Az emberek bárkája


Azok előtt, akik meg akarják változtatni a világot, és jobbá akarják tenni az emberiséget, hagyományosan két út áll: vagy politikai pályára lépnek, vagy hosszú könyveket írnak jelenkorunk bajairól és sürgető teendőiről. Bár Földi Ádám írni nagyon is ír (cikkeket, verseket, egyebet), ő sokkal különlegesebb – s rögtön megkockáztatnánk: sokkal hatékonyabb – módon próbál változást elérni.
 
Ádám látszólag a vendéglátás műfajában alkot. Ő aligha utasítaná vissza ezt a szót: egyszerűségében is milyen kifejező, milyen nemesen cseng, illetve csengene, ha nem lenne olyan nehéz lefejteni róla a zimmerferis meg wellnesshoteles képzeteket. Németül Gesamtkunstwerknek nevezik a különféle művészeti ágakat egyesítő alkotást – nos, igazából efféle Gesamtkunstwerk a mátranováki Faluhely Major is, amely korokat és életmódokat olvaszt egybe, személyes és kollektív tudásokat, tapasztalásokat vegyít. Világképösszegzés ez, filozófia a gyakorlatban, elszántan megvalósított vízió, grandiózus kísérlet – miközben nincs itt semmi fújtató megalománia, csak szelídség, derű, nógrádi dimbek-dombok.



A NINCSBŐL A VAN
Eleinte szó sem volt vendéglátásról. Földiék a rendszerváltás után megvásárolták a helyi téesz lepusztult juhtartó telepét, ahol Ádám édesapja, Gyula jól felszerelt gazdaságot teremtett az ország vezető magyarmerinó-állományával. Egy rogyadozó deszkafészerből modern istálló épült, idővel azonban világossá vált, hogy a völgy adottságaival a gazdaság nem piacképes, így a termelői áru létrehozása helyett őshonos rackák és más jószágok tenyésztésére álltak át.

A profilváltással az istállóra már nem volt szükség, az etnográfus végzettségű Ádám néprajzi gyűjteményt alakított ki benne: meg akarta mutatni a régifaluközösség elsüllyedt világát, azt, hogy volt valaha – lehetne akár ma is – egy más értékeken alapuló, más szerkezetű létezés. Jöttek is az iskolások, Ádám viszont hamar ráébredt, hogy a kiállítással nem ér célt: hiába a magyarázat, a nem használt tudás haszontalanná válik, ahogyan a paraszti kultúra tárgyi emlékei is. Akkor meg minek erőltetni a dolgot?


 
A vízió új formát keresett magának, Ádám pedig úgy döntött, nem igyekszik többé a múltat rekonstruálni, hiszen ezzel amúgy is csak túlszépített, torz képet nyújthatna, inkább a jelenben megtapasztalható értéket teremt, amely a múltbéli tudásban gyökerezik. Ne az ősöket kövesd, hanem azt, amit ők követtek! – ez volt az elve. Így jött a vendéglátás, így hozták létre hosszú évek munkájával a Faluhely Majort, amelynek minden részlete pontos elgondolás szerint illeszkedik a nagy egészbe. Ádám tudatosan kerülte a falusi turizmus kamuit és kliséit, a köcsögfát, a muskátlival megrakott szekeret, az állatsimogatót meg a standardizált népi motívumokat. Édeskés, hazug parasztidillt ne keressünk nála, annál inkább a törekvést, hogy autentikus módon örökítse tovább a hagyományt.

A majorba érkezvén elsőként a vendégház két szobájába lesünk be, szerencsénkre még nem érkeztek meg az aznap várt vendégek. Mindegyik szoba egy évszak nevét viseli, s ehhez illően más-más hangulatot közvetít. Az istállóvégben kialakított Nyár padlóját faháncs borítja, látunk itt létrán megközelíthető gyerekkuckókat, a plafonon gallyakból készített lámpát. A Télben homokkal felszórt talaj, rajta deszkapallók, medenceként kőkút szolgál. Első blikkre extravagáns lakberendezőket gyanítanánk a fantáziadúsan megdizájnolt szobabelsők mögött, pedig Ádám egyedül gondolta ki és valósította meg mindet paraszti gyűjteménye darabjait, a háznál lévő tárgyakat felhasználva.
 
Régvolt használati eszközök, amelyeknek mára szétmállott eredeti társadalmi-kulturális közegük, a fogadó enteriőrjében új, praktikus funkciót nyernek, esetleg esztétikai célt szolgálnak. Viszont a legarchaikusabb stílusú szobában is vannak elemek, amelyeket soha nem találtunk volna meg egy parasztházban. Egyértelmű az üzenet: a falusi valóság értékeit az újraalkalmazás mentheti át korunkba, ehhez viszont elengedhetetlen a hitelesség és az önreflexió.


Az istállóból lett vendégház egyébként tipikus nógrádi alkotás. Ádám a teremtés és a megújulás képességében ragadja meg azt, amit a helyi „tájtöbbletnek” hív. Ezt fejezik ki szerinte a falunevek, illetve a környékbeli templomok kazettás mennyezete is, amelyre gomolygó ősköd van felfestve.

„Ha végigmentek a falvakon, azt látjátok, hogy a szegénység hihetetlen kreativitást szült – magyarázza. – A 19. század végétől itt majdnem minden faluban barnakőszenet bányásztak. Voltak kezdetleges elképzelések, hogy a mélyművelésű bányászatnak hogyan kéne kinéznie, de a munka technológiai részleteit mégiscsak a paraszti világból származó emberek találták ki, akik az életben maradásért dolgoztak. Ezért mondták, hogy a bányász mindenhez ért: az ácsmunkához, a vashoz, a talaj rezdüléseihez és persze otthon a paraszti munkához is. Gyerekkoromban Mátranovákon legalább négy férfi volt, akire feltalálóként tekintettünk, de a nagymamám is ilyen volt, aki a szétrombolt nemesi kúriák és kaszinók törött csempéiből meg csigaházakból csinált mozaikképeket. A nógrádi ember a nincsből megcsinálja a vant. – Kis gondolkodás után hozzáteszi: – Amit én csináltam, az ugyanerről szól. Ha nincsen az embernek pénze, de létre akar hozni valamit, nézze meg, hogy mije van, alkossa meg abból.”

KITÖRNI A HASZONELVŰSÉGBŐL
Ádám azt szeretné, hogy vendégei „kétkedő izgalommal” érkezzenek a majorba, miképp lesznek meg a régi istálló sárral tapasztott falai között. Legfőbb szolgáltatása nem az, hogy kikapcsolódást nyújt a megfáradt városi polgároknak – na persze ezt is megadják a kényelmi kellékek meg a legmakacsabb idegzsábát is elsimító környezet –, hanem hogy elindítja őket a szemléletváltás felé vezető úton. „Mindegyikükkel leülök beszélgetni, és érdekes módon ilyenkor sohasem aktuálpolitikai ügyek kerülnek szóba, még csak nem is a tegnap esti focimeccs, hanem vallás, hit és ezekhez hasonló kérdések” – mondja.



S hogy miről szólna a szemléletváltás? Az érdek- és haszonelvűség kényszereit kéne magunk mögött hagyni. Elengedni végre az ént. Nem azt nézni, hogy mik az elvárásaink, hanem azt, mit tudunk adni. „Hogyan lehet úgy környezetet védeni, hogy továbbra is magunkból indulunk ki? Hogyan akarunk úgy gazdálkodni, hogy az igényeinket akarjuk kielégíteni, és nem azt vizsgáljuk, hogy a környezetnek mire van szüksége? Pedig nem is nagyon kellene lemondanunk az igényeinkről, elég lenne átstrukturálni őket.”
 
Adódik az édesapja és az öccse által működtetett parasztgazdaság példája. Racka juhokat szerte az országban tenyésztenek, csak éppen sehol nem tartják őket a nekik megfelelő módon. Nem így Földiéknél, akik anyagi érdekeik helyett a jószágok szükségleteit helyezik előtérbe: ha jó körülményeket teremtenek az állatoknak, abból ők is profitálnak majd. S ha valahonnan, hát pont Nógrádból indulhatna el a szemlé- letváltás, ahol a több évtizedes elmaradottság kezd lassan előnnyé válni – itt nem lett minden legelő begyomirtózva és ugyanazzal a háromféle fűmaggal bevetve, a lemaradás olyan állapotot konzervált, amely sokkal közelebb van a természeteshez, mint máshol.
 
Ádám körbevezet minket a gazdaságban, a juhok mellett a szintén édesapja által nemesítgetett óriásnyulak, kacsák, a kihalástól megmenekített kopasz nyakú palóc tyúkok népesítik be az udvart. Bár az elmúlt tíz évben rangos elismerésekkel tüntették ki a gazdaságot, Ádám nem arra érzett igazi hívást, hogy az állatokkal foglalkozzon. „Engem mindig az emberek érdekeltek, az emberi szerveződések, a társadalmi struktúrák különböző vetületei. Édesapám egy Noé bárkáját hozott létre az állatoknak, én pedig az embereknek igyekszem teremteni egyet” – mondja.


 
A HÁRMAS KERESZT JEGYÉBEN
A Faluhely Major szellemiségének kulcsát viszont ne a vendégházban és ne is a gazdaságban keressük. Ha beljebb hatolunk a völgyben, a fölénk magasodó dombon hármas keresztet pillantunk meg: mint Ádám elmondja, ez az álmában látott jelkép adott neki küldetést, majd tartotta benne a lelket akkor is, amikor magánéleti gondok miatt mélypontra került. Ez a hármas kereszt az, amihez ma már a csillagjegyek stációival zarándokút vezet a völgy peremén, gyönyörű kilátással a Mátrára. Személyes szimbólum ez, a kegyelemé meg persze a magyarságé is: a jelkép körül a Szent Koronán látható motívumokat helyezte el. Szabadkozik Ádám, hogy ilyen spirituális témákkal hozakodik elő, vannak, akik holdkórosnak nézik miatta. Az előítéleteket azonban háttérbe szorítja a belőle és alkotásából sugárzó önazonosság. Megvallja: végső soron nem tudja, hogy kinek mit ad a hármas kereszt, ám abban biztos, hogy valamilyen módon megérinti, megsegíti a vendégeit.
 
Alaposan megizzadva érünk fel a dombra: bokánkról lepöcköljük a bogáncsot, elnyúlunk a kereszt alatt. Mázsásan nyomakszik ránk a délutáni hőség, csípi szemünket a veríték, kendő híján tenyerünket terítjük arcunkra. Újra felülünk aztán, s amit látunk, a perspektíva rétegei, a hegyek rajza, a zöldes-szőkés völgyhajlatok, a domboldalban legelő rackák, az összezsugorodott major meg a modernségbe átbukott Mátranovák, az nem leírhatatlan, nagyon is leírható volna a líra precíziós eszközeivel, csak éppen nem sok haszna lenne: kigyalogolandó, kicaplatandó élmény. Ahogy a kereszt mellől végignézünk a tájon, az jut eszünkbe, hogy semmi nem választja el jobban az embert a változástól, mint a nagy gondolatok. Földi Ádám és családja viszont megcsinálták azt, amit a múlt század kiábrándult válságelemzői lehetetlennek hittek: a gondolatokat gyakorlatra váltották, és mindennapi munkájukkal tették őket érvényessé.

Szerző: Leimeiszter Barnabás
Fotó: Muray Gábor