Magyarok Kárpátalján

valamit el kell mondanom
különben nem lesz oltalom
mész-vérem be kell oltanom
különben nem lesz oltalom

 

Valamit el kell mondani – írja Ferenczi Tihamér kárpátaljai magyar költő a versében. De mit? A már két éve tartó háborút, a rossz utakat, az embert próbáló inflációt? Vagy a táj szépségeit, a hős Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi szobrát a munkácsi várban, az ungvári skanzent, a függőhidakat a a hegyek között száguldó Tiszán? Vologyát, aki Kissarkadról a szovjet hadsereggel került Dunaújvárosba, vagy Irénkét Tiszabökényről, aki talán soha nem lépte át a faluja határát?


Furcsa, álomszerű világba lát bele itt az ember…

Tündérek és ördögök földje ez, meg templomoké, Krisztus-kereszteké. Áldott és átkozott föld, ahol 1703-ban elsőnek bomlott ki a szabadságharc zászlója, először győztünk és először szenvedtünk vereséget. Itt, Tiszaújlakon állt a domb, amit a hatvannégy vármegye földjéből építettek 1906-ban, amikor a fejedelem hamvait hazahozták Rodostóból, ezt rombolták le a szovjetek a rajta lévő turullal együtt, és állították helyre Bíró Andornak, a helyi kolhoz elnökének vezérletével 1989-ben. És itt hajigálta ki Esze Tamás jó háromszáz éve a só-tiszteket a sóhivatalból.
 

És mitől Kárpátalja, mikor a Tiszán innen és túl még ugyanaz a nagy magyar Alföld húzódik? Ráadásul a falvak Tiszaújlak után beszorulnak a folyó és a határ közé, s ha úgy vesszük, tőlünk, anyaországbeliektől fizikai határ nem választ el, csupán a trianoni.

Ezen a határon megyünk át már sokadszor, pontosabban évente kétszer rendhagyó irodalom-, történelemórákat tartani a kárpátaljai magyar iskolák felsőseinek, játékos-zenés foglalkozásokat a kicsiknek. Az egészet egy nyíregyházi alapítvány, a most tízesztendős Kamika szervezi, pontosabban egy lelkes könyvtáros, Vraukóné Lukács Ilona. Nélküle talán soha nem lépem át az ukrán határt…

Pedig az nem is olyan egyszerű. Van, amikor kétórás várakozással jár, de ezúttal úgy suhanunk át Záhonynál, hogy szinte észre sem vesszük. A málenkájá bumáskát (kis papír) azért kitöltik, akkurátusan ráírják a rendszámot, meg hogy hányan ülünk az autóban, és tíz méterrel később egy géppisztolyos katona mindezt elveszi tőlünk. Lassan egy évtizede nem bírok rájönni, hogy vajon miért van erre szükség. Miért írják, töltik, pecsételik, ha egyszer azonnal vissza is kérik?
 

– Nem érted az ukrán logikát – mondja két nappal később S. István a kocsmában, Benén, ebben a majdnem színtiszta magyar faluban. – Rányomja a pecsétet a határőr és azután a vámos, így az őrkatona látja, hogy mindkettő vizsgálaton keresztülestél, tehát bejöhetsz az országba.

Ezt is megtudtam hát, bár még mindig nem világos, akadékoskodom magamban, hiszen ki sem tudnám kerülni őket a nagy tányérsapkájukban, ami az utóbbi időben kisebb lett, talán az oroszokkal való rossz viszony miatt. Most egyelőre száguldanánk a közeli Csongor felé, ha az országút nem lenne leírhatatlan állapotban. Gödör hátán gödör, és a kátyúk nem olyanok, mint itthon, hanem mélyek, akár a kút a munkácsi várban, amit Korjatovics Tódor podóliai fejedelem fúratott, még valamikor Zsigmond király idejében.

A fejedelem Zsigmondtól kapta a várat, ami akkor már több száz éve büszkén és bevehetetlenül trónolt a síkság felett magasodó vulkanikus domb csúcsán. Kútja azonban nem volt, és Korjatovics mindenáron meg akarta oldani a vízellátás gondját. Már nyolcvan méter mélyen haladtak a kemény, sziklás talajban, és víznek nyoma sem volt sehol. A fejedelem ekkor felsóhajtott, mondván, egy zsák aranyat adna annak, aki vizet fakasztana neki a munkácsi várban. Rögvest elé pattant az ördög, és azonnal felkínálta a szolgálatait, már, ha komolyan gondolja a fejedelem, amit az imént mondott. Korjatovics bólintott, az ördög nekiveselkedett, és alig ásott még két métert, máris előbukkant az éltető víz a kút alján. Már megbánta az uralkodó a könnyelmű ígéretét, de nem volt mit tenni, ha egyszer megígérte a zsák aranyat, oda kellett adni. Ám az udvari bolondnak jó ötlete támadt: mivel nem volt kikötve, mekkora legyen az a zsák arany, adjon az ördögnek olyan apró tarisznyát, amekkorát csak varrni képesek a beregi asszonyok. Így is lett, azóta is morog a becsapott Belzebub, ha valaki túlságosan fölé hajol a kútnak.

 

Mi is morgunk, akár az ördög, pedig hozzászokhattunk volna a kátyús utakhoz… Aztán csak megérkezünk a csongori iskolába, ahol a szürke, düledező falak között impozáns, modern épület fogad. 2007 januárjában készült el, jelenleg háromszáznyolc diák látogatja.

– Huszonhét tósztot mondtak az átadáson, és mindegyikre inni kellett – meséli Nagy Sándor igazgató, és ezúttal is körbekínálja az elmaradhatatlan konyakot és vodkát, természetesen csak a foglalkozások után. A kisebbségi létet csak bizonyos fajta derűvel lehet jól megélni, aki erre alkalmatlan, az vagy belepusztul, vagy elmegy innen. Másfél év alatt tizenhét pedagógus döntött így, tehát a meglévő huszonhat tanító között már akad szakképesítés nélküli is.

Lap szám