Hagyomány

A méh

Téli nyugvás után ismét szárnyra kelnek a méhek. Még a nagyböjt idején kitakarítják a kaptárt – ez az ő megtisztulásuk ideje, ahogy régen mondták –, s amikor már virágzik az erdő, mező, kirajzanak.
 

A méh háziasítása a Kr. e. 6–4. évezredben mehetett végbe, s a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A méhet a méze mellett viaszáért is nagyra becsülték. A méhállam szervezettsége, a méhkirálynő herék és munkások fölötti „felsőbbrendűsége”, az a vélt képessége, hogy „szűzen” is korlátlanul ad életet újabb és újabb rovarnemzedékeknek, már a háziasítása előtti időben foglalkoztatta az embert.

Háromkirályok


Máténál olvashatunk róluk (2,1–16). Történetük mithraikus (perzsa) eredetű. Egy ókeresztény irat perzsa mágusokat említ, akik minden évben (!) visszavonulnak egy barlangba, s ott imádkozva várják, hogy a Szerencse csillaga fölkeljen és egy kisfiú alakjában a földre szálljon. Zoroasztriánus jövendölés szerint a gyermek Mithras napisten megtestesülése, akinek világrajövetelét a 3. században birodalomszerte december 25-én ünnepelték. A leírásból megtudjuk, hogy a mágusok a barlangban megszületett gyermek lába elé helyezik koronájukat. Tertullianus keresztény író (†220 u.) ezért csinált a napkeleti bölcsekből királyokat. A kora keresztény művészet még perzsa viseletben ábrázolja őket. Beda Venerabilis (†735) szerint három ajándékuk jósértelmű; az arany Jézus királyságát, a tömjén az istenségét, a balzsamozásra szolgáló mirha a halálát jelképezte.