Festők városa

„Szentendre, a festők városa” – hirdeti egy szebb napokat látott tábla a Budapesttől alig húsz kilométerre fekvő kisváros határában. Itt élt és alkotott mások mellett Barcsay Jenő, Kmetty János, Vajda Lajos, Czóbel Béla, Paizs Goebel Jenő vagy Korniss Dezső, a nemrég elhunyt
Deim Pál. De mi a helyzet ma, helytálló-e még a táblára évekkel ezelőtt festett jelző?
 

A szentendrei belváros sétálva is könnyen bejárható, és sikerült a jelenbe átmentenie a múltját, amelyet például a Tabán esetében már csak fényképekről ismerhetünk. Egymás mellé épültek itt korok és stílusok, de nincsenek panel- vagy többemeletes lakóházak, vannak viszont táblával is jelölt műemlék házak, templomok, mediterrán macskaköves sikátorok, s hangulatos kisvendéglők az itt kószáló turisták kiszolgálására. A magyar mellett érezhető a görög, a dalmát, a szlovák, a német, a bosnyák, a makedón, mindenekelőtt pedig a szerb jelenlét.


A szerbek Magyarország, így Szentendre területére először a 14. század végén, a török hódítás elől menekülve érkeztek, de legtöbben 1690-ben telepedtek le a városban. Erre utal az is, hogy a település szerb templomai egytől egyig a 18. században épültek barokk stílusban. Ma már csak kisszámú szerb nemzetiség él a településen, nem az asszimiláció miatt, hanem mert az I. világháború idején a legtöbben visszaköltöztek Szerbiába. Abban, hogy Szentendre és művészete ma az, ami, mégis kikerülhetetlen szerepük van. A szerb ikonfestészet vitathatatlanul hatott a 20. századi szentendrei festőkre, köztük is elsősorban Vajda Lajosra vagy Aknay Jánosra.
 

– Abban, hogy Szentendre a festők városa lett, fontos szerepe volt a ténynek, hogy az 1880-as évek végén Ferenczy Károly Szentendrére költözött. Nagybánya elcsatolása után, az 1920-as, 30-as években sok tanítványa követte őt, az iránta érzett tisztelet és nagyrabecsülés is közrejátszott abban, hogy letelepedtek a városban – idézi fel a település és a festők egymásra találásának első időszakát Török Katalin társadalomtörténész, művészeti író, aki tavaly Szentendre Pro Urbe díjazottja is lett, s aki sokak szerint a legjobban ismeri a város művészeti és társadalmi életét, e kettő kapcsolatát.
 

– Az igazi sarokpont azonban a nyolc Réti-tanítvány, azaz Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László érkezése volt 1926-ban, akik 1928-ban előbb megalakították a Szentendrei Festők Társaságát, majd egy évvel később, a máig is fennálló művésztelepen meghirdették az első nyári festőiskolát. Ez az időszak lett a II. világháború kitöréséig a szentendrei festészet virágkora. A művészek nyáron ellepték a várost, a Duna-parton és a korzón egymást érték a festőállványok. Sok olyan alkotás keletkezett ekkor, melyek nemcsak az egyes életművek, hanem a 20. századi magyar festészet egészében is kiemelkedőnek számítanak.


Nem sokkal később megjelentek a városban a művésztelepen kívül dolgozó művészek is, Ámos Imre, Anna Margit vagy Bálint Endre, akik Vajda Lajos és Korniss Dezső baráti köréhez tartoztak. Egyik művész hozta a másikat, a legfőbb inspirálójuk és múzsájuk maga a város volt. Szántó Piroska szavaival élve „Szentendrén minden témává válik, Szentendrének ilyen a természete”.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy valószínűleg ma is itt él, illetve alkot a lakosság számarányához viszonyított legtöbb művész. Közülük a rangidős, nyolcvanhat évesen máig aktív Balogh László festőművész, aki közvetlenül a főiskola befejezése után, mestere, Barcsay Jenő ajánlására került a Művésztelepre 1957-ben.

– Huszonhét éves voltam akkor, legfiatalabbként én voltam a telep Benjaminja. Ennek ellenére a már itt élő művészek befogadtak, sőt egyenrangúként kezeltek. Nyolc évet töltöttem velük, rengeteget tanultam tőlük, nemcsak mesterséget, hanem a művészet iránti odaadásuk és az életformájuk is példaértékű volt számomra – mesél pályája kezdetéről Balogh László, miközben felidézi Barcsay, Kmetty, Deli, Ilosvai Varga, Pirk és a többiek mesterségbeli, jó értelemben vett akadémia tudását. Mindannyian a természetből indultak ki, de sosem másolták, hanem a maguk képére alakították azt. Eközben függetlenek tudtak maradni a politikától, a legtöbben tanári állást vállaltak, így ha szűken is, de mégiscsak megéltek.
 

Balogh László sorsszerűnek tartja, hogy festőművész lett, szentendrei­ként tulajdonképpen beleszületett ebbe a közegbe, természetes volt számára a festők jelenléte. Matematika-fizika szakos osztályfőnöke fedezte fel a tehetségét, és egy kisebb kitérő után elkezdhette tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola grafika szakán. Konstruktív szellemű festészetében azóta is a konstruktivitás és a dekorativitás szintetizálására törekszik, és miközben kiemelten fontos számára a rend, témái poétikus mozzanatokat is gyakorta tartalmaznak. Ahogyan ő mondja, képei megzanzásítják a geometriát.

Lap szám