A cselekvő hit bátorsága


Elhangzott a Nemeskürty István tiszteletére rendezett emlékesten,
2016. május 14. Budapest
 

Nemeskürty-emlékest. Köszönet a művészeti akadémiának, hogy megszervezte, de mi is volna ez, miféle műfaj? Egyáltalán: fontos-e a műfaj meghatározása? Azt hiszem, igen. Emlékest – kiment a divatból, kikopott a polgári kultúránkból, a művészetben még úgy-ahogy, az évfordulókon felidézünk műveket, de a szellem embereinek esetében már ez sincs. Ezért üdvözöljük az akadémia sajátjának elismert küldetését, hogy ilyen emlékestet, talán emlékesteket szervez.
 

Az emlékest nem a gyászünnepség megismétlése, bár van benne ünnepélyesség; az emlékest nem hálaadás, annak jól kigondolt rituáléja van az egyházi szertartások szabályai szerint; az emlékest nem tudományos ülés, annak is megvannak a kimért távolságtartásra, az elfogulatlan szemlélődésre és a hideg elemzésre épülő szabályai. De ha nem gyászünnepség, nem hálaadás és nem tudományos ülés, akkor micsoda? Az ízig-vérig katolikus Nemeskürty István biztosan nem lepődne meg, ha azt hallaná tőlem, hogy az emlékest leginkább a jóféle prédikációval mutat rokonságot. Ez nekem testhezálló műfaj, Balog Zoltán barátságos atyafisággal többször figyelmeztetett rá, hogy a gyanútlan hallgatóságnak gyakran próbálok eladni politikai prédikációkat, politikai beszédnek álcázva azokat. Meglehet, de nem tehetek róla, hogy ma nagyobb kereslet van a jó politikai beszédre, mint a jó prédikációra, hiába volna az utóbbi eredetileg súlyosabb és mélyebb műfaj. Talán Balog Zoltán barátom megjegyzésében annyi igazság lehet, hogy a beszéd inkább leír és ismertet, a prédikáció pedig inkább következtet és értelmez.
 

Mindebből a rövid kis műfaji gondolkodásból az következik, hogy ott kell folytatnom, ahol Nemeskürty tanár úr búcsúztatásakor a gyászbeszédet abbahagytam. Röviden idézek ebből. „Számos érv szól amellett, hogy visszariadjunk egy ilyen hatalmas életmű és egy ilyen kiemelkedő felebarátunk értékelésétől és méltatásától. Mégis, kellő alázattal annyit talán mondhatunk, hogy Nemeskürty István a hazáért végzett szolgálatát teljesítette, pályáját befutotta, Istenbe, nemzetbe, családba vetett hitét megtartotta. Adja a Jóisten, hogy ne csak tisztelői, hanem követői és tanítványai is maradhassunk ezen az úton.” A kötelező főhajtás után engedjék meg, hogy most bemutassak néhány szakasznyit abból a testamentumból, amit Nemeskürty István hagyott ránk, ahogyan azt én olvasom.

 

Először is a cselekvés. „A cselekvés, amitől nem szabad visszariadni, és ami elől a legzseniálisabb tudás és agykészülék sem enged elmenekülni, és ami alól nem ad felmentést. A rendes ember nemcsak szemlélődik, gondolkodik és felismer, de vállalja is felismerése következményeit, tehát cselekszik” – tanította a tanár úr. Mi sem lustulhatunk el, és most, amikor rá emlékezünk, még erre a kis időre se menekülhetünk be a róla való emlékezés biztonságos, tétlen, gondolatoktól mentes kuckójába.

Másodszor a múlt jelentősége a nemzet életében. Périgord gróf tanácsa Napóleonnak: „Felség, régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz.”
 

Az efféle kísérleteknek – több is volt belőlük – azonban rendre belénk törött a foga a mindenkori Nemeskürtyknek köszönhetően. Nemeskürty tanár úr a következőket mondta: „A múltat nem lehet tőlünk elvenni. Ez nem jámbor óhaj, nem arrogáns, túlcsorduló önbizalom. Ez program, feladat és küldetés, amit a mindenkori kultuszminisztereknek és akadémiai elnököknek észben illő tartaniuk.”

