Gáspár Ferenc

Nápolyi magyarok nyomában

„Óh, boldog Magyarország!
Csak ne hagyja magát félrevezetni már…”
(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, XIX. ének, Babits Mihály fordítása.)

 


Pálmafák, szűk, piszkos utcák, napsütés, eső, kavargó lepedők, koldusok, dudáló motorosok. Olcsó és jóízű pizza, rengeteg helyi édesség. A finomságokat tálcán egyensúlyozva viszik a pincérek az utcabeli árusoknak, mint az ókori Nápoly görög és római piacain. Mintha semmi sem változott volna azóta. Hacsak nem a kávézás szokása. A lungo, a hosszú kávé gyűszűnyi, ha cappuccino méretűt szeretnénk, akkor americanót kell kérni. A bor viszont ugyanolyan tüzes, mint régen, erős és robban belül, akár a vulkán, amelyen sok ezer éve élnek, és melynek lávája megtermékenyíti a földet a város körül.

A nap belülről süt

Kismartoni látogatás

 

„Magyar vagyok.
Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.”
(Petőfi Sándor: Magyar vagyok)


Esterházy-rostélyos, Esterházy-torta, Esterházy-kastélyok. Huszonnyolc vár és kastély, földbirtokok, városi házak, paloták, festmények, felbecsülhetetlen gazdagság. Esterházy Péter író és Esterházy Márton, aki a harmadik gólt lőtte a braziloknak 1986 tavaszán. Hűség a császárhoz. Nagyjából ennyi jut eszébe hirtelen az embernek, ha az ország hajdan leggazdagabb és legelőkelőbb családjára gondol. Kevésbé, hogy az Esterházyak mindig hű magyarnak gondolták magukat, és rengeteg pénzt költöttek kultúrára. És hogy az utolsó Esterházy herceg és felesége alaposan megszenvedte a magyar hazához való hűségét.

Magyarok Kárpátalján

valamit el kell mondanom
különben nem lesz oltalom
mész-vérem be kell oltanom
különben nem lesz oltalom

 

Valamit el kell mondani – írja Ferenczi Tihamér kárpátaljai magyar költő a versében. De mit? A már két éve tartó háborút, a rossz utakat, az embert próbáló inflációt? Vagy a táj szépségeit, a hős Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi szobrát a munkácsi várban, az ungvári skanzent, a függőhidakat a a hegyek között száguldó Tiszán? Vologyát, aki Kissarkadról a szovjet hadsereggel került Dunaújvárosba, vagy Irénkét Tiszabökényről, aki talán soha nem lépte át a faluja határát?

Arany városa

Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

 

1865-ben írta Arany János ezt a bökverset, talán a budapesti keserűségei, talán leányának betegsége, talán mindkettő miatt: ki tudja? Mindenesetre, ha valaki Nagyszalontán jár, lépten-nyomon Arany János emlékébe ütközik. Messziről magasodik a Petőfi által is megénekelt Csonkatorony, aztán ott az életnagyságú szobra a nagytemplom mellett, s nem messze onnan a tűzvészben leégett szülőház helyén felépült porta. Pedig Nagyszalontának sok híres szülötte van, Toldi íróján kívül is.

Komárom, a kettős város

Hol vén falak felé most bánkódást hajt a szellő,
S a mormoló Dunánál borong sok könnyező fűz,
Ott Klapka hősi várán még áll egy elszögellő
Mohos kövön merengve a régi-régi kőszűz.
Borka Géza: A komáromi kőszűz