A fotográfia újraértelmezése

Az I. Nemzeti Fotográfiai Szalon


Ha műalkotást nézünk, jó-e az, ha miközben azt gondoljuk, hogy tudjuk, mit látunk, végül bebizonyosodik, hogy mégse azt láttuk, amit gondoltunk? Vagy az a jó, ha azonnal szkepszissel nézzük, amit látunk, és végül ebben a logikai folyamatban bizonyosodik be, hogy amit látunk, az valóban az, amit – egyik hipotézisként – gondoltunk?

Nos, e nyakatekertnek tűnő, ám őszintén felvetett kérdések merülhetnek fel a nézőben, ha végigsétál a Műcsarnok összes terét elfoglaló, monumentálissá nőtt fotóművészeti szalonon. A kiállítás szakmai címe így hangzik: Képek és pixelek, s ennek alcíme így olvasható: Fotóművészet – és azon túl. Mindkét esetben fontos (nélkülözhetetlen!) a második szó is. Vagyis a képek szó mellé nélkülözhetetlen a pixelek kifejezés, a fotóművészet mellé az és azon túl terminus technicus. Mert valóban, ezen a kiállításon a kép mellett döntő szerephez jutnak a pixelek, a fotóművészeten túli képalkotási mechanizmusok.
 

Az építészeti és képzőművészeti nemzeti szalon után megrendezett újabb szalon végképp arra kényszerít minket, hogy fogalmainkat újra definiáljuk, hogy a képről és a fotográfiáról mint olyanról alkotott, eddig talán közmegegyezéses nézeteinket átértékeljük. A kiállítás képei bizonytalanságot gerjesztenek a nézőben (erre utaltak az első mondatok spekulatív kérdései).

Mit is látunk képi értelemben és technikai vonatkozásban? Hogy a fotó már rég nem a látott, közvetlenül érzékelt valóság rögzítése (vagy nem csak az), azt tudjuk, de hogy mivé vált, azt még nem (igazán). A különböző manipulációs technikák olyan tárháza áll az alkotók rendelkezésére (melyekkel élnek is), amely természetesen tüzeli a művészi kreativitást, s inkább látomások sorozatával szembesülünk, mint fotográfiával. Mintha a hagyományos képzőművészeti ágazatok (festészet, szobrászat, grafika) nem adnának elég teret az innovatív alkotói magatartásnak, ezért szinte minden eredetiségre törekvő művész a digi­talizáció mágiája felé fordulna.
 

Izgalmas tanulmányoznunk, hogy a kiállítók miként minősítik magukat (mert ez jelzést ad arra nézve, hogy kiket foglalkoztat ez a művészeti ág!). Már szinte nincs is olyan kategória, hogy fotóművész, van egy-két fotóriporter és sok fotográfus, viszont van (bőven!) fényművész, médiaművész, vizuális művész, grafikus, animációs rendező, filmrendező, animációs filmkészítő, multimédia-művész, muzeológus, kommunikációkutató, képzőművész, költő, író, és természetesen (?) festő és szobrászművész (!?). Mintha minden képi kultúra iránt érdeklődő, művészi vénával rendelkező, vizualitás iránt affinitást érző alkotó odatolongana a fotó(nak nevezett) kép közelébe, hogy ott „bontakoztassa ki” szorongásait, ötleteit, látásmódját.

Valóban, a fotó eljutott a fotón túlra. A fotográfus sem azt fényképezi le, amit lát, hanem amit ő teremt. A fotózandó látvány is sok esetben a kép készítőjének a műve. Ugyanakkor kevés a hagyományos értelmű absztrakció. A virtuális látvány teremtése a döntő. A szemléletek és eszköztárak kavalkádja szédítő. Ma már a fotó lehet mozgásművészet, a fotóhoz sorolható – legalábbis a kiállítás koncepciója szerint – az animáció, a fotó tehát nem állókép, hanem mozgókép (is lehet). A fotó ezeken kívül lehet vetített kép, és természetesen installáció, environment.

 

Lap szám