Az igazság jellegzetes szövete


„Fikciónak indult, de aztán önéletrajz lett belőle” – foglalja össze életművét egyetlen mondatban. Már középiskolás korában azt mondták neki, olyan kalandos élete volt, hogy írónak kellene lennie. És ő azóta ír: prózát, dalt, színdarabot és filmforgatókönyvet, sőt rendez színházi darabot és filmet egyaránt. Témáit legtöbbször saját életéből meríti. Bereményi Géza nemrég megjelent, Magyar Copperfield című könyve valódi memoár – az író regénybe szőtt gyermekévein keresztül sajátos bepillantást nyerhetünk az 1945 és 1964 közötti történelmi események sodrában élő magyar társadalom életébe is.
 
Miért pont most?
Most jött el az ideje. Ez egy számvetés. Rájöttem, hogy tulajdonképpen mindig is ezt írtam: a dalszövegeken, a színdarabokon, a filmeken keresztül és minden munkámban. A nagyapámról színdarabot, filmet is készítettem. Az Eldorádót, amit még most is játszanak. Cseh Tamásnak évtizedeken keresztül írtam dalszövegeket melléktevékenységként, amelyekben szintén önmagamból táplálkoztam. Minden műfajban, amelyben alkotok, a saját életemet dolgoztam fel – különösen életem első tizennyolc évét.

Tíz évvel ezelőtt egy televíziós interjúban is éppen ezt válaszolta...
Tényleg? 

Akkor, hatvanöt évesen is azt mondta, most jött el a számvetés ideje. Azt tervezte, hogy öt évig érleli majd a kéziratot, miközben vidéki közönségtalálkozókon meséli a történeteket, hogy minél pontosabban tudjon visszaemlékezni. 
Ez kiment a fejemből. Valószínűleg – ahogy az életemben oly sokszor – most is elvittek más munkák magukkal. Nahát, meglep ez az adat! De hát el kell fogadnom, hiszen dokumentálva van. Az biztos, hogy régóta dédelgettem magamban a gondolatot, és különféle körmönfont módon mindig is az életem regényét írtam.

Hogyan álltak össze a korábban több műfajban megírt emlékek ezúttal regénnyé?
Mint kiderült, régóta foglalkoztatott ez belülről, ám kellett hozzá, hogy szabaddá váljak rá. Úgy négy évvel ezelőtt leültem, és megírtam egy fejezetet. Az Egy nyári élményemet, mert ez élt legélénkebben az emlékezetemben. Aztán megpróbáltam kikutatni életem legelső emlékképét. Először a második jutott eszembe: a nagyanyám általi gyengéd bilire szoktatás. Az első pedig abból az időszakból való, amikor még azt hittem, csak mi ketten vagyunk a világon: a nagyanyám és én. Aztán kiderült, hárman vagyunk – a nagyapámmal. Úgy éreztem, ez alkalmas lehet a könyv indítására. Innentől aztán kronológiai sorrendben haladtam. Időközben pedig olyan emlékeket is sikerült felidéznem, amelyek rég elsüllyedtek már bennem.




A könyv tele van időbeli előre- és visszautalásokkal. Mintha nem is csak az emlékek felidézése lett volna a cél, hanem annak kiderítése, ezek az események hogyan hatottak egymásra. Volt valami megfogalmazható módszer, ami segítette?
Nem tudom pontosan megmondani. Köze van talán az önszuggesztióhoz vagy a meditációhoz. Sorban belemerültem az egyes életszakaszaimba. Az így előkerülő élményekkel aztán egészen addig együtt éltem, míg el nem készült az adott fejezet. Már az elején felismertem, minden korszak egy-egy meghatározó személyhez kapcsolódik. A kapcsolatokra kellett tehát koncentrálnom, és a helyszínekre, ahol éltem. Folyton máshova kerültem, más környezetbe: a nagyszüleimtől az édesanyámhoz és a nevelőapámhoz, aztán kollégiumba, majd jött a katonaság. Mondhatni maguktól adódtak a fejezetek, a helyszínek, a személyek. És érdekes módon az is, ezek hogyan hatottak egymásra bennem, létrehozva egy korábban ismeretlen összefüggéshálót. Ilyen értelemben ez igazi bildungsroman, azaz nevelődési regény.

Megfogalmazódott bennem – de javítson ki, ha tévedek –, hogy ön nagyjából huszonöt éves korában elkezdte rendezni az addigi életét különféle formákban, és még most, hetvenöt évesen is ezt teszi.
Igen. Lehet mondani. Azt hiszem, ez kényszercselekvés nálam. Egész életemben tisztázatlan volt a múltam – a magam számára. Ahogy a munkáimban feldolgoztam, mutatja, hogyan változott időközben a viszonyom hozzá. A százféle hely, ahol éltem. A környezetváltozások körülöttem. Három vezetéknévvel kellett azonosulnom. A vér szerinti apám után Vetrónak anyakönyveztek. Hat évig a számomra ismeretlen apám nevét viseltem. Anyám későbbi férje, a nagybányai sebészorvos, dr. Rozner hatéves koromban örökbe fogadott, és a nevére vett. Majd pedig megszüntetve ezeket a múltbéli szakaszokat, választanom kellett egy harmadik nevet. Azt sem én akartam, de amikor megjelent nyomtatásban az első könyvem, A svéd király, a Magvetőnél azt tanácsolták, ne Rozner néven publikáljak, válasszak magyar nevet. Először az első nevemre, a Vetróra gondoltam, de aztán anyai nagyszüleim után – akiktől talán a legtöbbet kaptam az életben – a Bereményit választottam.

Mostanra tisztázódott ez a múlt?
Talán tisztább is lett, igen. Az élet természetes velejárója, hogy mindig más megvilágításba kerülnek korábbi események. Biztosan a rendszerváltás és az azóta eltelt évtizedek is kellettek ahhoz, hogy ma már fel tudjam dolgozni azokat a történelmi korszakokat, amelyekben az elmúlt hetven évben éltem Magyarországon. Miközben felidéztem életem szakaszait, azt is észrevettem, hogy sokkal több apró fordulata volt ennek a kornak, mint amennyit a hivatalos történetírás ma feljegyez. Sok színeváltozása volt még a Kádár-korszaknak is, amelyben az ifjúkoromat volt szerencsétlenségem eltölteni. A Magyar Copperfield ideje 1945-től a hetvenes évekig tart. Erről a korszakról a legtöbben még ma is elfogultan, ferdítve, szégyenkezve vagy elhallgatva tudnak csak megszólalni.

Úgy érzi, sikerült elfogulatlanul kezelnie a történelmet? Végül is az egyéni életén keresztül utal az eseményekre. Ennél elfogultabb nem is lehet az ember. 
Jó, akkor álljunk meg itt, mert tisztáznunk kell, mit értünk a szó alatt. A történelmet én mint író úgy értelmeztem, mint azon események sorát, amelyben az emberek éltek. Magyarországon különösen igaznak vélem ezt, hiszen itt brutális erővel sajtolta össze az embereket a történelem. Nagyon kiszolgáltatottak voltunk tulajdonképpen az egész huszadik században. Az önéletírás lényege, hogy az egyén különböző korszakai szemüvegén keresztül tekint a történelmi eseményekre. Egyébként a történelem szakos fiam rácsodálkozott, mennyi minden sokkal érthetőbbé vált számára, miután elolvasta a könyvet. Olyan eseményeket értett meg jobban, amelyekről tanulmányokat olvasott végig. Erre büszke vagyok.




Amikor írta a könyvet, érzett kísértést arra, hogy dokumentáljon: utánajárjon, hogyan történtek az események, milyenek voltak a helyszínek?
Tudom, hogy nagy önéletrajzírók gyakran visszamentek helyszínekre, és utánakutattak eseményeknek. Én is babonásan ragaszkodtam a valósághoz, de engem csak az érdekelt, hogy mi maradt meg a saját emlékezetemben. Nem ellenőriztem magam soha. Úgy neveztem ezt írás közben, hogy azt az igazságot kutatom, ahogy bennem élnek az események. Ez természetesen azt jelenti, nem minden szóról szóra úgy volt. Inkább úgy mondanám, az igazságnak van egy jellegzetes szövete, amit úgy lehet megőrizni, hogy az élményt idézem fel. Pontosabban a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Ez az emlékirat lényege: az ember visszaváltozik korábbi önmagává, és az akkori szemszögéből beszél.

