SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Egyiküket a színek, a tisztaság, a ragyogás, másikukat a fény, a tükröződés, a térrel való játék szeretete terelte az ötvösművészet felé, melyben végül önmagukat és egymást is megtalálták. Zoltán Győző és Kovács Erzsébet több mint négy évtizede nemcsak alkotó-, hanem életre szóló társak is.

Cirádás foglalatban, égkék háttér előtt bíborszínű ruhába öltözött Madonna öleli magához egyszülött fiát. Ahogy az arcuk egymáshoz ér, úgy aranyszínű glóriájuk is összeolvad. Az anya virágokkal szegélyezett fénykoszorújában a Patrona Hungariae felirat olvasható. Noha a tűzzománc alkotáson rögtön megakad a tekintetem, ahogy belépek Kovács Erzsébet és Zoltán Győző nappalijába, a szemem csak akkor kerekedik el igazán, mikor kiderül: a kanapé fölött függő kép eredetileg II. János Pál pápának készült, s a hasonmása feltehetőleg ma is a Vatikán falait díszíti.

Az ötvös iparművész házaspár a díványon ülve vidáman kezd bele az általa készített pápai ajándék történetébe. „Ez a feladat is véletlenül talált ránk, mint annyi más az életben” – fog neki Győző a mesélésnek, majd kisvártatva felesége veszi át a szót, hogy tovább bontogassa az emlékezés fonalát. Mint kiderül, mikor II. János Pál pápa először járt Magyarországon, Győzőt mint ötvösművészt áldoztató kelyhek készítésére kérték fel. A feleségével közös műveiket látva azonban a Magyarok Nagyasszonya és hét magyar szent tűzzománc ábrázolására is megbízást kaptak. Ahogy készültek a díszes alakok, a megrendelőket egyre jobban lenyűgözte a látvány. Így lett az eredetileg a pápai kíséretnek szánt figyelmességből a szentatya ajándéka. Ám a művész házaspár erről mit sem tudott. Már javában nyaraltak a három gyermekükkel, hogy a nagy munka végeztével kifújják magunkat, amikor szólt a telefon, és kiderült, változott a terv, szükség lenne lengyel–magyar vonatkozása miatt egy nyolcadik alak, Szent Kinga elkészítésére is. „Már landolt a repülőgép, a pápa már magyar földön lépdelt, mi pedig még égettük Kingát a műhelyben” – emlékszik vissza jóízűen nevetve a harminc évvel ezelőtti pánikhangulatra Erzsébet, majd férje figyelmezteti, a nosztalgiázás hevében adós maradt a történettel, mit keres az ajándéknak szánt Mária-kép a nappaliban. „Hát igen, ez a pápáé lett volna. Igen ám, de látja ott a kép sarkában azt a két elszíneződött foltocskát?” – teszi fel a kérdést a feleség. Hunyorogva hosszan méregetem a művet, mire beismerem, nem, nem látom. A művész a kék háttéren két alig észrevehetően sötétebb területre mutat, miközben a férje megjegyzi: „Az még ennél is sokkal kisebb, két tűhegynyi pötty volt, de Erzsike nem bírta elviselni, hogy a pápai ajándékon bármilyen hiba keletkezzen, még ha csak ő látja is, ezért újra kiégette. A kemencéből kiszedve viszont már két jóval nagyobb folt ékeskedett a képen. Erzsike kijelentette, hogy na így pláne nem kaphatja meg a pápa, így lóhalálában újracsináltuk, a hibásat meg megtartottuk. Aztán a kivetítőről néztük, ahogy II. János Pál az ujjaival megsimította a zománcot, aztán megáldotta a képet. Életre szóló élmény volt” – idézi fel az emléket elérzékenyülve Győző. Felesége hozzáteszi: „Akkor azt éreztük, hogy na, most mindent megkaptunk, amit ember kaphat.”

Ahogy hallgatom a házaspár történeteit, az első perctől érződik, hogy miként az alkotók szavai, úgy a művészetük és az életük is teljesen összefonódik. Győző Szigetváron született, s már általános iskolában – egy szakkörnek hála – megismerkedett az ötvösséggel. „Akkoriban még a szót sem ismertem, de a fémek elbűvöltek. A szerszámok között máig megvan az a kis bandzsa darab, amit akkoriban készítettem. Olyan kis egyszerű, alkalmatlan eszköz, de Erzsike nagyon szereti” – mesél a kezdetekről az ötvösművész. Innen egyenes út vezetett a pécsi Művészeti Szakközépiskolára, majd az Iparművészeti Főiskola ötvös szakára. Erzsébet már kicsit kanyargósabb utat járt be, míg végül későbbi férje mellett, az ötvös szakon kötött ki. Egy Veszprém megyei kicsiny faluba született, majd Herenden végzett porcelánfestőként, a kínai mintákra szakosodva. Ám mint mondja: „van, aki soha nem fér a bőrébe, én is ilyen voltam”, így Budapestre költözött, hogy olyan állást találjon, amely felkészíti az Iparművészeti Főiskolára. „Munka előtt, alatt és után próbáltam bepótolni azt, amit mások a művészeti gimnáziumban megkaptak” – emlékszik vissza ezekre az évekre, de jó szívvel emlékezhet, ugyanis szerencséjére az Állami Pénzverő zománcműhelyében helyezkedett el. Ez a mozzanat pedig eldöntötte a pályáját. „Ahogy megismertem a zománcot, egyből belehabarodtam. Herenden belém ivódott a színek, a harmónia iránti rajongás. Talán ezért varázsolt annyira el a zománc tiszta alapja és ragyogó felülete. Azóta tart a szerelem” – fogalmaz Erzsébet. Az itt szerzett tudással már fel is vettek az áhított ötvös szakra, ahol az egyik gyakorlaton a Győző mögötti asztalnál kapott helyet. „A főiskolán egy teremben ültek a különböző évfolyamok, tulajdonképpen elvárás volt a felsőbb évesektől, hogy segítsék az alsóbbakat. Manufaktúraszerűen ment a munka, úgy dolgoztunk, mint egy nagy család. Erzsikének szüksége volt segítségre, hát segítettem. Itt kezdődött” – mesél a találkozásról Győző. „…és itt el is dőlt” – fejezi be a mondatot a felesége.

Mindez négy évtizede történt, a közös munkák pedig azóta sorra kerülnek ki a kezeik közül. „Kiegészítjük egymást. Erzsike dekoratívabb, én geometrikusabb vagyok. Ő megálmodja, én térbe helyezem a tárgyat, így lesz egy egész” – fejtegeti a közös alkotás mikéntjét Győző, miközben a nappali alatti műhelybe tartunk. S ahogy leülnek a munkaasztalukhoz, s Erzsébet nekifog az előtte fekvő kép zománcozásának, Győző pedig egy készülő kép alaplemezét kalapálja, megelevenedik előttem az előbb felvázolt dinamika. Ezzel egyidejűleg pedig világossá válik, miért a házaspár az utolsók egyike, aki még vállalkozik rá, hogy cizellált zománcalkotásokat készítsen. „Először megtervezzük a formát, kiütjük a negatívját, majd a másik oldalán megerősítjük a vonalakat, jönnek a beütések, a cizellálás. Ettől lesz a zománc alatt mintázott az anyag. És akkor még csak az előkészítésnél tartunk. Ezután – ha nagyobb műről van szó – összeillesztjük a darabokat, a hátoldalát pedig kontrazománcozzuk, hogy a vékony anyag tartást kapjon, ezt kiégetjük, majd feltisztítjuk a lemezt. Csak ekkor kezdődhet a zománcozás. A színekkel, az áttetsző és a fedőanyaggal való berakás, végül az égetés követi. Elmondani is hosszú, nemhogy megvalósítani” – sorolja Erzsébet, mialatt a kis bemutató végeztével becsukja a műhely ajtaját, és visszakísér a nappaliba. Miközben a munkafolyamatokat listázza, látszik rajta, ez számára szenvedély, rég nem kérdés, megéri-e a fáradságot. Férjének ugyancsak megvan a maga passziója. „A fénnyel, a térrel, a tükröződéssel való játék a mániám” – magyarázza lelkesen, ahogy egyik alkotását, egy geometrikus alakzatba foglalt kristályt leemel a polcról. Nemcsak dísztárgyak fűződnek az ötvösművész nevéhez. Számos cégér, épületfelirat, információs rendszer készült a műhelyében, a nemrégiben felújított Párizsi udvar réz díszítőelemeinek restaurálását és rekonstrukcióját pedig már fiával együtt végezte el. „Hatalmas dolog, ha az ember a gyermekével együtt dolgozhat. Volt idő, amikor azt éreztem, nem villanyoznak fel már az új eszközök, technikák, mert minek. Mióta a fiam is részt vesz a munkában, újra értelmet nyertek ezek a tárgyak, mert a folytonosságot látom bennük” – beszél a lelkesedés megőrzésének kihívásairól. Felesége gondolja tovább a témát: „Sosem tudtam tetten érni azt a pillanatot, amikor megszületik valami, azt a momentumot, amikor kipattan az ötletet életre hívó szikra. Ez a pillanat olyan varázslatos, hogy engem máig a keresése hajt előre.”

"Miként az alkotók szavai,
úgy a művészetük és az életük is
teljesen összefonódik"

Ebből a közös lelkesedéből megszámlálhatatlan alkotás született. A házaspár keze nyomát viseli magán Boldog Gizella ereklyetartója, a balatonfüredi vörös templom tabernákuluma és gyóntatószéke, az ottani Kerektemplom keresztútja, Brunszvik Teréz és Teleki Blanka őrangyalainak képe, amely a martonvásári Brunszvik-mauzóleum falait díszíti, az Országház Munkácsy-termében található tűzzománc címer, s a felsorolásnak csak az írás terjedelme szab határt.

„A szakrálistárgy-készítés számunkra az ötvösművészet csúcsa” – tekint vissza a mögöttük álló életműre Győző. „A művészet óriási adomány. Hatalmas dolgok, hogy társteremtők lehetünk, részt vehetünk ebben az alkotásban – folytatja a szakralitás és a művészet viszonyának elemzését Erzsébet. – Körülöttünk minden olyan tökéletesen van létrehozva, ehhez képest a mi próbálkozásunk csak botladozás, mégis nagy ajándék, hogy hozzátehetek valamit, ezért törekszem a legjobbra.” „De az ember képessége véges, ha pedig ezt nem fogadja el, meg is kapja a fricskát” – teszi hozzá mosolyogva a férje, majd sokatmondóan a hibásnak titulált Mária-képre mutat. Az előző gondolatmenet után pedig már jobban értem, miért nem tűrte meg a művész azt az apró foltot a kékségben. A pápai ajándék esete jól tükrözi a pár művészi hitvallását: „A mai ötvösművészetben sokszor a meghökkentés a cél, aminek biztosan van helye, ám reméljük, megfér mellette a mi munkásságunk is. Annyi szín, szépség van a világban, mi inkább erre akarjuk terelni a figyelmet. A szépet szeretnénk megmutatni, azt, ami megmutatásra érdemes, a legjobb tudásunk szerint. Annyi zaklatottság közepette az alkotásainkkal talán tudunk egy kis nyugalmat teremteni.”

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése