Imával átszőtt élet

Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Földházi Árpád

Jó művészhez látogatóba menni ünnep, az élet kitüntetett pillanata. A látogató arra számít, hogy megtud majd valami olyat az életről, amire magától biztosan nem talál rá. Természetes tehát, hogy ezzel a készülődéssel tartok a kilencvenedik születésnapját nemrég ünneplő Hager Ritta Kossuth-díjas textilművészhez, a nemzet művészéhez. Nem ez az első találkozásunk, de a műtermét most láthatom először.

A műtermében fogad. Mintha a város fölé emelkednénk a padlástérbe épített teremben, a nagy ablakon át a budai hegyekre látni, beszűrődik az autók zaja, ahogy elrobognak lent, a Szilágyi Erzsébet fasoron. Körülöttünk színes fonalak kosárban, képek, papírok, könyvek, a rendezetlenség varázslatos rendje, ami talán csak egy képzőművész műtermében képes ilyen harmóniává összeállni. Előttünk a magas keretre fölfeszítve elkezdett új kárpit, a függőleges szálak mögött ott a tervrajz, de tudni lehet, hogy az elkészülő mű nem annak mása lesz, egyedül önmagával lesz azonos.

A kárpitkészítés mesterségéről kezdünk beszélni, a különböző szövőszékekről, nyüstökről és felvetésekről, aztán arról a sajátos technikáról, varrásról és csomózásról, amely mesterjegye most már hosszú ideje. Letelepszünk a készülő kárpit előtt.

Mi dolgunk a világon?

Mi dolgunk a világon? Az, hogy a talentumot, amit Istentől kaptunk, kidolgozzuk, és továbbadjuk másoknak. Ezt tanultam meg. Isten mindig vezetett, fogta a kezemet, és tudtam azt, hogy jó irányba megyek. Ezt onnan lehet tudni, hogy az ember imádkozik, kapcsolatban van az Istennel, van hite és van bizalma.

Ezt a hitet és bizalmat otthonról hozta?

Apám katonatiszt volt, országos lótenyésztési főfelügyelő, ez huszár tábornoki ranggal járt. Kreatív ember volt, remekül rajzolt lovakat, és ha én rajzoltam lovat, mindig meg lettem kritizálva, hogy mondjuk a csánkja nem jó. Az Attila úton laktunk, egy egész emelet volt a miénk. Nagyon szép gyerekkorom volt, de megéltem nehézségeket is. Van például egy emlékem: hatéves lehettem, hazudtam. Rájöttek, persze le lettem szidva, kikaptam, és akkor erősen kezdtem imádkozni, Istenem, segíts, hogy a hazugságot le tudjam küzdeni, többet ne hazudjak.

„Kreatív gyerek voltam, mindenből csináltam
valamit. Mindig a komplikált érdekelt, azzal
együtt, hogy türelmetlen voltam”

Mikor fordult a művészet felé?

Mindig is kreatív gyerek voltam, mindenből csináltam valamit. Babáim voltak, pici babák, azoknak bevarrt ujjú ruhákat varrtam. Mindig a komplikált érdekelt, azzal együtt, hogy türelmetlen voltam. Az az igazság, hogy nem rajzoltam kimagaslóan. A szüleim nem befolyásoltak minket a nővéremmel soha, hála Istennek, hagyták, hogy azzal foglalkozzunk, amit szeretünk. A művészet gondolata a gimnáziumban jött, de miért? Utáltam a matekot, és a latint sem szerettem. Apám azt mondta: „Kiveszem a gyerekemet az iskolából, mert már én nem bírom vele a matekot.” Akkor átmentem az országos iparművészeti iskolába. Nem volt kimondott főiskola, de a tanítás főiskolai volt. Egy évet végeztem, utána lett főiskola, és minket át akartak rakni a kisképzőbe (így szokták említeni a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumot, amely 1946-tól a Szépmíves Líceum, 1951-től a Képző- és Iparművészeti Gimnázium nevet viselte – a szerk.), akkor mi tüntettünk, meg mentünk a kultuszminisztériumba, végül átvettek minket azzal a feltétellel, hogy két évet egy év alatt kellett elvégezni.

Ki volt a mestere?

A főiskolán Molnár Béla volt a tanárom, akit nagyon szerettem, ő is engem. Eredetileg kosztüm­tervezőnek akartam menni, mindig a ruhatervezés érdekelt, de nem arra vettek föl, hanem a textilfestő szakra. Így kerültem hozzá, ő volt a szaktanárunk. Ott volt Rozs is, azt hiszem, úgy hívták, nagy kommunista, ki akart rúgni a főiskoláról. Az történt, hogy tartott valami előadást, és ahogy beszélt, mozgott a füle. Én a csöndben fölröhögtem, akkor is ilyen nevetős voltam. Megkérdezte, hogy mit nevetek. Az igazmondás fontos, megmondtam, hogy a tanár úrnak mozog a füle, ahogy beszél. Ezzel kész lettem. Azért mégis elvégeztem a főiskolát.

Molnár Béláról, aki később Munkácsy-díjat kapott, sokan őriznek jó emlékeket. Rozs Endréről, a nyomottanyag-tervező tanszak 1949 és 1956 közötti tanszékvezetőjéről annál kevésbé. A főiskola után merre vezetett az útja?

A Magyar Textilfestőgyárba kerültem gyakornoknak, a tervezőrészleghez, de csupa szocialista dolgokat kellett tervezni, például kendőket az aratóknak, az egyik sarkában legyen Rákosi, a másikban Sztálin, a harmadikban Lenin. Én ezt nagyon untam és utáltam. Azt mondta nekem a főnök: „Maga disszidáljon, ezekkel a friss tervezői elképzeléseivel, ahogy jött a főiskolából, itt nem rúg labdába!” Áthelyeztek gyáron belül a számfejtésre. Számokat kellett összeadni öt centi széles és húsz centi hosszú oszlopokban. Egész nap számoltam egyetlen oszlopot, mert akárhányszor újrakezdtem, mindig más jött ki. Mondtam, hogy köszönöm szépen, és otthagytam a gyárat. Az Operához kerültem behívásos kosztüm­festőnek, amikor sok munka volt, akkor behívtak. Márk Tivadar volt a tervező, a fiatal festőkkel együtt csináltunk egy kiállítást, én kosztümtervekkel, a többiek színpadtervekkel. Nagy sikere volt, és Márk Tivadar maga mellé akart venni tervezőnek, de nem lett belőle semmi. Egyik este a párttitkár lehívott az irodájába, mert kinyomozta, hogy mi volt az apám. Miután lementem hozzá, fölküldte a sameszeit, hogy hozzák le a holmimat: még a holmimat összeszedni sem mehettem föl, merthogy megfertőzöm a többieket. Miért, addig nem fertőztem meg? Szóval kidobtak. Csajkovszkij A diótörőjének a díszleteit festettük, premier előtt, azért dolgoztunk még késő éjjel is, gyalog kellett hazamennem az Attila útra. Nem vagyok egyáltalán sírós, inkább nevetek a bajban is, de akkor nagyon sírtam. Apám kérdezte: mi van? Nem baj, lesz ez még jobb is.

Lett jobb?

Rosszabb lett. A kitelepítés előtt két év alatt tizennégy helyen voltam állásban, mert a káder mindig kilökött. Voltam nyomdában stencilrajzoló, mindenféle. Mikor kitelepítettek, akkor megnyugodtam, mert akkor eldőltek a dolgok. Kellett a nehéz munkát végezni, de nem volt az a stressz, hogy mikor dobnak ki.

Olvasmányainkból persze tudjuk, hogy voltak kitelepítések, de átélni nagyon nehéz lehetett. Hogyan történt?

Az úgy volt, hogy csöngettek hajnalban, a nagyanyám ment ki, egy rendőr vagy mi volt, hozta a kitelepítési végzést. Úgy szólt, hogy „sashalomi Hager Ottó, minden címével, rangjával, a felesége és a gyereke ki van telepítve”. Megkérdezte a nagyanyám a rendőrt, melyik gyereke. Miért, van több? Igen, kettő. Jó, mondta a rendőr, és beírta a két gyereket. Tulajdonképpen ezzel jót tett. Mert melyikünk ment volna el? Így jobb volt, hogy a család együtt ment.

Mennyi időt kaptak a csomagolásra?

Másnap reggel ötkor jöttek értünk, huszonnégy órát kaptunk. András, a későbbi férjem akkor már udvarolt nekem. Számítottunk rá, hogy kapunk kitelepítési végzést, és megbeszéltük, hogy ha kapunk, akkor egy fehér törülközőt kilógatok az ablakon. András reggel mindig ott ment előttünk a 63-as villamossal a műegyetemre, látta a törülközőt, leszállt, rohant hozzánk, hívta a barátait, és amit csak lehetett, elvittek biztos helyekre, jó emberekhez, akik megőrizték. Pár dolog meg is maradt, visszakaptunk dolgokat. Volt például egy ovális neobarokk asztal, de azon disznót vágtak, és mikor visszakaptuk, tele volt vágásokkal. András a bizományiban látott egy ilyen asztalt, annak gyönyörű teteje volt. Nagyon olcsón megvette, levettük a lapját, rátettük erre. Az összevagdalt lapot a másikra rátette az asztalos, András visszavitte a bizományiba, és képzelje el, kétszáz forinttal még többet is adtak érte, mint amennyiért az előzőt vette.

Tudták, hogy hova kell menniük?

Hogyne, a végzésre rá volt írva, hogy Csorvás, Tanya utca 102. Gondoltuk, milyen hosszú utca! Kisült, hogy fenéket, ez a tanyavilág, a 102 a tanya száma. Egy szobát rekviráltak a kulák gazdának a házából, mert akihez rakták az embereket, az is meg lett ezzel büntetve. Abban a szobában volt már egy háromgyerekes család meg egy házaspár, egymásnak idegenek. A házaspárból a férfi demens volt, folyton ki akart ugrani az ablakon. Ugyanebbe a szobába kellett volna nekünk négyünknek is menni. Akkor mi a nővéremmel a sarkunkra álltunk, és azt mondtuk, ide ne pakoljanak le, mert itt már nincs hely, visszamegyünk a faluba. Mondta a rendőr, azt nem lehet, ilyen nincs, itt kell lakni. Mondtuk, hogy márpedig visszavisz minket a faluba, és bemegyünk a tanácshoz. A nővérem pár héttel előtte férjhez ment, a férjét nem telepítették ki, de eljött utánunk. Éppen akkor ért oda taxival, vele visszamentünk a tanácsházára, akkor nagy nehezen beutaltak minket egy borbélyüzletbe. Kezdtek jönni a falusiak: „Kinyit a borbélyüzlet? Akkor borotváljon meg!” Mondtam: „Idefigyeljen, én megborotválom magát, de akkor nem marad magából semmi.”

A borbélyműhely lett az otthonuk?

Onnan ki kellett menni, átraktak minket az evangélikus paplak vendégszobájába. Ott voltunk tíz napig, amíg a pap nem volt otthon. Mikor visszajött, elment a tanácsházára, hogy a paplak területén deportált nem lehet, tessék minket kirakni. Onnan is kiraktak, a faluba kerültünk valakihez. Jóval a rendszerváltozás után tudtam meg, hogy ez a pap Rákosinak volt az embere. Pedig a felesége nagyon rendes nő volt. Csorváson, azt hiszem, vagy háromszázan voltunk kitelepítettek, van, akivel aztán sokáig megmaradt az ismeretség. Én erről az egészről azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy valamiért volt, ebből valamit tanulni kell. Sokkal inkább fölerősödött bennem a hit, hogy csak Isten tud engem megvigasztalni és segíteni.

Mi volt a munkájuk?

Mezőgazdasági munkára voltunk beosztva, gyapotot kellett művelni, mert ugye Rákosinak a gyapot volt a bogara, azt kellett kapálni. Arrébb meg a falusiak dolgoztak. Mikor a felügyelő elment valamiért, akkor a falusiak odajöttek: „Aranyoskám, ne így kapáljon! Lépjen hármat, és egyet kapáljon, jó az ezeknek.” Segítették a falusiak az embert. Téglát is vertünk. A tégla annyiból jobb volt, hogy nem kellett olyan sokat gyalogolni. Fekete föld van arra, jó föld, de nagyon szeret a cipőre ragadni, nehéz gyalogolni. A téglaverésnél együtt voltunk kitelepítettek. Nehéz munka volt, még a legkönnyebb része a vízhúzás. Gémeskútból húztuk föl a vizet, azzal dolgoztuk össze az agyagot pelyvával meg szénnel, hogy aztán azt kiégessék belőle. Ezer téglához kétszáz vödör vizet kellett fölhúzni. Le a kútostort, föl, le, föl. Négyen dolgoztunk egy csapatban, két férfi és két nő. Ebből a munkából van egy emlékem is. Pár évvel ezelőtt meg voltam hívva Csorvásra, hogy emlékművet állítanak a kitelepítetteknek, ha tudok, jöjjek el, még beszédet is kellett mondanom. Elmentünk a helyi múzeumba, ott láttam egy téglavetőt, jé, mondom, ez olyan, mintha az enyém lett volna. Igen? Szeretné? Naná hogy szeretném. Odaadták, meg is van.

„Isten mindig vezetett, fogta a kezemet, és tudtam
azt, hogy jó irányba megyek”

Hager Ritta férje, Gelley András mérnök, a Györgyi–Giergl művész­család leszármazottja. Két gyermekük született: András és Dávid. Kilenc unokájuk van

A kitelepítés idején el sem hagyhatták a falut?

Szigorúan tiltva volt elhagyni, de én megszöktem. Kaptam egy levelet Andráséktól, hogy az unokatestvéremnél lesz egy nagy buli, együtt lesz a csapat, nagyon fogok hiányozni. Márpedig én elmegyek. Kérdezi anyám: megőrültél? Nem, mondom, ha a Jóisten akarja, hogy sikerüljön, akkor el fogom érni a vonatot. A faluban ugye lehetett mozogni, de a határát nem lehetett elhagyni. Ha a falu határát elhagyod, akkor Orosházára visznek börtönbe. Ha a járást is elhagyod, akkor Recsk. A vastag kendőt az arcom elé húztam, hogy a kalauz ne ismerjen föl, amikor a jegyet veszem. Csak Békéscsabára vettem a jegyet, gondoltam, majd onnan veszem tovább, mert ha addig elkapnak, az csak Orosháza. Egy ismerőssel mentünk, aki szintén kitelepített volt, elértük a vonatot. Békéscsabán megvettem Pestre a jegyet, fölszálltam a vonatra, zsúfolva volt, az jó. Mezőberénynél sokan leszálltak, kaptunk helyet egy kupéban, leültünk. Fölszállt négy rendőr, ők is a mi fülkénkben ültek le. Szorult a gyomrom, rémes volt. Mondtam a társamnak, hogy aludjunk, mert különben elindul egy beszélgetés, honnan tetszik utazni, hova tetszik menni, kedvességből is akár. Úgy tettünk végig, mintha aludnánk. Nagykátán ezek végre leszálltak, jött egy házaspár gyönyörű ünneplőruhában, a férfin fehér ing, fekete nadrág, az asszony is ünneplőben, először mentek Budapestre. Egy butykos volt náluk borral, vitték a hazait. Mindenkit megkínáltak, olyan jókedvűen szálltunk le, mintha nem is szökésben lettünk volna.

Hogyan szabadultak?

Úgy lett vége a kitelepítésnek, hogy meghalt Sztálin. Akkor nagy üdvrivalgás volt kint a terepen, persze jöttek a felügyelők, hogy nem szabad örülni, de néhány hónap múlva kaptunk egy fölmentő papírt, határozatot arról, hogy megszüntették a kényszerlakhelyet. De Budapestről ki voltunk tiltva. Én még egy ideig rendőri felügyelet alatt is voltam

Haza hova mehetett? Volt egyáltalán otthona?

Az apósomék már előtte kiköltöztek Verőcére, mert úgy volt, hogy ők is rákerülnek a kitelepítendők listájára, de nem kerültek rá, hála Istennek, önként voltak ott. A műépítész Giergl Kálmán Andrásnak a nagy-nagybátyja. András is Gierglnek született, csak az apja, mikor vitézséget kapott, Gelleyre magyarosított. Szóval Kali bácsi ott élt, már nagyon idős volt, és az apósomék gondozták. Oda jelentkeztem be.

Giergl Kálmán Budapest meghatározó épületeit tervezte, többek között a Klotild-paloták, a Luxus áruház és a Zeneakadémia építésze volt.

Igen, jelentős építész volt, akkor már kilencvenéves – Istenem, én is annyi vagyok! Még a kitelepítés idején egyszer szabadságot kértem azzal az indokkal, hogy a nagyapám haldoklik, és szeretném meglátogatni. A békéscsabai rendőrségen volt egy rendőr, akinek, úgy látszik, megtetszettem, jóindulatú volt, kaptam egy hetet, de persze Pestre nem mehettem, csak Verőcére. Az anyósom Kali bácsinak azt mondta, hogy jön az unokája. Agglegény volt, de sok barátnője meg szerelme volt az életben, látszott, hogy elgondolkodott, honnan jött ez a gyerek. Ez nagyon aranyos volt. Szóval Verőcén voltam bejelentve, de a táskámban mindig volt fogkefe és váltás fehérnemű, úgyhogy Pesten sokfelé laktam nem hivatalosan. A főiskolai tanárom, Molnár Béla karolt föl. Nagyon rendes volt, a segítségével bekerültem a textilfestő iparművészek alkotóközösségébe. Szuppán Irén volt ott a vezető, kendőket festettünk kereteken, nem sokat lehetett vele keresni, de valamennyit mégis.

Hogy jutott vissza Budapestre?

1954-ben összeházasodtunk Andrással. Volt apámnak régről egy inasa, akkor éppen a tanácsnál dolgozott. Hozzá mentünk el, hogy segítsen, nagyon aranyos volt, és elintézte, hogy miután férjhez mentem, ne legyek kitiltva Pestről. Festettem, batikoltam, nagy függönyöket, kárpitokat csináltam, de ezt abba kellett hagynom, mert beteg lettem a festéknek meg mindenféle vegyszereknek a gőzétől. Akkor már volt egy kis autónk, Zastava, elmentünk a gyerekekkel gyűjtőkörútra, mindenféle falusi dolgokat gyűjtöttünk, szövőszékem is akkor lett a Sárközből. Az egyik faluban egy halotti leplet láttam, ötven-hatvan centis csomózott rojtja volt. Az valami gyönyörű volt! Kérdeztem, ki csinálta, hogyan készül, azt válaszolták, csak egy néni tudja a faluban, de az nincs odahaza. Hazajöttünk, és elkezdtem csomózgatni az alapján, amire emlékeztem, így összehoztam a csomózott textiljeim ősét. Pár év múlva hozzájutottam egy német kézimunkakönyvhöz, benne voltak ezek a csomók, és kiderült, hogy magamtól ezekre jöttem rá. Alkalmas fonal kellett hozzá, a vékony fonal nem jó, a kötél meg túl vastag. Véletlenül megtudtam, hogy Szegeden van juta előfonal, elutaztam, vettem tőlük, itthon megfestettem fazékban, és elkezdtem fonni. Jó anyag, hajlik, de van teste.

Így indult a nagy csomózott munkái sorozata?

Egyik gondolatból jött a másik. A csomózott rojtból indult, ott mutatta meg magát. Az úgy van, hogy vezetve van az ember, csak nem akarja elfogadni, mert olyan öntudatos. Ilyen értelemben alázatosnak kell lenni, elfogadni a vezetést.

Hager Ritta művészi alkotómunkája mellett aktív közéleti tevékenységet is kifejt: művészeti és társadalmi szervezetek, csoportok aktív résztvevője, alapítója, tagja. Munkáit több rangos múzeum, gyűjtemény (Ipar­művészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Szombathelyi Képtár) őrzi. Munkásságátó számos kitüntetéssel – Munkácsy-díj (1988), Kossuth-díj (2003), Nemzet Művésze (2014), Pro Cultura Christiana díj (2015) – ismerték el. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja

Számos nagy munkája készült már a hetvenes-nyolcvanas években, de a hivatalos elismerések elkerülték.

Sokáig háttérbe szorítottak, hordtam a kitelepítés bélyegét, egészen a rendszerváltozásig, ott szakadt meg a dolog. A rendszerváltozás után volt egy textilbiennálé Szombathelyen, díjat is kaptam, az egyik nagy összejövetelen egy művészettörténész elkapott, és azt mondta: „Ritta, tudod, hogy te az Aczélnál a klerikális reakciós dobozban voltál, és azért nem kaptál semmilyen díjat? Először tiltott voltál, aztán tűrt, de támogatott nem lehettél.” Akkor egyszerre arca lett mindennek. Készítettem addig is munkákat, volt, amit persze kidobtak, volt, amit azért el kellett fogadni, de elismerés, az nem jött. Akkor rosszulesett, nem lehetett tudni, hogy mi van mögötte. Később arca lett mindennek, az összes nehézségnek, az összes háttérbe szorításnak, az összes el nem ismerésnek.

Ebben az időben nem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja?

Megfordult, de másképp lett. Meghívtak Lengyelországba, egy művésztelepre, ott kereteken szőttünk. Hazajöttem, és azt mondtam, hogy nem érdekel senki, maradok a magam útján. Akkor kezdtem foglalkozni a vallásfilozófusokkal. Ávilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Teilhard de Chardin, Sziénai Szent Katalin, ezeket olvastam, és azt mondtam magamban, nem érdekel a mű­kritika, egyék meg egymást. Erre következett a következő lépés, a plaszticitás. Ezzel azt próbáltam érzékeltetni, hogy az ember élete hullámzik, hol jobb, hol rosszabb, de amikor meditál vagy imádkozik, akkor minden kisimul és kivilágosodik. Így lett a Meditáció című munkám. Aztán a Fény, Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája, amely a szülőanyja lett a Brandenburgi kapunál lévő, Sugárzó csend című munkámnak.

Hager Ritta művészi alkotómunkája mellett aktív közéleti tevékenységet is kifejt: művészeti és társadalmi szervezetek, csoportok aktív résztvevője, alapítója, tagja. Munkáit több rangos múzeum, gyűjtemény (Ipar­művészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Szombathelyi Képtár) őrzi. Munkásságát számos kitüntetéssel –Munkácsy-díj (1988), Kossuth-díj (2003), Nemzet Művésze (2014), Pro Cultura Christiana díj (2015) – ismerték el. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja

Ez a mű talán a leghíresebb a munkái között. A Brandenburgi kapu volt őrházában van, egyetlen alkotás egy teremben, előtte székek a betérő nézőknek.

Az úgy született, hogy volt régen egy barátnőm, akivel együtt gyerekeskedtem, Artsild Magdi, az apja méneskari tiszt volt. Akkor már Svájcban élt. Egyszer elküldte hozzám Michael Marsch domonkos rendi szerzetest, azt mondta neki, ha megy Magyarországra, keresse föl Rittát. Marsch el is jött, a Fény című munkám éppen meg volt szőve már, egy másikon dolgoztam, az első vigadóbeli kiállításra készültem. Az sem egyszerűen történt, én magam nem kaptam kiállítási lehetőséget, egy párttag barátom ajánlotta, hogy kérjük együtt, így meg is kaptuk. Vannak jó emberek. A Belső tűz című munkám is ott szerepelt, Ávilai Szent Teréz gondolata van benne, az embernek belülről kell önmagát kiégetnie, hogy kiégjenek a rosszak. A sötét a világi, a rossz, belül pedig a transzcendens. Marschnak nagyon tetszett, amit látott, és az egész anyagot meghívta egy németországi kiállításra.

Ez mikor volt?

1988-ban. Na most, a rendszerváltozás után Berlinben azon gondolkodtak, hogy a Brandenburgi kapunál, ahol hetvennégy embert megöltek, ki kellene alakítani valami emlékhelyet, egy csendtermet, ahol az emberek meditálhatnak. Christine von Kalckreuth kapta a feladatot. Ő már akkor látta a kiállításomat, járt Marschnál, mert harmadrendű domonkos nővér volt – ugye, milyen érdekesen kapcsolódnak a dolgok? Megkeresett, fölkért, hogy készítsek valami olyasmit, mint a Fény, csak ne kereszt alakban sugározzon, mert akkor csak a keresztényeknek szól, hanem úgy csináljam meg, hogy minden valláshoz illeszkedjék. Föl lett adva a lecke, kezdtem tanulmányozni a vallásokat, így találtam megoldást. 1994-ben volt a megnyitó, meg voltunk persze hívva. Félrehívott utána a muszlim pap, hogy ó, látja, ez az övé, mert ott van a nap. Aztán odajött a jezsuita, ó, ő látja, hogy ott van ám a szentostya. Szóval mindenki megtalálta a maga szimbólumát, én hálát adtam az Istennek, és rájöttem arra, hogy én mindent csak megcsinálok, de a dicsőség Istené.

Csönd támad. A készülő kárpitot nézem, az elhangzott szavakon gondolkodom. „Jöjjön – szólal meg Hager Ritta –, menjünk le, biztosan készen van a kávé.”

A keskeny falépcsőn leereszkedünk az egy emelettel lejjebb lévő lakásba, ahol Gelley András fogad, a kávé azon a bizonyos ovális neobarokk asztalon vár minket. A berendezés mintha évszázadok történelmét sűrítené, nemes bútorok, nemes festmények és rengeteg fénykép, díszmagyaros, komor tekintetű úr, huszártiszt, elegáns hölgy lovaglókosztümben, kortárs férfiak és nők, sok gyerek. Messzire terjedő múlt és szélesen terülő jövő metszéspontjában él itt a Hager–Gelley házaspár, nagy hírű ősök utódaiként, két fiúval, kilenc unokával, kilenc dédunokával gazdagon.

És szó sincs arról, hogy lezárt élet volna az övék. Hager Ritta újabb és újabb textiljein dolgozik, hogy a talentumot, amelyet az Istentől kapott, kidolgozza és továbbadja másoknak.

Hasonló tartalmak

A Barabási állandó

“Minden mindennel összefügg” – emlegetjük gyakran. Ám van, aki nemcsak – mint egy életbölcsességet – mondogatja ezt, hanem be is bizonyítja. Barabási Albert Lászlóval, a hálózatok nemzetközi szinten is neves kutatójával a saját életében felismerhető mintázatokról beszélgettünk.

Hiszek az emberben!

A hosszú élet titka a humor, a jó társasági élet és a diópálinka – a kilencvennégy éves matematikus, Obádovics Gyula délelőttönként könyvei újabb kiadását készíti elő, majd levezetésként kocog egy-két kilométert a Balaton-parton.

Az igazság jellegzetes szövete

Bereményi Géza nemrég megjelent, Magyar Copperfield című könyve valódi memoár – az író regénybe szőtt gyermekévein keresztül sajátos bepillantást nyerhetünk az 1945 és 1964 közötti történelmi események sodrában élő magyar társadalom életébe is.

Egy csapat, egy család!

Felújított vagy új létesítmények nélkül nincs előrelépés, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy a futballpályákat aztán minőséggel, szakmaisággal töltsük meg a vezetőktől az edzőkön át a játékosokig – véli Király Gábor. A legendás szürke mackónadrágos, 108-szoros válogatott kapus ennek megteremtésén dolgozik Szombathelyen, példaértékű emberséggel és elhivatottsággal.

Eszköz lehettem Isten kezében

Keresd a békét, és járj utána! – a tihanyi kiérdemesült perjeltől annyiszor hallottam ezt a Szent Benedek-i mondatot, hogy újabban azon kapom magam, ezt mantrázom, mint egy imát. Korzenszky Richárddal, a nemrég nyolcvanadik évébe lépő bencés szerzetessel a „megszentelt” életéről beszélgettünk.

Két világ áll nyitva előttem

„A zene világnyelv” – vallja Lakatos Mónika. S valóban, ha nem értjük is a Romengo és a Cigány Hangok énekesnőjének dalszövegeit, azonnal érezzük a tartalmukat. Úgy tűnik, ezzel nem vagyunk egyedül, hiszen ősszel az előadónak ítélték oda a világzene legnagyobb elismerését, a Womex életműdíját. Az ünnepélyes átadó másnapján beszélgettünk.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése