„Itt van a város, vagyunk lakói”


Nem tudom, mi lehetett keményebb menet, megírni ezt a könyvet vagy elolvasni. Nem azért, mintha olyan rossz volna, sőt – hanem mert az igazság mindig felkavaró, és a másik igazsága kíméletlenül szembesít bennünket a saját ki nem mondott igazságainkkal is. Az idén hetvennégy éves Bereményi Géza több mint hatszáz oldalas nagyregénye ezért sokkal több, mint bravúros visszatérés vagy még inkább: megérkezés a kortárs magyar prózába. A múlt minél pontosabb rekonstruálása érdekében („az álom hazudhat – az önéletírás nem”) Bereményi kivételes nyelvezetet alkotott meg: ügyesen simulnak össze benne a gyerekkori örömök, de főleg traumák szövegileg-lélektanilag is hiteles megjelenítései a jelen idejű írás körülményeit magyarázó önreflexív kitérőkkel, s így a Magyar Copperfield bőven túlmutat a szokásos önéletrajzokon.
 
Még akkor is, ha a történet meghatározó helyszíne, mindennek az origója – mi is lehetne más? – a Teleki tér 9. és környéke. Az viszont, aki a regényben egy az egyben akarja viszontlátni az Eldorádó világát, bizonyosan csalódni fog. Az ismert sztorik és alakok persze bőséggel visszaköszönnek – ha nem is feltétlenül úgy, ahogy gondolnánk –, mindezt azonban egy meglehetősen furcsa kisfiú szemszögén keresztül látjuk, aki talán túlságosan is megértően figyeli a többnyire irracionálisan viselkedő felnőtteket. Aztán a kör kitágul, jönnek sorra a körfolyosós bérházak többszobássá növekedő lakásai, az iskola és a pápai kollégium – Bereményi nagy érdeme, hogy egyszer sem véti el a hangot, és csúszik bele valamiféle hamis vagy stílusidegen nosztalgiázásba.
 
Talán azért, mert az egész eddigi munkássága egyfajta felvezetőként szolgált ehhez a terjedelmes, a túlmagyarázó jelenbeli részletek miatt néha ki-kizökkenő műhöz. A Cseh Tamás által híressé tett dalszövegek, a filmforgatókönyvek és színdarabok puzzle-darabkái állnak össze itt, a díszlet javarészt az ötvenes-hatvanas évek Budapestje („Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt...”), a mellékszereplők pedig éppen a valóságosságuk miatt tűnnek kitaláltnak, hiszen „a valóságnak van egy jellegzetes szövete, amire már a gyerek is felfigyel, és megkülönbözteti a meséktől”. Így válika Magyar Copperfield egy örökre eltűnt, ám a magyar kollektív tudatban bizonyára még nagyon sokáig ható, őrületes korszak krónikájává, amelyben természetes, hogy hetvennégy százalékos hadirokkantak koravén szomszéd kisfiúkkal sétálgatnak a Kerepesi temetőben, majd nem sokkal később már révült matematikatanárok kóvályognak a Kossuth tér kiterült hullái között. („És az erősen megmaradtak nem véletlenül vésődtek belém. Hanem azért, mert azok egy egész időszak lényege. És sorba állítva nemcsak szellemkép lett belőlük, hanem sűrítmény, a korszak piszkos lelke.”)
 
A Magyar Copperfield olvasása után végül mégiscsak az az ember érzése, hogy legyen bár némely alak és a helyszín jellegzetesen ismerős, mondhatni: tipikus magyar, ez a könyv összességében nem más, mint Bereményi Géza elszánt önterápiája. Nem véletlen, hogy a már születésekor identitását vesztett kisfiú névváltozásainak végig kiemelt szerepük van (Vetró–Rozner–Bereményi), ahogyan az anyátlanság- apátlanság érzetét nem pótolhatja sem a mesebeli nagyszülők (a „vajákos” Róza és a nagytermészetű, a pénzt istenítő Sándor) teremtette biztonság, sem az Éviből hirtelen édesanyává avanzsáló anya elrontott jóakarata. Pláne nem az a doktor Rozner, aki a fáspincében prakkerrel üti adoptált fiát, mert „nehéz sorsa” volt, és mert a más ivadékával együtt saját magát is gyűlöli titkon. Egy széthullott ország széthullott családjában felnőni persze önmagában ma sem lenne különleges sors. Bereményi azonban képes rá, hogy a szubjektív emlékezetdarabkákat hadrendbe állítva szigorú tanúja legyen a saját életének. És arra is, hogy végre megbocsásson azoknak, akik nem feltétlenül érdemlik meg.

Szerző: Farkas Anita