Dombtetőn nyíló kővirág


Hófehér falak, faragott terméskövek, halványodó középkori falképek és hűvös csend fogadja a látogatót a 14. században épült, Szűz Mária születésére szentelt nógrádsápi templomban.

A virágzó középkor idején a városokban épített pompás gótikus katedrálisok ég felé futó tornyai, pazar, színes üvegablakai, karcsú támfalai itt emberközelivé szelídültek: a nógrádsápi szentély apró méreteivel, szolid díszítettségével, praktikus-puritán elrendezésével a korabeli városi templomépítészet ellenpontjának tűnik. Ez azonban mégsem teljesen igaz. Inkább esszenciája, gondosan lecsupaszított, redukált szépsége a gótikának, olyannyira, hogy a templom nyugati homlokzata éppen a városi, nagy ívű építkezésekkel, így például a kassai Szent Mihály-kápolnáéval mutat hasonlóságot. A nyolcszögletes tornyot kétoldalt ferde síkú oromfal tartja, amelyen – dacára robusztusságának – ott bujkál valamiféle archaikus báj. Szerencsére a 18. században nem építették át az épületet a kor uralkodó stílusában, a torony zsindelyes hagymakupolája az egyetlen barokk kori elem. Épp e torony felőli, nyugati oldalát pillanthatjuk meg a templomnak, ha Vác felől vágunk át Nógrádsáp irányába, a dimbes-dombos tájban: a sárgásszöld, fodrozódó lombok és a kora őszi szélben hullámzó rétek adta díszletben az öreg épület megkapó jelenség. A sápi dombtetőn több mint hétszáz éve makacsul őrködő templom falai között ott rejlik valami a régiek mindennapjaiból, még akkor is, ha egykor az őt körülölelő falucskából csupán néhány kupacnyi leletanyag maradt fenn: megkövesedett cserépmaradványok a késő Árpád-korból.



EGY VÉKA EZÜST
Ha a templom történetét kutatjuk, a 15. század közepéről már jóval több adatot találunk, például arról, hogy a Nógrádsáphoz közeli Csővárban tanyázó huszita csapatok időről időre rajtaütöttek a környékbeli birtokokon, így az akkoriban Sápnak nevezett falucskán is, súlyos károkat okozva Vince váci püspök kincstárának. A zsoldosok fenyegetésének 1460-ban Mátyás király vetett véget, aki átvonulva a megyén kifüstölte a portyázókat – a templom köré emelt kerítésfal építésének idejét éppen erre az időszakra, a 15. század második felére teszik. A környéken dúló harcok során tehát erődítményként is használták az épületet, e védelemnek pedig biztosan nagy hasznát vették az egyre viharosabbá váló idők során, még akkor is, ha szűk évszázaddal később a település török kézre került. A menekülő helyiek történeteiről sajátos emlékek mesélnek: az 1950-es években Nógrádsáp határában egy falubéli 16. századi ezüstpénzekkel teli edényre bukkant. A kincseket négyszáz évvel korábban a törökök elől rejthette el tulajdonosa, akit talán foglyul ejtett vagy menekülés közben ölt meg a zabráló oszmán sereg. A hódoltság korát túlélők pedig, talán kegyeletből, talán babonás félelemből, nem a régi helyén építették újra Sáp települését, hanem a templomtól kissé lejjebb.

MEGFAKULT SZENTEK
A déli homlokzaton nyíló, aprócska bejáraton át lépünk a templom egyhajós, gótikus belső terébe. A csillagboltozattal fedett szentély falán az áttört kővirágokkal díszített karcsú ablakok egy részét befalazták. A 18. századi ízléshez képest szokatlanul visszafogottan díszített oltáron modern tűzzománc Golgota-jelenet, amely nem engedi maradéktalanul érvényre jutni a szentély középkori szépségét. Kárpótolnak azonban a falképek: a sekrestyeajtó felett Golgota-ábrázolás, mellette a köpenyes Madonna, majd Szent Katalin és Szent Borbála, egy igencsak megkopott freskótöredéken pedig Szent Miklós alakja fedezhető fel. A templom archaikus hangulatát a gondosan megmunkált, faragott homokkő és a hófehér falak kettősségének tulajdoníthatnánk, noha ez utóbbiak jóval későbbi meszelés következményei. A középkor idején a nyers kőfalakra komponált freskók határozták meg a templom miliőjét, a szentély falképei a 15. század elejéről, az északi homlokzat Szent Apollóniát ábrázoló jelenete a 15. század közepéről származik, a deli falra pedig Krisztus megkeresztelésétfestették a 14–15. század fordulóján. Apollónia megkínzását igen plasztikusan, a korabeli falképekre jellemző naturális, mégis egyfajta meseszerű narratívával komponálta meg a falképet pingáló mester: a vöröslő háttérben a hófehér, virágokkal díszített ruhában, feje körül dicsfénnyel ábrázolt vértanú fogait kínzója jókora fogóval tépdesi. Apollónia története a római korba, a keresztényüldözések idejére visz: az önkéntes tűzhalált vállaló alexandriai királylány a fogorvosok védőszentje lett, emlékeztetve a híveket mártírhalála előtti szenvedéseire.



FÉNYEK JÁTÉKA
A szentélyből nyíló sekrestyeajtó mellett egyszerű, csúcsíves pasztofóriumot, vagyis az Oltáriszentség tárolására szolgáló, falba mélyesztett fülkét alakítottak ki, példájaként a középkori kézművességre jellemző puritán szépségnek. A pasztofóriummal szemben a legmagasabb egyházi személy számára gótikus ülőfülkét faragtak: nem olyan nehéz elképzelni a helyi plébános izgalmát, amikor a falu földesura, a váci püspök kíséretével megjelent, majd elfoglalta az őt megillető helyet e sedilián, nagy komoran figyelve famulusának igyekezetét, hogy vajon kellő ünnepélyességgel folyik-e a liturgia. A hívek számára mindez persze kevéssé volt érdekes, őket minden bizonnyal elzsongították a mise archaikusan csengő latin szavai, szemüket pedig elkápráztatták a földöntúli fények: a keleti falon kialakított mérműves ablakokon a napsugarak az akkor még telt színekben pompázó freskókra estek, mennyei aurával vonva be a szentélyt.


Szöveg: Szentei Anna
Fotó: Muray Gábor