Harmadszor: „A múlt csak akkor a mienk, ha ismerjük.” Folytathatjuk: és csak akkor ismerjük, ha vannak, akik ismertetik, bemutatják, felidézik és tanítják. Ebből volt közülünk kiemelkedően a legnagyobb mindannyiunk tanár ura.
 

Negyedik tétel. A tanár úrtól tudjuk, „a nemzeti emlékezet több, mint a múltról való tudás”. Tőle azt tanultuk, hogy a nemzeti emlékezet inkább raktár, kincsestár, nagy kérdések, fenyegettetések és szorongattatások, fényes diadalok gyűjteménye, amely megadja a segítséget a mi életünk nehéz pillanataiban szükséges döntésekhez, választásainkhoz. De azt is tudjuk a tanár úrtól, hogy a helyes döntéshez az ismereten túl egyéb összetevők is szükségesek. Elsőként a hit. Erről egy másik óriásunk, Csoóri Sándor bátyánk így ír: „Hinni valamiben még nem a megoldás, de a megoldás kezdete.” Nemeskürty tanár úr ki is bontja a megoldást, tőle olvasom: „Ne engedjük el Isten kezét, ne tűrjünk el mindent a parancsolgatóktól. Nézzünk bátran a világ hatalmasságainak szemébe, és ne mulasszuk el az országunkat kormányzó bárkiket figyelmeztetni arra, hogy létezik náluk nagyobb erő is, Isten akarata és a mi hitünk. ”
 

Ötödik tétel. „A helyes döntéshez kell még egy összetevő. Kell bele még valami, mint kenyérbe a só, amely hiába szép formájú, barna héjú és ropogós, ha a sót kifelejtjük belőle, eltemethetjük, mint gyermekkori kötelező olvasmányaink öregasszonya tette. Ez a csipetnyi összetevő a szenvedély. Hiába ismerjük alaposan és jól döntésünk tárgyát, vagyis nemzetünket, hiába a jól megépített hitünk, ha nincs bennünk szenvedély, a nemzeti emlékezet hideg, érdektelen, közömbös ismerettárgy marad.” Kivételesen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert Nemeskürty tanár úrral közösen – azt gondolom, talán mindannyiunknak, akik itt ülünk – volt és van egy közös szenvedélyünk. Úgy hívják: Magyarország. Ez ugyan nem illik a kortárs európai semmitmondás kurzusába, de nekünk éltető elem, energiatartalék, energia-utánpótlás, pajzs és gerely.
 

És végezetül a mára választott hatodik Nemeskürty-életműtétel így hangzik: „Segíts magadon!” Idézem őt: „Önmagunknak kell önmagunkon segíteni. Valamennyiünknek külön-külön és az egész nemzetnek együtt. Nézzünk szembe végre önmagunkkal.” Babits Mihály szavával: „Faragjuk magunkat végre egészre.” Másképpen formulázva, ismét őt és máshonnan idézve: „De hát mégis mit tegyünk, hogy megmaradjunk? Ne féljünk. Először is legyenek érveink belső ellenségeink ravaszul kifundált rágalmaira. Higgyünk a szeretet erejében. Töltsük be az ürességeket, és így tömörüljünk egységgé. Ne tűrjük, hogy a magyar földet, már ami megmaradt – el­orozzák tőlünk.” És végül „éreztessük, hogy a nép nem a kormány alattvalója, hanem a kormány a nép, a nemzet szolgája.”
 

Ma, ezen az emlékesten a nemzeti megmaradásról szóló nagy Nemeskürty-tes­tamentumból hat tételt citáltam Önök elé, úgymint a cselekvés szükségessége, a múlt jelentősége, a múlt ismerete, a hit bátorsága, a szenvedély nélkülözhetetlensége és az önmegsegítés parancsa. Mindebből pedig – ahogy ezt a tanár úrtól megtanulhattuk – a magam szakmája számára, a politika számára az a következtetés adódik, hogy a mindenkori jobboldalnak egyszerre kell nemzetinek, kereszténynek és polgárinak lennie.

Maradt a tarsolyban még jó néhány fejezet, passzus. A Nemeskürty-életmű a kódexek jellegzetességeit mutatja, bármikor bárhol érdemes felütni, ezért megfontolásra az akadémia elé terjesztem azt a javaslatomat, hogy minden évben rendezzük meg a Nemeskürty-emlékestet.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Lap szám