Számomra a legdöbbenetesebb a könyvben, hogy az egészen pici gyerek szemszögéből indul. Először gyermeki egyszerűséggel csodálkozik rá a világra, másokra, istenre, aztán az öntudatra ébredés különböző fokaival válik egyre komplexebbé minden.
És mindig van valaki, aki elvezet a következő szintre. Például soha nem tudtam, mit köszönhetek a nagyanyámnak. Őt a környezete mindig furcsállta, olyan személynek tartotta, aki nagyapám mögött jelentéktelenné vált. Sokáig én is így láttam. Ám aztán kiderült, hogy életem nagyasszonya volt ő. A világmindenségről volt egy képe, ellentétben a többiekkel, nagyapámmal is. Ő értette meg velem, mi az a lélek, amiről azt gondoltam, olyan, mint a halak belsejében a hólyag, csak repülni tud. Aztán a segítségével ez a gyermeki elképzelés egyre finomodott. A nagyanyám vitt el legmesszebbre életem első hat évében. Fizikailag ugyan szűk keretek között élt – a Teleki tér bérházában található szoba-konyhás lakásunk és a piac százméteres körzetében –, a fizikai tér nem gátolta őt abban, hogy hatalmas lelki távolságokat tegyen meg.

Mi az oka annak, hogy élete történetének elemzése – legyen szó bármelyik műfajról – megáll huszonöt éves kora környékén?
Azt tudom mondani, amit egy idős és bölcs orvosprofeszszortól tanultam. Ő a halála előtt nem sokkal a következőt mondta nekem: „Tudod, Géza, az életnek két szakasza van. Az első az élet maga – a gyermekkor, serdülő- és ifjúkor –, ami mind időtlenül hosszúnak tetszik, amikor visszatekintünk rá. A második szakasz a karrier. Az ember fiatal felnőttként belép egy nap a munkahelyére, majd amikor munkája végeztével kilép az alkonyati utcára, észreveszi, hogy már a nyugdíjba lépett.” Ebben az a különösen izgalmas, hogy néhány nappal e beszélgetés után olvastam, hogy amikor Kodály meghallotta Bartók New Yorkban bekövetkezett halálának hírét, azt írta pályatársáról: „Azzal, hogy kiment Amerikába, a könnyebb karriert választotta, de a nehezebb életet. Én, aki maradtam, a nehezebb karriert és a könnyebb életet.” Érdekes, hogy ezzel a megkülönböztetéssel élet és karrier között egymás után kétszer is találkoztam. Nagyon megragadt ezért bennem. Azt gondolom, aki a karrierjét írja meg, az kérkedik, nem ismeri magát.

Ha önmagára vonatkoztatja a kodályi gondolatot, hogy szólna a mondat?
Ó, én messze nem vagyok olyan bölcs, mint Kodály Zoltán! (Nevet) Ám a könyvem talán erre is válaszol. Többször rákérdezett az élet, hol akarok élni. Először tízéves koromban, 1956-ban, amikor a nevelőapám és az édesanyám egyik este leültetett, majd azt mondta, elindulhatunk hajnalban a határon át, és élhetünk Párizsban, de rám bízzák a döntést, mert én fogok hosszabb ideig élni. Aztán többször is megvolt a kísértés: kaptam ajánlatokat Párizsból, New Yorkból. Ám mivel tízéves koromban döntöttem, ez nem volt többé kérdés.

Mi alapján hozott életre szóló döntést az akkor tízéves gyerek?
Ők nyilvánvalóan a saját bizonytalanságukat leplezték ezzel, hisz fiatalok voltak még. Anyám tizenhat évesen szült, és aztán ott is hagyott a szüleinél hat évig. Csak akkor vett magához, amikor összeházasodott a nevelőapámmal. Én pedig valószínűleg azért döntöttem így, mert nem akartam hatszemközt maradni velük Párizsban. Tudtam, még összébb szorulnánk, pedig akkor én már inkább szökni akartam onnan. Szabadságra vágytam... Bár ennyi erővel az emigránslétet is választhattam volna: az még függetlenebb. Vagy még nagyobb függőség? Nem tudom. Tény, hogy később nyugatról hazajövet, az országhatárt átlépve sokszor megbántam ezt a döntést. Aztán megtanultam, hogy ez mindig csak futó érzés. De érdekes, milyen soktényezősek az emberi döntések. Van, aminek a miértjére csak jó pár évtized múlva tudunk választ adni. Pedig tele van jelekkel az élet. Van olyan, hogy egy esemény előre jelez valami későbbit. Ezt szintén írás közben fedeztem fel.

A karrierjét tekintve mennyire tudatos döntések mentén haladt?
Én? Teljesen öntudatlan voltam. (Nevet) De az magától értetődőtt, hogy író szeretnék lenni. Már az elemi iskolában kiderült, hogy ehhez van érzékem. Sőt épp a regény írása közben, visszaemlékezve fedeztem fel, hogy a pápai kollégiumban már önképző kört is szerveztem. Amikor az első novelláskötetem megjelent, éppen hiány volt induló tehetségekből a magyar irodalomban, ezért napok alatt elfogyott a kinyomtatott háromezer példány. Nem sokkal később sorra jöttek az ajánlatok. Írjak filmet, keresett fel egy fiatal rendező. Döntsem el én, miről. Aztán megjelent Miskolcról egy bányamérnök, aki amatőr színtársulatot szervezett, hogy írjak nekik színdarabot. A kettő szinte ugyanazon a héten. Mindegyiket kipróbáltam. Az első forgatókönyvemből készült film természetesen hatalmas bukás lett. Az első színdarabom valóságos botrányt váltott ki. Miskolc városi kulturális vezetése meg is tiltotta annak a társulatnak, hogy velem írasson darabokat. Ám ők kitartottak mellettem, így továbbra is írhattam nekik, csak álnéven. A későbbi darabok pedig már olyan sikeresek lettek, hogy az egész társulatot felvették a kaposvári színházba.

A filmrendezői karrierje is váratlanul indult, ha jól tudom, Nemeskürty István fedezte fel mint rendezőt.
Minden egy nap alatt történt a filmrendezővé válásomban. Addigra már több forgatókönyvet írtam, amiből film is lett. A Megáll az idő akkoriban nagy sikernek számított. De filmet nem rendezhettem, mert nem volt ilyen végzettségem. Valóban Nemeskürty István volt akkor a Budapest Filmstúdió igazgatója, és behívatott egyik hétköznap reggel nyolc órára. Be is mentem, ő leültetett, és közölte, hogy őt mint stúdióvezetőt év végén le fogják váltani, de egy filmre még van idő és pénz a vezetése alatt. Szeretné, ha az utolsó filmnek, amivel búcsút vesz addigi munkájától, én írnám a forgatókönyvét. Zavarba jöttem, és mondtam, rosszkor szól, mert épp a napokban határoztam el, hogy soha többé nem írok filmforgatókönyvet.

Miért?
Elegem lett, mert azt láttam, ez hátrányos helyzetű szakma. A rendező mindenre ráül, és magának tulajdonítja az egész történetet. Ő a tárgyaló fél az elfogadó szervekkel, és saját kénye-kedve szerint alakítja a filmet. Úgy érzem, kiárusítom az életemet ezeknek a rendezőknek, én ezt többet nem szeretném csinálni.

Mivel győzte meg mégis?
Azt mondta, higgyem el, minden magyar filmrendező boldog lenne, ha az én forgatókönyvem alapján dolgozhatna. Csak nevezzem meg, kinek írnék. Olyan magyar filmrendező nincs – mondtam Nemeskürtynek. De ő folytatta, hogy tud egyet. De nincs olyan – győzködtem. Mire ő: „Te vagy az.” Na, erre azt mondtam: „Jó, mi a határidő?”

Ekkor született a Tanítványok című film.
Igen, és mint mondtam, egy nap alatt történt minden. Nemeskürty, mivel az utolsó éve volt igazgatóként, már megengedhette magának azt a „csínyt” – ahogy ő nevezte –, hogy rendezővé nevezzen ki. Még aznap, ettől függetlenül, találkoztam egy barátommal. Ez a barátom elkezdte mesélni, hogy épp kutatást folytat, mert megtudta, hogy egy Magyary Zoltán nevű közgazdaság-professzor a harmincas években titkos társaságot szervezett maga köré a tanítványaiból... Amikor itt tartott a történetben, közbevágtam, és megkérdeztem, nincs-e véletlenül valamiféle emlékirat erről. Kiderült, hogy tud egy még élő tanítványról, dr. Szaniszló Józsefről, akinek vannak naplói akkoriból. Azonnal felhívtuk, és találkoztunk vele a lakásán. Odaadta a megsárgult lapokból álló naplót, én pedig azonnal elkezdtem a forgatókönyvet. A film határidőre elkészült, a filmes karrierem pedig onnantól kezdve már megállíthatatlan volt.

