A gép és az alkotó

Szöveg: Pap Lázár
Fotó: Földházi Árpád

Hatalmas életművet tudhat magáénak a kilencvenéves Hajdu Ráfis János, aki feleségével együtt az ország egyik legjelentősebb agrárműszaki gyűjteményét hozta létre Mezőkövesden. Ahogy fogalmaz, a vidéki élet mintegy kétezerhatszáz tárgyi emlékét „emlékezésül és tanulságul” szánja a jövő nemzedékének.

 

Családi hagyományt folytatott a mezőgazdasági eszközök gyűjtésével?

A családom életét tulajdonképpen végigkísérte a mezőgazdasági munka, innen örököltem a gépek iránti vonzalmamat, hozzáértésemet. Anyai dédapámnak, Márton Józsefnek tanyája volt, majd 1923-ban malmot is alapított, amit aztán nagyapám testvérének kezéből államosítottak az ötvenes években. Nagyapám, Hajdu Ráfis Gáspár is csodálatos szorgalommal építette ki gazdasági udvarát. Iránta való rajongásomat már fiatalkoromban így fogalmaztam meg magamnak: úgy akarok élni, és úgy szeretnék meghalni, mint ő.

Miben szerette volna követni őt?

Mindig tevékeny, köztiszteletben álló, derűs, gyakran énekre fakadó, istenhívő, dolgos ember volt. Földbirtokát nyolcvan hold földre gyarapította, és közben felnevelt hat gyermeket. Életútja egy igazi magyar kisbirtokos parasztember életét példázza.

Apja hogyan vitte tovább ezt az örökséget?

Ő mint legkisebb gyermek a szülői háznál maradva harminc holdon gazdálkodott. Azonban az első világháború után a spanyolnáthának nevezett fertőző betegségbe esett. A családunkhoz munkára beosztott, Pietro nevű olasz hadifogollyal együtt heteken át elkülönítve éltek, és bár végül mindketten túlélték, apám gyenge fizikumú ember maradt. Szüleimnek kevés örömet és sok szomorúságot adott az élet. Az esküvői fényképükön a menyasszony Trianont gyászoló fekete ruhában van. Ilyen körülmények közé, kisparaszti gazdaságba születtem harmadik gyermekként 1930-ban. Édesanyám nem sokkal ezután, huszonnyolc évesen tüdőbetegségben elhunyt, 1944 végén pedig, mikor a front már a Tisza mentén húzódott, egy októberi éjszaka Mezőkövesd bombázásakor apám is befejezte életét. A sok katona és civil áldozat temetése miatt csak később, minden gyászkíséret nélkül búcsúztattuk.

Hajdu Rafis János a gyűjtés mellett írásaival is emléket állított a régi paraszti világnak, több könyvet szentelt a mezőgazdasági gépek témájának

Honnan ered a gyűjtőszenvedélye?

Fiatalkoromra nyúlik vissza, a gyűjtőszorgalmam pedig azóta sem apadt. Az emlékek mentését a jövő számára már kisfiúként elkezdtem, amikor nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgattam nagyapám ifjúkoráról szóló elbeszéléseit. Elmondta, hogy kisgyermekként búzát ment nyomtatni a Hajdúságba, kisfiúként elmentek a Tisza mentére, a részibe’ szénát kaszálókkal. Magam is nagyon szerettem a paraszti munkát: a határban saját földünkön dolgozni, lovakkal, tehenekkel bánni. A háború után azonban még szó sem volt a gyűjtésről, önállóan dolgozó parasztgazda akartam lenni, így 1946 őszén gazdaképző iskolába iratkoztam. Noha már elemi iskolás koromban gyűjtöttem a könyveket, itt ismerkedtem meg bővebben a magyar irodalommal, és lettem idővel nagy könyvbarát; főleg a népi írók érdekeltek. Felnőve az egykori paraszti élet emlékére kezdtem gyűjteni az ezen életformából megmaradt eszközöket.

Beszéljünk még egy kicsit a gazdaképző iskola és a gyűjtemény születése közötti időkről!

Az ötvenes évek elején tűzszerész katona voltam, majd 1954-ben megnősültem, és építettünk egy kis házat Mezőkövesden, amelybe két év múlva beköltöztünk. Ez az év, 1956 számomra kitörölhetetlen, szép és fájdalmas emlék maradt, hiszen ősszel kitört a forradalom és szabadságharc. Ekkor az átlőtt és ledőlt templomtornyunkról fotókat készítettem, sőt nemzetőrnek is beálltam. Ekkoriban már feleségemmel együtt gyűjtöttünk, elsősorban a saját gazdaságunkból megmaradt, házilag készített eszközöket őriztük meg. Aztán 1968-ban építettem az udvarunkon az egyre bővülő néprajzi gyűjteményünk számára egy kis parasztházat, amit berendeztünk a már meglévő anyagunkkal.

Gyűjtőmunkájáért Hajdu Rafis János megkapta a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Rákóczi-lánc kitüntetését valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, feleségével Bakos Máriával együtt pedig a Magyar Örökség díjat is kiérdemelték.

