Az első világégés főbb európai csatahelyszíneit mindenki meg tudja nevezni, abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy a háború ténylegesen a világ legrejtettebb tájain is végigsöpört. Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász, a Budapesti Értéktőzsde volt elnöke a századik évforduló kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben (A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig) láttassa a harcok valóságát. Az első kötet nemrégiben jelent meg.
Mi vesz rá egy közgazdászt arra, hogy az első világháború centenáriumi éveiben megörökítse a megemlékezések jelentős részét, majd bejárja az összes frontszakaszt, és könyvet írjon belőle?
Olyan családba születtem, amelyben apai ágon két ősrégi magyar nemesi család egyesült: a Habsburg-tagadó Ostffyk és a monarchista Berzeviczyk. Így Magyarország és a világ történelme iránti érdeklődésem szinte a génjeimbe volt kódolva. Makro- és világgazdasággal foglalkozó közgazdász lettem, akit különösen érdekel a nemzetek és nagyhatalmak versengésének és bukásának a kérdése, ezért aztán a történelmünkön belül elsősorban a 20. század eseményei kötötték le a figyelmemet. Az első világháború az emberiség utóbbi kétszáz évének a legjelentősebb fejezete, mindmáig kihatással van mindannyiunk életére. Elhozta a brit és a francia gyarmatbirodalom alkonyát, olyan új, független államokat teremtett, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Írország és Lengyelország. Véget vetett az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Német, az Orosz és az Oszmán Birodalomnak, világhatalmi helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, életre hívta a Szovjetuniót, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Nagy-Romániát, valamint az átalakuló Közel-Kelet új államait. A legfőbb következménye pedig a kapitalizmus, a fasizmus és a kommunizmus húszas évektől bekövetkező kegyetlen versengése lett, ami egy még pusztítóbb, világméretű konfliktusnak ágyazott meg. Mindez pedig, azt hiszem, meg is magyarázza, hogy miért kapott ez a téma kiemelt figyelmet tőlem. A könyv megírásához a szükséges impulzust 2014 hozta el, amikor Oroszország Ukrajna elleni agressziója bebizonyította, hogy az imperialista gondolkodás és az európai háborúzás még mindig nem egy elmúlt korszak fejezete, hanem a jelenünk része is. Ezért egyre inkább kezdett foglalkoztatni a harmadik világháború kérdése az első világháború kitörésének centenáriumi évében, és ennek eredményeképpen megszületett bennem az inspiráció, hogy készítsek egy olyan könyvet, amilyet még soha senki nem készített, és már nem is fog tudni. A célom az lett, hogy új megközelítést alkalmazva hozzam közelebb az 1914–1918-as eseményeket az emberekhez. Ez pedig azért fontos, mert az első világháború okainak, körülményeinek és következményeinek a megismerése segíthet elkerülni egy újabb világégést.
Szalay-Berzeviczy Attila 1972-ben született Tatabányán. Közgazdász, a Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke. Több pénzintézet vezetőjeként és tanácsadójaként dolgozott, illetve a Magyar Vívó szövetség alelnöke, majd társelnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság tagja volt. Fotográfusként is tevékenykedik
Hány országba utazott el a könyv kedvéért?
Ötvenhét országban kellett a fotómunkát elvégezni ahhoz, hogy a két kötet az első világháború összes helyszínét bemutassa. Nagy különbségeket tapasztaltam, amikor az egykori nyugati és olasz, illetve keleti és balkáni frontokon dolgoztam. Franciaországban, Belgiumban és Olaszországban gazdag emlékezetkultúrája és irodalma van a nagy háborúnak, szépen gondozott temetőkkel és lenyűgöző hősi emlékművekkel, ezért könnyű volt megtalálnom a helyszíneket. Ráadásul ezekben az országokban számtalan megemlékezést is tartottak 2014 és 2018 között. Közép- és Kelet-Európában, illetve a Balkánon egészen más volt a helyzet. Lényegesen kevesebb irodalom áll rendelkezésre, amely segített volna megtalálni a pontos helyszíneket, és e könyvek közül alig néhány olvasható angolul, így ezekben az országokban kénytelen voltam a helyi történelemkedvelő barátaim segítségét kérni. Még egy olyan ismert csata pontos helyszínének azonosítása is kihívás volt, mint a tannenbergi. Ha valaki az 1914-es hatalmas galíciai ütközetek színhelyeit szeretné megtalálni Ukrajna területén, akkor elárulhatom, hogy egy tábla nem sok, annyi sem utal arra, hogy micsoda vérontás folyt ott. Különböző történelmi okokból a közép- és kelet-európai államok többsége sajnos eddig nem tett túlzott erőfeszítéseket azért, hogy életben tartsa az első világháború emlékét. Jelentősebb katonai emlékműveket csak Romániában és Szerbiában találhatunk. E két országban volt néhány kisebb állami megemlékezés, de nagyszabású évfordulós rendezvényeknek nyomuk sem volt a régióban. És amilyen kiemelkedő szerepet játszott az első világháború a mai Közel-Kelet formálásában, annyira nem találni emléket ott erről. Az egyetlen kivételt Jordánia képezi, ahol az Oszmán Birodalom elleni arab lázadást vezető hasemita Husszein bin Ali egyenes ági leszármazottai alkotják az uralkodóházat ma is. Szóval nagyon kreatívnak kellett lennem, hogy mégis megfelelő színvonalú anyagot fotózzak össze a régióról.
Gondolom, az afrikai fotózás sem lehetett sétagalopp. Ott tartottak megemlékezéseket a centenárium idején?
Csak a brit és dél-afrikai nagykövetségek tartottak kisebb koszorúzást a helyi kormányzat képviselőivel Kenyában, Namíbiában és Zambiában. Az afrikai utazások csúcspontját számomra a Liemba nevű hajó fotózása jelentette, amely a háború alatt Goetzen néven működő német hadihajó volt. A németek Kielből lehajóztak vele Dar es Salaamba, ott szétszerelték, hogy aztán az általuk Kigomáig kiépített vasúton eljuttassák a Tanganyika-tóhoz. Ott összeszerelték és vízre tették, hogy sakkban tartsák vele a belgákat a szemközti kongói partoknál. Azóta is ez az egyetlen nagy motoros hajó az egész tavon. Száz évvel később már nincsenek rajta ágyúk, embereket és árut szállít Burundi és Zambia között. A fotózáshoz fel kellett szállnom a hajóra, és három éjszakát eltölteni rajta elég nyomorúságos körülmények között. Páratlan kaland és élmény volt áthajózni azokon az érintetlen afrikai tájakon. Olyan érzés volt, mintha Sydney Pollack Távol Afrikától című filmjének egyik szereplője lettem volna. A könyvprojekt rengeteg fantasztikus utazási élménye közül ez volt az egyik legemlékezetesebb. Kevésbé festői tájakon átvezető út volt a togói, amikor az ország belsejében meg kellett találnom Georg Pfähler sírját. A német koloniális egység parancsnoka itt esett el 1914 elején, amikor betörtek a brit és a francia erők, hogy elfoglalják az ellenséges gyarmatot. Se a sofőröm, se a helyiek nem tudták, hogy mit keresek. De még azok sem, akiknek az udvarában végül megtaláltam a sírhelyet. Kijelenthető, hogy Afrikában már sehol senki nem tud semmit arról, hogy itt az első világháború legegzotikusabb ütközetei zajlottak. Pedig kétmillió bennszülött afrikai vesztette életét az európai nagyhatalmak között dúló háborúban.
A Távol-Keleten és Óceániában mennyire él a nagy háború emlékezete?
A legnagyobb összecsapás ebben a térségben 1914 szeptemberében Csingtaóban történt, amikor a német Kelet-ázsiai Hajóraj bázisaként szolgáló kikötővárost megtámadta egy hatvanezer főt számláló angol–japán haderő. A kínai lakosság jóformán semmit nem tud arról, hogy milyen történelmi csata helyszíne volt a város. A háborúra az egykori német erődrendszer egy kis darabkája emlékeztet. Ennek ellenére majdnem úgy kellett hazarepülnöm, hogy nem tudtam lefotózni, mert két napon át senki nem értette, hogy mit keresek.
Ilyenkor látszik igazán, hogy mennyire a nyugati frontra koncentrálunk itt, Európában, holott a világ minden szegletét elérte a háború.
