Kincsek a víz alatt

A víz alatti régészet kezdetei és a búvárkodás fejlődése, a múltról való gondolkodás átalakulása szorosan összekapcsolódnak. A görögországi Antikythéra szigeténél, illetve a tunéziai Mahdia előtt elsüllyedt ókori hajókhoz a 19-20. század fordulóján még nem régészek, hanem szivacshalászok merültek nehézbúvár-felszerelésben, a roncsokat a rajtuk megtalált ókori szobrok és más műkincsek miatt értékelték nagyra. E kor a régészetet elsősorban a történelmi forrásokat illusztráló, értékes, egyedi műkincseket a felszínre hozó szakterületként értékelte. Még nem gondolták, hogy a lelőhely az információk forrása, amelyhez rétegről rétegre, minden jelenséget dokumentálva kell feltárni, és hogy a leletek vizsgálata, összehasonlító elemzése olyan tudást nyújt, ami gyakran kiegészíti, sőt felülírja a történelmi forrásokat.


Mary Rose és a vikingek
A 20. század közepének gazdasági, társadalmi és technikai változásai a régészettudományon is nyomot hagytak. Elég csak a radioaktivitás kutatásával megjelenő szénizotópos kormeghatározásra gondolni, amely meglepő pontosságú „időmélységbe” helyezte a történelem előtti kultúrák világát. A Cousteau-Gagnan-féle autonóm légzőkészülékkel a II. világháború utáni békés, gazdaságilag fejlődő korban tömegek sajátították el a búvárkodást, rohamtempóban kezdődött meg a víz alatti világ megismerése. Az időszak kiemelkedő személyisége volt George F. Bass amerikai professzor, aki régészként, ásatásvezetőként vett részt a víz alatti munkában.

Az ásatási és dokumentációs technikák – például a víz alatti fényképezés – sokat fejlődtek ekkoriban. A régészek képessé lettek rétegenként, jelenségenként feltárni, a tudományos igényeknek megfelelően dokumentálni és publikálni a víz alatti lelőhelyeket – épp úgy, mint szárazföldi kollégáik. Az eredmények nem maradtak el: olyan jelentős felfedezések köthetőek a 20. század második feléhez, mint a Mary Rose (VIII. Henrik hajója), a svéd Vasa vagy skandináv partoknál feltárt viking hajók kutatása, kiemelése, bemutatása. E leletek mára kultúránk szerves részeivé váltak, beépülve az adott nemzetek identitásába.

Ezzel párhuzamosan jelentős, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő intézmények jöttek létre, mint a bodrumi víz alatti régészeti központ (amerikai–török együttműködésben), a csúcstechnikával felszerelt, globálisan tevékenykedő francia DRASSM (a kulturális miniszter felügyelete alá tartozó Département des recherches subaquatiques et sous marins), illetve számos egyetemen hoztak létre önálló tanszékeket, amelyek az UNESCO égisze alatt mára létrehozták nemzetközi szövetségüket is.
 

A repülőgépek és autóutak előtti világban a távolsági szállítás és közlekedés olcsó és biztonságos módja a hajózás volt. A víz jelentőségét már az első birodalmak is felismerték. Az ókori görögök ismerték a tengeri hatalom, a thalassokratia fogalmát, a velencei és genovai hajósok lerakatai, támaszpontjai, egymás elleni háborúi is erre az alapelvre vezethetőek vissza. A 17. századtól kiépülő Brit Birodalom tudatosan törekedett tengeri elsőbbségének megőrzésére, a stratégiai pozíciók megszerzésével a hajózás globális rendszerét is igyekezett ellenőrzése alá vonni.

Mindehhez jelentős infrastruktúra társult. Több millió vízi jármű járta a folyókat, tavakat, tengereket, kikötők, dokkok, hidak és más építmények találhatóak a partokon és a mederben, a bizonyítékok pedig felfedezésre, tanulmányozásra várnak a vizek mélyén – elég csak a nagy tengeri hadjáratokra, az Armada pusztulására vagy a trafalgari ütközet roncsaira gondolni.
 

A víz megőrizte, számos esetben konzerválta a tárgyakat, az édesvizek ráadásul még inkább tartósítottak. A tavakban, folyókban nem élnek meg azok az élőlények, amelyek a tengervízben megeszik a fát és más szerves anyagokat: ennek köszönhető, hogy az alpesi tavakban akár négy-ötezer éves cölöpszerkezetű falvak maradványai is megmaradtak.

Lap szám