Kalapáló akkordok



Zenéje csaknem egész életében süket fülekre talált. A sokáig mellőzött, vékony testalkatú, gyakran betegeskedő zseni szófukar, megalkuvást nem ismerő, komplikált ember hírében állt. A hetvenöt éve elhunyt Bartók Béla egy mérnök pontosságával építette fel vad ritmusú és hangzású darabjait.

Bartók Béla Viktor János édesapja, szuhafői Bartók Béla a nagyszentmiklósi gazdasági iskola igazgató-tanára volt, a nemesi előnevet valószínűleg nem teljesen joggal használta, noha a család köznemesi származású volt. Édesanyja, Voit Paula a nagyszentmiklósi iskolában tanított. A szülők házasságában két rendkívül művelt lélek talált egymásra. Sokak szerint a kis Béla apjától kapta talentumát, a zeneszerző viszont másként vélekedett erről: „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem.” Négyéves korára már mintegy negyven dal hangjait tudta kikeresni a zongorán, s kitűnő muzsikus édesanyjától tanulta a zongorázás alapjait. Azt is édesanyjának köszönheti, hogy nem varázsoltak belőle városról városra vándorló csodagyereket, noha egy bizonyos Aggházy Károly nevű, Liszt-tanítvány zongorapedagógus korán felismerte a benne rejlő tehetséget. Voit Paula azonban féltette fiát a vándorzenészi léttől, így a rendszeres tanulmányok és a fokozatos fejlődés tette ki Béla tanulóéveit.


A ZENESZERZŐ
Bár a zenei pályára zongoraművészként lépett, Európában turnézott, magát mindig zeneszerzőnek látta. Ezért volt különösen boldog, amikor 1903-ban a Kossuth-szimfóniával nagy sikert aratott. Azt akkor még nemigen sejtette, hogy csaknem húsz éven át ennek a sikernek az emlékével kell beérnie, mert további műveit nem ismerik el. Darabjait egy beteges agy szüleményeinek tartották. Bartók azonban vasakarattal haladt az útján. Legendásan precíz, tisztelettudó és szorgalmas ember volt, szinte soha nem járt el szórakozni. Nem azért dolgozott, hogy megéljen, hanem azért élt, hogy dolgozzon. Kenyerét zongoratanítással kereste, erejének jelentős részét pedig népzenegyűjtésre fordította. A komponálást szabadidejében végezte. Szinte minden darabja vakáción – gyakran svájci pihenőn – született. Hihetetlennek tűnő tény, hogy végül is szabadidős zeneszerző volt, különösen annak tudatában, milyen jelentőségű műveket írt.

A NÉPDALKUTATÓ
1905-től a kirándulásért, barangolásért rajongó Bartók hosszabb utakra indult. Addig csak lepkéket, rovarokat és kőzeteket gyűjtött, ezután viszont a magyar népzene lett gyűjtőszenvedélyének tárgya. Kezdetben a nemzeti érzés hajtotta, de gyorsan rájött arra, hogy saját népzenénk megértéséhez meg kell vizsgálni a környező népek muzsikáját is, így 1908-ra már több száz szlovák és magyar népdalt jegyzett le, egy évvel később pedig román népzenei gyűjtőútra indult Bihar vármegyébe. Rendkívüli lelkesedéssel kutatott, tanítási szünetek vagy ünnepek idején is útra kelt. 1910 és 1916 közöttminden karácsonyt távoli falvakban töltött, hiszen ilyenkor az emberek könnyebben elérhetők voltak, mint dologidőben. A Néprajzi Múzeum honlapján Bartók összesen 4500 dallamot tartalmazó 1800 fonográfhengeréről olvashatunk. Török gyűjtése a múzeumban található, arab hengerei pedig a Zenetudományi Intézetben. Magyar gyűjtését körülbelül 180 henger őrzi mintegy 500 dallammal. Kodály Zoltán szerint Bartók Béla népdallejegyzései „a végső határt jelentik, ameddig emberi fül műszerek nélkül eljuthat. Ezen túl már csak a hangfényképezés következik”.
 
A két muzsikus 1905-ben kötött életre szóló barátságot, abban az évben, amikor az egy esztendővel fiatalabb Kodály első népdalgyűjtő útjára indult. Ismeretségük szakmai útjaik összekapcso- lódásával kezdődött, de idővel jócskán túlmutatott a népzenekutatáson. Messzemenőkig támogatták, ha kellett, védték egymás kompozícióit. Utolsó közös vállalkozásuk a Magyar népdalok – Egyetemes gyűjtemény című kötetük sajtó alá rendezése volt 1934-ben. Bartók Amerikába távozásakor kapcsolatuk végleg megszakadt. Egyetlen Kodályéknak írt levele föladatlan maradt.

A ZONGORAMŰVÉSZ
A népzenekutató Bartók elsősorban keleti vidékeket járt be, a zongoraművész-zeneszerző Bartók viszont a nyugat-európai országokban mutatkozott be először. 1903 és 1933 között huszonnégyszer járt például Németországban, tizenhét városban lépett fel összesen negyvenhét alkalommal. A zene enfantterriblejének tartották, aki a zongorát szinte ütőhangszerként használta, s ennek megfelelő módon komponált is. Az 1911-ben megjelent Allegro barbaromég a zongoristákat is sokkolta. Zenéjét sokan a mai napig a rockzenét is megszégyenítő kalapáló akkordokkal azonosítják. Pedig ha meghallgatjuk az 1929-es felvételt, amelyen az említett barbár darabot játssza, kiderül, hogy érzelemgazdag játék bújik meg a súlyos hangerő és ritmus mellett. Maga Bartók sem gondolta úgy, hogy feltétlenül jó az, ha a későbbi generációk előadói szigorúan a zeneszerző saját előadását követik. Vallotta: még ha perfekten adja is elő önnön darabját egy komponista, nem ajánlatos csakis abban a formában megfelelőnek tekinteni. Idővel ugyanis a patinás felvételek unalmasak lesznek. És persze a zene- szerző más alkalommal, más körülmények között egészen biztosan másképp interpretálná a művét.Bartók mégis készített felvételeket, jó eséllyel azért, mert tisztában volt vele, hogy velük népszerűsítheti legegyszerűbben a műveit.

Pályafutása egybeesett a jazz térnyerésével. Érdekes kérdés: szerette vajon a zeneszerző a jazzt? Annyi bizonyos, hogy kíváncsian, nyitottan, kritikusan figyelte a műfajt, s voltak jazzfelvételek a lemezgyűjteményében. Tanítványa, Székely Júlia visszaemlékezése szerint egy alkalommal, amikor a zeneakadémiai tanteremben Bartók tanár úrra várt, jazzhatású darabot zongorázott, a mester pedig a terembe belépve minden további magyarázat nélkül rászólt növendékére: „Hagyja ezt abba!” Néhány héttel később aztán a tanítvány legnagyobb meglepetésére egy fekete jazz band koncertjén találkozott mesterével. Bartók így reagált Székely Júlia megrökönyödött arckifejezésére: „Látja, ők tudják ezt – maga nem!” 

AZ UTOLSÓ ÉVEK
Bartók Béla és Pásztory Ditta 1940. október 8-án a Zeneakadémia nagytermében adott zenekari estet. A végén Bartók az Elindultam szép hazámból népdalt játszotta. Legkésőbb ekkor értette meg a közönség, hogy a művészházaspár emigrál. Sokan sírtak is a nézők soraiban. Bartók úgy gondolta, csak néhány hétig lesznek távol, talán ha két hónapot töltenek Amerikában. Ám az utazás előkészületei mégiscsak azt jelzik, sejtette, hogy talán a tervezettnél hosszabb lesz az ott-tartózkodás. Igyekezett gondoskodni az itthon maradt hozzátartozókról, mindenekelőtt édesanyja kilencvenegy éves nővéréről, Irma néniről. Közvetlenül elutazása előtt a hozzátartozóitól és Kodályéktól is búcsút vett.

Számos életrajzíró jegyezte fel, hogy Bartók szenvedélyesen szerette a természetet, és szívesen tartózkodott a szabadban. New Yorkban egy ideig Bronxban, a Cambridge Avenue-n élt, ez a hely különösen közel állt szívéhez, mert a közeli Ewen Park Budapest zöldfelületeire emlékeztette. Nehéz élet várt Amerikában a családra, noha Bartók kapott zeneszerzői megbízásokat, fellépett zongoraművészként, és kutatómunkájáról is tartott előa- dásokat. Barátai és csodálói igyekeztek segédkezet nyújtani neki, ám ő legtöbbször elhárította a gondoskodást. Ebben az időben anyagi megfontolásból rögzített lemezeket, amiben fontos partnerre talált egy bizonyos Don Gabor személyében, aki maga is Magyarországról menekült el, és Amerikában létrehozta a Continental lemezcéget. A felvételek a művész New York-i otthonában készültek 78-as fordulatú gramofonlemezen – ezeket adta ki később a Hungaroton Bartók at the Piano címmel.

Don Gabor honfitársi kötelességének érezte, hogy támogassa Bartók Bélát, ám vigyázott arra, hogy az érzékeny zeneszerző ne alamizsnaként tekintsen a segítségre. Így aztán Bartók hivatalos szerződést kötött a céggel, arról viszont nem voltak pontos adatai, hány lemez kelt el a piacon. Márpedig Gabor fiktív, a valódinál jóval magasabb eladási számok alapján fizette a zeneszerző-zongoraművész honoráriumát. Hosszú időn át meg tudta téveszteni, Bartók csak 1944-ben jött rá a jóindulatú csalásra. A Bartók Plays Bartók címen kiadott lemez borítója különleges: azt a pillanatot örökítette meg a fotós, amikor a zeneszerző az otthonában készülő felvételek utolsó napján elgondolkodva figyeli a cigarettája végéről lehulló hamut. 

1943-tól egészsége rohamosan romlani kezdett, elmondása szerint másfél éve egyre rosszabbul érezte magát, és az orvosok nem tudtak segíteni:„Gondjaim egyre csak sokasodnak. Az orvosok nem tudják, mi a baj, csak annyit mondanak: zavarba ejtő eset...” Bartók leukémiában szenvedett, ám a pontos diagnózist sem vele, sem családjával nem közölték az amerikai orvosok. Kisebbik fia, Péter arról ír, hogy reménykedtek a gyógyulásban: „Amit apámmal tettek, az a szokásos gyakorlat volt: amikor az orvos látta, hogy közeleg a vég, vakon követte a szabályt. De marad a megválaszolatlan kérdés: miért?”

Bartók Béla még megérhette a béke első napjait, az atombomba bevetéséről is értesült. 1945 nyarán állapota tovább romlott. Orvosának ennyit mondott: „Csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem.” 1945. szeptember 26-án New Yorkban, a West Side Hospital kórtermében hunyt el, földi maradványai 1988 óta nyugszanak Budapesten, a Farkasréti temetőben. „Apámat megalkuvásra képtelen emberként ismerték – írja Bartók Péter. – Ha egy kicsit rugalmasabb lett volna, mondják sokan, sok kellemetlenségtől megkímélhette volna magát. De megkérdezhetném: ha nem lett volnamegalkuvásra képtelen, a zenéje vajon akkor is ugyanilyen lenne?”


Szerző: Becze Szilvia