Sokszor érte az a meglepetés, hogy elkezdett valamit csinálni, aztán váratlanul olyan született belőle, amire nem is gondolt?
Hát persze. Ezért érdemes írni. Ahogy végigtekintek az életemen, azt látom, hogy nem tudatosan haladt valami felé, inkább csak alakult valahogy.

Az álomfejtés gyakran előkerül ebben a könyvben, és az életében is mint megoldókulcsa valaminek. Több interjúban elmondta, hogy a könyv írása közben is sok álma volt. Azóta is vannak?
Az álmok jelentésének kutatása szintén a nagyanyám öröksége. Furcsa módon én azóta nem álmodtam. De milyen érdekes dolog történt épp a minap. Kaptam Cseh Andrástól egy sms-t. Szó szerint emlékszem rá: „Azért küldöm ezt az üzenetet, mert téged illet. Álmomban megjelent az apám, és a következőt mondta: Marhaság, ezek akkor is a mi dalaink, Géza.” Ez nyilvánvalóan nekem szóló üzenet – írta Andris. Erre felhívtam, és megkérdeztem, hol álmodta ezt. Azt mondta, a Bakonyban, a tipijében indiánjáték közben. Azt hiszem, ezt úgy hívják, gondolatátvitel. Valóban nekem üzent a Tamás, mert előzőleg sokat foglalkoztam azzal, hogy megírom a mi közös munkánk kezdetét. Úgyhogy akkor ezt most már komolyan kell vennem.

Cseh Tamással egyébként milyen volt a kapcsolatuk? Nemrég olvastam, hogy sokáig neheztelt rá azért, mert a dalokat vele azonosítják, és nem tudják, a szövegeket valójában ön írta. Ez igaz?
Sokáig élt bennem az énekesre féltékeny dalszövegíró haragja, igen. A mi kapcsolatunk kevesebb is volt, és több is, mint barátság. Rögtön azzal kezdődött, hogy összeköltöztünk. Így születtek az első dalok. Aztán ahogy egyre népszerűbbé váltak a műsoraink, óhatatlanul jöttek az összekülönbözések is. Egyszer a Tamás azt mondta nekem: „Géza, te gyáva ember vagy. Kitolsz engem a színpadra, hogy előadjam a szövegeidet, amelyeket te soha nem mernél felvállalni. Én viszem el a balhét helyetted, miközben te valahol hátul meglapulsz.” És akkor talán igaza is volt. Ezeket én nem mertem volna felvállalni, és akkor jó volt nekem, hogy ő képviselt. Tamás nagy átéléssel és előadói teljesítménnyel azonosult velük. Ám egyszer bevallotta, hogy évekig kell énekelnie egyiket-másikat, mire rájön, miről is szól valójában. Emlékeztettem is rá, hogy ha én gyáva vagyok, akkor ő meg tudatlan. Tehát egy tudatlan és egy gyáva ember szövetségéről van szó. De épp e könyv kapcsán végzett önreflexió segítségével tisztázódott bennem a dalokhoz és Tamáshoz fűződő viszonyom is. Igazából már a dalszövegekben is önmagamból táplálkoztam, és most írás közben felidéztem őket. Most már Tamás közvetítése nélkül is teljes mellszélességgel tudom vállalni a gondolataimat, és nem kell mással elmondatnom.

Ha felkérnék cseh tamás életrajzi film készítésére, elvállalná?
Nem is tudom. Csak úgy lehetne jót csinálni, ha a korszakról szólna, nem csak az énekesről, tehát magamat is bele kellene írnom. És Tamást csak mint az én életrajzom szereplőjét tudom ábrázolni. De ez biztosan másik személy, mint amilyen Tamás volt. Ez a szereplő Cseh Tamás az én szememmel nézve abban az időben. Ha lesz ilyen, biztosan nem lesz benne a sikerei csúcsára érkezett énekes. Az első időszak, az alakulás, ami igazán érdekes.
Amíg nem kezdődik el a karrier. Tehát végül egymásra rímel az orvosprofesszortól tanult gondolat, az ön életrajza és cseh tamásé is. Dramaturgiailag tökéletes zárás, nem?
Azt hiszem, igen. (Nevet) Hiszen addig tart, amíg a karrier elkezdődik. Mint az élet.

Szerző: Tábori Kálmán