„Sok ember szükségesnek látja e tárgyak
megmentését, emlékezésül és tanulságul
a jövő nemzedékeknek”

Melyik géppel indult a gyűjtés?

1971-ben a későbbi gyűjtőtevékenységemet nagyban meghatározó témakörre találtam. Miskolcra utazva a vonat ablakából többször láttam az egyik falunkbeli kert végében egy négy keréken álló, szalagfűrésszel egybeépített, egyhengeres öreg motort, ahogy itt régen becézték: „csahogót”. A tulajdonosa elmondta, hogy néhány évvel ezelőtt vásárolta egy első világháborúból itt maradt orosz hadifogolytól. Háromezer forintért, részletre vásároltam meg tőle. Ennek a gépnek a begyűjtésével tettem le az alapját a későbbi múzeumunk fő profilját jelentő erőgépgyűjteményünknek.

Nem lehet egyszerű szert tenni ezekre a különleges szerkezetekre.

Hadd meséljek ezzel kapcsolatban egy emlékezetes történetet! 1977 őszén szintén a vonatablakból nézelődve Mezőtúr határában, egy elhagyatott, romos tanya udvarán, a kút mellett egy motort vettem észre. Egy vasárnap a Wartburg kocsimmal elmentem, és felkerestem a helyet. Nehezen tudtam megközelíteni, mert a téesz felszántotta a tanyához vezető dűlőutat, így a friss búzavetéseken tudtam csak a helyet megközelíteni. Odaérve látszott, hogy a tanyán már rég nem él senki. A nálam lévő szerszámokkal szétszedtem és a kocsimba pakoltam az itt talált, 1928-as évszámmal ellátott amerikai IH-motort. Hazafelé jövet bementem a legközelebbi tanyára, megmondtam, ki vagyok, és honnét hozom a motort. Ott azt mondták, hogy ismerték a gazdáját, aki a Sós-tanyán élt. Fegyveresen részt vett az 1956-os forradalomban, a kútba dobott géppisztolyát rendőrök megtalálták, és azóta nem tudnak róla semmit – mondták. Adtam nekik kétszáz forintot, mondván, ha a gazda visszajönne, adják majd át neki.

Hogyan bővült a gyűjtemény?

1978 végére a korábbi években épített, száz négyzetméteres kiállítószín megtelt stabilmotorokkal, mezőgazdasági gépekkel. Az építmény tetőtartó gerendáira, a gépszínbe a gyűjtött kovácsoltvas anyag, a kocsiszínbe a mezőgazdasági kéziszerszámok lettek felrakva. Az udvaron a vaslemez tetős lokomobilok álltak. Ez időre telítődött udvarunk, lakásunk és életvitelünk. Ugyanakkor nagy szükségét láttam a gyökerestül megváltozott világunkban, hogy a múltunkat végképp eltörölni igyekvő politikai törekvések ellenére is tárgyi emlékek maradjanak meg a vidéki életvitelből, a paraszti magángazdálkodás és a mezőgazdasági termelés eszközeiből, a mezőgazdaságigép-gyártás korai darabjaiból.

Mi volt az oka, hogy mégis átadták a gyűjteményt a Herman Ottó Múzeumnak?

A feleségemmel mindkettőnk fizetését a gyűjteményre fordítottuk, ám magánerőből egy idő után nem volt lehetőségünk a bővítésre. Amikor már elfogyott minden pénzünk, és a feleségem sírva fakadt, hogy egy vasunk sem maradt, elhatároztuk, hogy felajánljuk a magyar államnak a gyűjteményt, hogy azt a mi vezetésünkkel múzeummá fejlesszék. Az ügyünk a kulturális minisztériumhoz került, amely megvalósításra a helyileg illetékes Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatósághoz utalta. Ettől kezdve állami költségvetéssel gyűjtöttem tovább. A támogatásoknak köszönhetően a múzeum területe folyamatosan nőtt, mostanra hat paraszti udvaron terül el. Azóta felépült a matyó gazdaház, a Beller-udvari gépcsarnok, valamint a Beller-udvari vasvázas szín is. A folyamatosan gyarapodó gyűjtemény végül 2013 óta a Hajdu Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum nevet viseli.

Tervbe van véve a bővítés?

Ehhez már sajnos nincs erőm ilyen idősen.

Talált elhivatott utódot, aki gyermekeként kezeli a gyűjteményt?

A két éve itt dolgozó Lipusz Csaba múzeumőr hozzám hasonló elhivatottsággal, tudással, szorgalommal és szeretettel közelít a gépeinkhez, a barátainkhoz és a látogatóinkhoz, ő viszi tovább a munkát.

Mi ösztönözte önt arram hogy évtizedeken át annyi idejét és pénzét e gépekre áldozza?

Gyűjtőmunkám során sok-sok önzetlen, támogató segítséget és biztatást kaptam, ami bizonyította számomra, hogy sok ember szükségesnek látja e tárgyak megmentését, emlékezésül és tanulságul a jövő nemzedékeknek. Bármilyen sok volt is néha, úgy éreztem, a gyűjtőmunkát folytatni kell, mert társadalmi igény van rá.

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése