi József Kecskeméten (akiről harminc év múlva volt szerencsém aztán portréfilmet forgatni): az elnéptelenedett zsidó templomot, dacolva az aczéli trendekkel, ravaszul a kultúra templomává formálta. Bizonyságául, hogy mindig van méltó megoldás, mindig van hazafias út, mindig van remény.

FertődFertődFertőd

Olykor meglepő helyeken: ócskapiacokon, lerobbant lakásokban bukkantak fel faragott stílbútorok, képek és szőnyegek – ezeket az államosítást követő össznépi fosztogatás idején hordta szét a csürhévé átlényegülő „győzedelmes” nép. De ezek legalább ily módon megmaradtak: nem vetették tűzre őket az „elavult, reakciós” könyvekkel együtt. Rövidnadrágos, hátulgombolós lurkóként is gyanút fogtam: ez a „múltat végképp eltörölni” szöveg többet árt, mint használ: felszámol valamit, aminek a helyébe aztán nem képes semmiféle hasonló ellenértéket illeszteni. A kastélyok valaha lehettek bár a társadalmi elnyomás emblematikus helyszínei: az országot, a nemzetet, a hazát szegényíti az, aki képletesen vagy valóságosan lerombolná őket.

Fertőd


Noha hallottam otthon a po­li­tikai sustorgásokat a „pártunk-és-kormányunk”-emberek hitványságáról, azt azért naiv lélekkel nem feltételeztem, hogy magyar emberek (még ha történetesen kommunisták is, akik Marx, Engels és Lenin szőrös emlőin nevelkedtek) rosszat akarnának a magyar hazának. De hát hamar kibukott az ellentmondás. A haza a közös hagyományokra, a közös történelemre, a közös élményekre épül („a nemzet közös ihlet” – olvastam később József Attilától), s mindez a közös földben, a közös (nyomtatott, énekelt, mondott, vizuális és tárgyi) kultúrában és – igen – a közös épületkincsben öröklődik át. Vagyis aki a múltat úgy akarja végképp eltörölni, hogy a szimbolikus harc mezején többek között a közös kastélyainknak is nekiront, netán passzívan engedi pusztulni őket, mígnem a folyamat immár visszafordíthatatlanná válik, és hipokrita ábrázattal szét lehet tárni a kezeket – nos, az nem barátja a magyaroknak. Egyébiránt felcseperedvén ezért is vált meggyőződésemmé, hogy a nacionalista (patrióta, hazafi) ellentéte nem az internacionalista, hanem a sehonnai bitang ember.

Festetics kastély


Persze nem mondanám, hogy zsenge és felelőtlen ifjúkorom minden pillanatát a kastélyokban való gyönyörködéssel vagy a sorsuk fölött érzett aggodalmaskodással töltöttem volna. A várak összehasonlíthatatlanul jobban izgattak; még ha bosszantott is, hogy – a törökök, valamint a töröknél és törökebb Habsburg-uralkodók miatt – a várromok országa vagyunk. A romosság kötelező rekvizituma a romantikának (jó ideig úgy is hittem, hogy a két szótőnek szerves köze van egymáshoz), de megnehezíti az állagmegóvást. A méltatlan funkciókra használt kastélyok (no meg a kufárcélokra átalakított zsinagógák) kultúrbotrányát ez a szempont némiképp ellensúlyozza. Szomorú, hogy az elvtársurak évtizedekig bitorolták ezeket az épületeket – de legalább nem omlottak össze. Műemléket a semmiből nem lehet létrehozni: ebben a műfajban nulláról egyre nem lehet lépni, de egyről a kettőre igen.
 

Tinédzserként gyakorta megfordultam akkori legjobb barátomnál, Atusnál Edelényben. Amikor épp nem az iszapos Bódvában fürödtünk, nem az óriás cseresznyefán legeltünk vagy nem a kanyargós hegyi ösvényeken biciklizünk, az omladozófélben lévő L’Huillier–Coburg-kastély parkjában ütöttük el az időt. A kastély falát kamaszos tiszteletlenséggel mandinernek használtuk: remekül visszapattant róla a bőrlabda. Nem szólított meg bennünket senki a sajátos edzésmódszer miatt: az impozáns épületegyüttes ebek harmincadján volt. Amúgy sem nagyon találtak funkciót neki. Azelőtt megpróbáltak szükséglakásokat kialakítani bennük a helyi romák számára, de a szociális kísérlet nem vált be: hideg volt a tél, s mire kitavaszodott, a nincstelen bennlakók eltüzelték a parkettát, sőt az ablakkereteket is, hogy meg ne fagyjanak. „Ez reménytelen, ez a kastély előbb-utóbb a földdel lesz egyenlő, hacsak valami csoda nem történik” – mondta a barátom, aki sokkal inkább két lábbal állt a földön.

Keszthely


Én azért reménykedtem a csodában – mégis egy bő emberöltőnek kellett eltelnie, míg az edelényi kastély a régi fényét idézve megújult. Kellett ehhez egy másik évezred, egy másik rendszer, egy másik ország, egy másik kormányzás is – egy olyasfajta, amelyik nem szégyelli a kastélyokat az ideológiai szemellenző miatt, hanem büszkélkedik velük. Hiszen a haza közös tradíció, amely a jelenbe és a jövőbe is meghosszabbítható és meghosszabbítandó: minden a miénk, ami volt, van és lesz ezen az annyiszor végigdúlt földön. Még a várromok is, amelyekből az ismert történelmi okok miatt nehezebb illúziókeltő idegenforgalmi és kebeldagasztó attrakciót varázsolni, mint a dús Nyugaton. A kastélyok esetében pedig nem is az egyről kell indulni, hanem a kettőről vagy a háromról. Helyes, hogy legyen vár- és kastélyprogram, s perkáljon csak erre az unió is, hiszen évszázadokon át mi álltuk a sarat (miként sok tekintetben manapság is), hogy távol tartsuk a hódító kedvű civilizációkat, s Nyugat-Európa ne várromokkal, hanem ép várakkal legyen tele. Igen: legyünk csak Kastélyország! Váljon ez nemzeti büszkeségünk egyik pilonjává, identitásunk organikus alkotóelemévé! Mert a múltat nem kell és nem is lehet eltörölni: a múltra emlékezni, a múltból táplálkozni, a múlttal együtt élni kell.
 

A következőkben mindezek szellemében szubjektív kalandozásra invitálom az olvasót. Kiválasztottam néhány magyarországi kastélyt, amelyeket 2007, de még inkább 2010 óta sikerült méltó módon visszaperelnünk az enyészettől. Megújultak, múzeumi, szállodai és egyéb turisztikai funkciót kaptak, s a mostani tizenéveseknek eszükbe sem jut már, hogy passzolófalnak használják őket. A nagyszabású vár- és kastélyprogramot még épp csak meghirdette a kormány, ám (nagyrészt a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ jóvoltából) Edelény, Fertőd, Majk, Keszthely, Ozora és Tiszadob megújulása – hogy az elkoptatott reklámszlogennel éljek – „bizonyíték, nem ígéret”. Vannak más szóba jöhető helyszínek is – ám én most ezeket választottam ki. Elfogult leltár ez, amelyből nem „cenzúráztam ki” személyes élményeimet, vonatkozásaimat sem. S mivel a trianoni irrealitások korántsem esnek egybe a Kárpát-medencei realitásokkal, futólag indokolt kitekinteni a határainkon kívülre is: ezeket az értékóvó törekvéseket a Rómer Flóris-program igyekszik becsatornázni. Utóbbi nem csupán a kastélyokra, hanem a templomokra és más épített emlékekre is kiterjeszti a figyelmét – annak a „sültnacionalista” (patrióta) elvnek a jegyében, hogy amit építettünk, azok is mi vagyunk…

Lap szám