Nápolyi magyarok nyomában

„Óh, boldog Magyarország!
Csak ne hagyja magát félrevezetni már…”
(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, XIX. ének, Babits Mihály fordítása.)

 


Pálmafák, szűk, piszkos utcák, napsütés, eső, kavargó lepedők, koldusok, dudáló motorosok. Olcsó és jóízű pizza, rengeteg helyi édesség. A finomságokat tálcán egyensúlyozva viszik a pincérek az utcabeli árusoknak, mint az ókori Nápoly görög és római piacain. Mintha semmi sem változott volna azóta. Hacsak nem a kávézás szokása. A lungo, a hosszú kávé gyűszűnyi, ha cappuccino méretűt szeretnénk, akkor americanót kell kérni. A bor viszont ugyanolyan tüzes, mint régen, erős és robban belül, akár a vulkán, amelyen sok ezer éve élnek, és melynek lávája megtermékenyíti a földet a város körül.

A város pedig, mint valami nagy lomha állat, lélegzik, szenved és szeretkezik, magába építve múltat és jelent. Az egyik helybéli a borospincéjét építette bele egy hajdani római színházba, mások a föld alatti ciszternákban találtak búvóhelyre a második világháború alatt. Ha az ember lebocsátkozik oda, a múlt mélyére, akkor felfedezheti, hogy ugyanazok a vulkáni habkövek az ókori mesterek építőanyagai, akár a maiaké. Még a motívum is ugyanaz: sarkára állított négyzet. Ez díszíti a pizzériák falát, melyeknek oly apró a bejáratuk, hogy csak oldalazva lehet belépni, rajtuk, akárcsak a föld alatti kazamaták egyes részein. Bent aztán kitárul a világ: ízlésesen megterített asztalok és tisztaság. Mintha nem is Nápolyban járnánk. Mintha nem a nyomokban néha Indiára emlékeztető zaj és kosz várna odakünn.


Ez a kettősség fogad bennünket, és kísér végig nápolyi tartózkodásunk során. Az első benyomások az utolsóak is egyben. Az is, amit talán már senki sem hisz el, hogy a taxis, ahogy felvesz minket a nápolyi repülőtéren, és megtudja, hogy Magyarországról érkeztünk, rögvest a miniszterelnökünket kezdi dicsérni. Nyilván nem véletlen, március 3-a van, egy nappal a sorsdöntő olaszországi választások előtt. – Reméljük – mondja a taxis –, hogy holnap megbukik a jelenlegi kormány. Talán nálunk is jobb lesz, úgy, ahogy maguknál.

A nápolyiak csodára várnak. Akárcsak hetven évvel ezelőtt, ahogy azt az Itáliába emigrált Márai Sándor megírta a San Gennaro vérében. Várnak arra, hogy jobb lesz az életük, hogy megszűnik a munkanélküliség, hogy lesz ennivaló és cipő a gyereknek.
 

Ma sincs ez másképp. Vannak apró különbségek, de az átlag nápolyi ma is sok mindenben hasonlóan érez, mint akkor. Kiáll az erkélyre énekelni, és kis kosárkát madzagon leeresztve várja az adományt. Koldul az utcán, és ha félbeharapott zsemlét kap, nem dobja el, majszolja tovább. Örül a borravalónak, de ha visszatérő vásárló vagy a pékségben, és csak nagy pénzzel tudsz fizetni, int, hogy majd domani. Behozod holnap. Vidámak, de közben úgy érzik, mégiscsak mostohák. Mégis észak kapja a nagy pénzt. A donációt. Rajtuk már csak a csoda segíthet. Na meg a választás. Pedig Nápolyban minden évben háromszor tényleg megtörténik a csoda, azokon a napokon, amikor a vértanú püspök, San Gennaro vérét tartalmazó ereklyetartót kihozzák a templomból, és a napfény vagy a mozgás vagy a középkori alkímia – ki tudja? – hatására a vér megindul, folyékonnyá válik.

 

Lap szám