A Kalef feltámadása

Széll Kálmán biztosan polgármester volt, vagy sokat tett a városért – fejtegeti egy fiatalember érdeklődésemre. Ülünk a megújult Széll Kálmán téren, azon a részén, ahol érdekes ötlettől vezérelve amfiteátrumszerű pihenőt húztak fel. A fiatalember adományokat gyűjt, de most itt van mellettem. Tényleg, ki volt az a Széll Kálmán? Mondom neki, hogy Vörösmarty Mihály lányának, Ilonának a férje. Így már rendben, bólogat. Vörösmartyt ismeri. Ennyit a politikus és a költő szavatossági idejéről.

Innen belátni jól a teret. Nyár van, de jóleső hűvös szél fúj, süt a nap. A fiatalember mellettem sült húst eszik zacskóból, a bevásárlóközpont alsó pecsenyesütőjéből hozhatta, ott magam is törzsvevő vagyok.
 

Régóta élek a tér közelében. Majdnem a rendszerváltás óta. Állandóan át kellett mennem rajta gyalog vagy autóval, busszal vagy villamossal. Így óhatatlan, hogy megváltozott társadalmi berendezkedésünk, az új rendszer szimbólumait fedezzem fel a térben, annak alakulásában, majd most megújításában. Hogy a tér megújítására csak most került sor, az nem véletlen. Sok mindent értéknek hittünk a régi időkből, amelyeken csak lassan, óvatosan szabad változtatni. Óvatosak voltunk. 2010-ig kellett várni arra, hogy a pesti Belváros igazodjon a világvárosi igényekhez. Hogy a Bazilika előtt rendes tér legyen, hogy kialakuljon a Király utca környékén a fiatalok számára a bulizós negyed. Hogy a Normafa és környéke kievickélhessen kisdobos-korszakából.

De ez a tér itt, a Kalef, a Moszkva, a Széll Kálmán sokáig bírta. Indokolatlanul sokáig. Itt még pár évvel ezelőtt is időutazáson vett részt az áthaladó. A metrólejárat koszos betonépülete, melyről sokak csodálkozására kiderült, hogy műemlék. Ki hitte volna, igyekeztünk nem ránézni a falakra, a beton mögött megbúvó kis üzletekre, ahol mobiltelefonok több generációját árulták az évtizedek alatt ugyanazok. Vagy a mozgólépcső melletti pékség andalító illata, mely azonnali befordulásra késztette a gyenge embert. Aztán ahogy kijöttünk, kezünkben a meleg pogácsával, idegesen ránk csengetett az 56-os villamos, mely épp megfordult a téren, átverekedtük magunkat a virágot-elemeket-matyóterítőt-zoknit-melltartót kínáló árusokon. Telefonálhattunk volna a negyvenéves fülkékből, de oda beköltöztek hajléktalanok.

Átmentünk az idegen beszédű alkalmi munkások között, mögöttük egy régi Tesla hangszóróból azt recsegte valaki angolul, hogy Jézus újra eljön, és ezt közben fordították magyarra. Majd elértük a könyvárust, ahol „nemzeti jellegű” könyveket és kiadványokat csodálhattunk meg, ott valaki pénzt kért, hogy hazajuthasson Szabolcsba, a villamosalagútból üvöltő, borgőzös veszekedés zaja hallatszott, székely népviseletbe öltözött fiatalember citerázott - majd végre felvágódhattunk a Hűvösvölgy felé tartó villamosra, és lassan távolodott ez a zajos térvilág. Az ember mindig úgy érezte: „ezt megint megúszta”.

Mára minden megváltozott.

Már ahogy az új, halk villamos-óriással besuhanunk a térre, érezzük ezt a változást. Embernek érzed magad, amikor kiszállsz belőle, és fogalmad sincs, hogy valamikor épp aktuális ellenzéki politikai hangok miért és mit fröcsögtek erre az ártatlan járműre. A telefonfülkék eltűntek. Minek is? Kinek jut eszébe pénzt dobni egy telefonba, aztán ácsorogni egy naptól túlfűtött üvegdobozban? Ahogy kiszálltál, szemben az autóbuszok.

Lap szám