Posztó, bársony, aranyfonal

Mintha maga a történelem elevenedne meg a Magyar Nemzeti Múzeum termeiben. Ha a látogató jó időben érkezik, előfordulhat, hogy Brandenburgi Katalin udvarhölgyének beszámolóját hallgathatja a török kori Erdély fejedelmi udvarának életéről, vagy négyszáz évvel ezelőtt élt vajákos asszonnyal hozza össze a jósorsa. Ha valakit nem csupán a politika, a háborúk világa, hanem a világot mozgató eseménysorozatoknak hátteret adó hétköznapi történetek is érdekelnek, az intézmény Élő múzeum programjain kedvére elmerülhet a történelmi korok mindennapjaiban.
 

Az Élő múzeum programot a Nemzeti Múzeum vezette be három évvel ezelőtt, tőlünk nyugatabbra azonban sokkal régebbi hagyománya van, számos típusa is létezik. A Nemzeti Múzeum a Kárpát-medence és a benne élő népek történetével foglalkozik, tapasztalataik szerint a látogatók a török kort kedvelik leginkább. Az első élő interpretáció is ezt a világot elevenítette fel, a Bethlen Gábor-kiállítás kísérőprogramjaként készült. Azóta kibővült az Élő múzeum program repertorája, a történelem századfordító nagyasszonyaival, sőt, a boszorkányperrel hírbe hozott Báthory Erzsébet alakjával is találkozhat – különböző kontextusokban – a közönség. Mivel a programban tárgymásolatokat, ruharekonstrukciókat használnak, a történeti hűséget rendkívül fontosnak tartják: a legapróbb részletekig kidolgozzák a karakterek megjelenését és mondanivalóját.

A török félhold árnyékában

– A fényességes padisah árnyékában című programhoz a 16–17. század idejének korszakaiból több karaktert választottunk, a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból – vázolja a török kor interpretációjának főbb jellegzetességeit Zay Orsolya régész-történész, az Élő múzeum program egyik felelőse. – A látogatók elsőként Nádasdy Annával, Nádasdy Tamás testvérével találkozhatnak, ő a korszak elején, a 16. század első felében élt, ez Magyarország három részre szakadása, a várháborúk kora. Nádasdy Tamás igazi self-made man, akinek a személyén keresztül érthetjük meg a kor életét, művelődését, családtörténetét, és persze a mindennapokat. A 16. századi céhes életről egy szabó özvegye mesél, hangsúlyt helyezve a korabeli viseletekre. Brandenburgi Katalin udvarhölgye a nemzetközi kapcsolatokról, a fejedelmi udvarról tart beszámolót, míg a visszafoglaló háborúk idejét egy katona hozza közelebb a látogatókhoz, aki az I. József magyar királlyá koronázása alkalmából érkező vendégsereget fogadja. Persze minden szereplő korhű ruhában jelenik meg.

– Mivel a karakterhez közel lépnek a látogatók, fontos, hogy minden ruhadarab hiteles legyen. Tizenöt éve foglalkozom katonai hagyományőrzéssel, illetve történelmi viseletek készítésével, és azt tapasztalom, hogy bár az amatőr hagyományőrzőknek nem lehet kötelezővé tenni a hitelességet, nem lenne baj, ha tanácsot kérnének régészektől, történészektől egy-egy korszak tárgyainak, viseleteinek elkészítésével kapcsolatban, hiszen a játékos ismeretterjesztés felelősség, árnyalhatja a múltról alkotott képünket.

A múzeumi szakember számára a történeti hűség kérdése a kiindulópont: ezt szem előtt tartva igyekszik felkutatni azokat az anyagokat, amelyeket az adott korban is be lehetett szerezni. Orsolya maga varrja a ruhákat, Brandenburgi Katalin udvarhölgyének öltözéke is az ő keze munkáját dicséri. A súlyos, zöld bársonyruha szoknyarészét közel három méter anyaggal rakta be, az alatta hordott lenvászon alsóinget kihímezte és gazdagon ráncolta – a programon ő maga alakítja az udvarhölgyet.
 

Szakácsok és divatdiktátorok
A múzeumi szakemberek az öltözékek megalkotásánál, vagyis a korszak illusztrálásánál elsősorban régészeti leletek, gyűjtemények alapján dolgoznak, és persze írott forrás alapján, ami a 16. századtól, a nyomtatás megjelenésével ugrásszerűen megnőtt.

– E korból már magyar nyelvű forrásaink is vannak bőven, például szakácskönyvek. A legelső kiadvány e témában Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájából került ki, 1695-ben. A derék kálvinista nyomdász a vallásos szövegek eladásából vajmi kevés pénzt tudott összeszedni, mivel azonban a polgárságot és az arisztokráciát egyaránt foglalkoztatták a kulináris örömök, jó érzékkel megtalálta a korabeli könyvkiadás piaci rését, és kiadta az első magyar szakácskönyvet „Szakáts mesterségek könyvetskéje” címmel. Amit ma magyaros ételnek gondolunk, azt a török korban már javában főzték az emberek. E megállapítás nem csak a gasztronómiára igaz: a magyaros viselet gyökerei is a török korig nyúlnak vissza.
 

– A korabeli festményeken, hagyatéki leltárokon kívül segítségünkre vannak a korszak ruhaleletei, például a sárospataki és az avasi plébániatemplom kriptáiban, vagy a debreceni Dobozi-temetőben megőrződött halotti öltözetek, valamint a főúri ruhagyűjtemények, például az Esterházy-gyűjtemény becses darabjai. És persze az írott, nyomtatott kiadványok, mint például az ekkor elterjedő nyugati szabásmintakönyvek – magyarázza Zay Orsolya. A nyugati mintakönyvecskék pontosabbak voltak, mint a magyar változataik, általában egy rőf széles anyagon mutatták be a mesterségbeli fogásokat, rajzokkal illusztrálva. Hazánkban a céhek őrizték a szabásmintakönyveket, ezek inkább iránymutatóul szolgáltak, abból indultak ki ugyanis, hogy a mesternek kisujjában van a szabás-varrás minden fortélya. A szabásminta-könyvecskék azért is érdekesek, mert a legújabb trendeket közvetítették, egyenesen a korszak divatközpontjaiból, a királyi udvarokból.
 

A 16. században ezt a funkciót a spanyol udvar látta el, egy évszázaddal később pedig a francia. A hölgyek, mint minden korban, szinte azonnal átvették a divatos öltözékek stílusát: a szabásvonalakat, a nagy fodros gallért, az elölfűzős ruhaderekat, ami kétszáz évvel később a díszmagyarban már magyar sajátosság lesz. A magyar ruhadarabok tehát szabásukban nem, inkább anyaghasználatban és díszítésben tértek el a nyugati trendektől, török hatásra ugyanis itthon a virágos díszítés volt kedvelt, amiből később az úrihímzés, a nemzeti viselet díszítésvilága alakult ki. A férfiak azonban a keleties divatnak hódoltak, hosszú dolmányt és passzos nadrágot viseltek. Kevésbé szerettek átöltözni a nyugati szabású ruhákba, erre leginkább a külföldi tanulmányútra küldött arisztokrata fiatalemberek fanyalodtak.

– Bethlen Miklós önéletírásában meg is említi, hogy holland területen bizony készíttetett magának nyugati viseletet, mert díszes magyar öltözékét igen megbámulták, és ez meglehetősen zavarba hozta. Ezen öltözékeket más és más anyagból, hol csekélyebb, hol gazdagabb díszítéssel a magyar társadalom egésze viselte, megfigyelhető volt a törekvés, hogy mindenki a felette álló társadalmi csoport tagjaira akart hasonlítani, így a kevésbé jómódúak addig kuporgatták a pénzüket, míg összegyűlt annyi, amiből a drágább anyagot is megvehették. Éppen ezért számos luxusellenes intézkedést is bevezettek a korszakban – még országgyűlési rendeletet is ismerünk.

 

Lap szám