A remény emberei


Pilinszky János az új esztendőt várva úgy fogalmaz: „az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya” (Szilveszteri tizenkettő, Új Ember, 1961. december 31.). Minden újrakezdésben ott van az öröm és a hála. Öröm, mert képesek vagyunk újrakezdeni, és mert tanulhattunk a mögöttünk hagyott időszakból. Hála, mert felismertük, hogy a megszerzett tapasztalatok birtokában miként tudunk szebbet teremteni. Az újrakezdés bátorságában benne van a remény, hogy ami ezután következik, jobb lesz annál, mint amit magunk mögött hagytunk.
 
Lengyelország az elmúlt évszázadok során számtalanszor megtapasztalhatta, mit jelent az újrakezdés, és azt is, hogy az újrakezdés rendszerint nem csak a mi döntésünkön alapul. A lengyelek – miután államukat három nagyhatalom letörölte Európa térképéről – százhuszonhárom éven át rendíthetetlenül harcoltak azért, hogy végül 1918. november 11-én visszanyerhessék függetlenségüket, amelynek megőrzéséért a következő két évben véres háborút kellett folytatniuk. Idén augusztus 15-én ünnepeltük a varsói csata századik évfordulóját. A feltartóztathatatlannak tartott szovjet-orosz támadást a lengyelek a rájuk jellemző hősiességgel állították meg 1920 augusztusában, s ezzel egész Európát megvédték a bolsevik terjeszkedéstől. Érdemes hangsúlyozni, hogy Magyarország nyolcvan vagon lőszerrel segítette győzelemhez a lengyeleket. A szuverén lengyel államra azonban csak két évtizeden át ragyogott az újrakezdés mosolya. Kiváló államférfiak, köztük Józef Piłsudski tábornok, húsz évig építhették feltámasztott országukat: 1939. szeptember 1-jén Németország – szovjet támogatással – lerohanta, és ezzel megkezdődött a második világháború. 1940 tavaszán a lengyel értelmiség, a katonai elit, vagyis a nemzet vezető erejének tudatos kiirtását célozta a szovjet belügyi gépezet által Katinyban és több más helyen elkövetett tömeggyilkosság. Az államától és vezetőitől megfosztott, föld alá kényszerített lengyel nemzet nem adta fel. A létszámát, szervezettségét tekintve a világ legnagyobb földalatti hadereje, a Honi Hadsereg 1944. augusztus 1-jén felkelést robbantott ki Varsóban – tiltakozásul az ellen, hogy a nyugati szövetségesek kiszolgáltatták országukat Sztálinnak. A hatvanhárom napig tartó heroikus küzdelem leverését példátlan megtorlás követte, melynek következtében a háború végére a lengyel fővárost – beleértve a történelmi óvárost és a királyi palotát – csaknem teljesen lerombolták. Noha Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől 1945. május 8-áig Hitler ellen harcolt, közel hat éven át tartó áldozatvállalásáért azt kapta „jutalmul”, amit nem egy közép-európai ország büntetésül: a szovjet megszállást és a kommunista diktatúrát.

Ám a lengyelek ekkor sem adták föl, ismét képesek voltak az újrakezdésre. Romjaiból újjáépítették országukat, téglánként a fővárosukat. Nem véletlen, hogy később a Szolidaritás mozgalom éppen Lengyelországban alakult meg, és az sem, hogy a 20. század egyik legnagyobb pápája is lengyel volt. Szent II. János Pál pápa, aki átvezette Európát az új évezredbe, következetesen hirdette az újrakezdés szükségességét. Röviddel megválasztása után, 1979-ben a polgári Krakkó ellensúlyozására épült szocialista nagyipari központban, Nowa Hutában beszélt először az „új evangelizációról”. Ez a gondolat sugárzik az elmúlt évezred végén Loretóban összegyűlt több százezer fiatalnak tartott beszédéből: „Európa fiataljai, akik a 2000. év felé haladtok, lépjetek be ebbe a házba, hogy közösen építsetek egy másmilyen világot, egy olyan világot, amelyben a szeretet civilizációja uralkodik! Ti vagytok az élet tavasza, virágzó fák, akik arra kaptak meghívást, hogy sok gyümölcsöt hozzatok. Ne feledjétek tehát, hogy mik a ti gyökereitek. (...) Európa és remény – a két szó elválaszthatatlanul összefonódik egymással a találkozó nevében. Ez azonban azt kívánja, hogy a fiatalok legyenek valóban a remény emberei, olyan férfiak és nők, akik hisznek az élet és a szeretet Istenében, szilárd bizalommal hirdetik, hogy az emberiségnek van jövője.”

Szerző: Kovács Orolya