A háború legeldugottabb helye Pápua Új-Guinea északi része volt. Az ausztrál erők brit kérésre 1914 szeptemberében partra szálltak Rabaultól délkeletre, hogy elfoglalják a Bita Paka faluban található, nagy hatótávolságú rádióállomást. A támadók kemény ellenállásba ütköztek, többórányi tűzpárbaj után sikerült kézre keríteniük az állomást. Mikor végeztem a fotózási munkákkal, elrepültem Szamoára, ahol 1914 augusztusában egy ezernégyszáz fős új-zélandi egység szállt partra hasonló célból. Viszont itt mindössze húsz német katona és rendőr várta őket, így egy lövés sem esett; a bíróság épülete előtt ünnepélyes keretek között bevonták a Német Birodalom lobogóját, a helyébe pedig felhúzták az Egyesült Királyságét. Erről a jelenetről láttam egy fekete-fehér fotót, amelyen szerepelt egy koloniális faház, azt meg is találtam. A képaláírások írásakor olvastam, hogy a szamoai kormány a lakosság tiltakozása ellenére – két évvel azután, hogy ott jártam – elbontotta az épületet. Szóval minden bizonnyal az én könyvem az utolsó, amelyikbe még bekerülhetett.
Egyszer sem fordult elő, hogy valahol akarva-akaratlanul ott ragadt?
A Falkland-szigetekre csak Chiléből lehet berepülni, és onnan is csak heti egy járat van. A német Kelet-ázsiai Hajóraj a Horn-fok megkerülésével a Csendes-óceánról Port Stanley felé vette az irányt, hogy megsemmisítse a kikötő szénkészletét, ezáltal a brit hadihajók ne tudjanak hajózni a déli vizeken. Így minden nehézség ellenére nekem is el kellett ide utaznom. 1914. december 8-án a németek nem sejthették, hogy a rájuk vadászó brit flotta hajói pont ott állomásoznak, ezért sorsszerűen egymásba futottak. A tengeri ütközetben egy kivételével az összes német hadihajó elsüllyedt. Azóta december 8. a csata napja a brit tengerentúli területeken, a mintegy kétezer-egyszáz fős falklandi lakosság munkaszüneti napon emlékezik meg a környező vizeken az első világháború elején elhunyt huszonkilenc brit és ezernyolcszázhetvenegy német tengerészről. Ezért a nagyjából egy óra hosszú megemlékezésért nekem egy teljes hetet kellett töltenem ebben az aprócska kikötővárosban. De legalább volt időm zavartalanul dolgozni a könyv szövegén.
Az angolul és magyarul is kapható kiadvány prológusa ismerteti az ipari forradalmat, a nacionalizmus eszméjének születését, a gyarmatosítás következményeit, valamint a világégést megelőző katonai szövetségi rendszereket. A több mint 400 oldalas kötetben a frontok és harcterek kronologikus bemutatása mellett helyet kapott a nők háborús szerepvállalását, valamint az 1914 karácsonya alkalmából kötött tűzszünetet feldolgozó rész is
Honnan jött az ötlet, hogy hagyományőrzők bevonásával keltse életre az egyébként gyakran élettelen tájakat?
A munkám elején még fogalmam sem volt arról, hogy Európa-szerte mindenhol szép számmal működnek az első világháború emlékét ápoló hagyományőrző egyesületek. 2014. december 25-én reggel a messines-i békepark mellett, az egykori harcmezőn német és brit egyenruhát viselő hagyományőrzők gyűltek össze, hogy a centenárium alkalmából felelevenítsék a legendás karácsonyi fegyverszünet focimérkőzését. Én meg pont arra jártam. Ez az első találkozásom a nagy háborús hagyományőrzőkkel új irányt adott a készülő könyvemnek. Nekik köszönhetően – akik igazi szenvedéllyel végzik a munkájukat, és a múlt iránti tiszteletből nagyon komolyan veszik a szerepüket – a fotóim a tájképek mellett már emberábrázolással és csatajelenetekkel is gazdagodhattak. Odaadó munkájuk nélkül a könyvem nem tudná az általam megálmodott időutazásra invitálni az olvasót és a szeme elé idézni, mi minden történt 1914–1918 folyamán. Ezért a hagyományőrzők a könyvem egyik legfontosabb alkotóelemévé váltak.
Hogyan sikerült korabeli tankokat, repülőket, hajókat lencsevégre kapnia?
Szerencsére léteznek fanatikus gyűjtők, közülük az egyik legnagyobb Sir Peter Jackson, A Gyűrűk Ura trilógia rendezője. Felvettem vele a kapcsolatot, és meghívott Új-Zélandra, a mastertoni repterére. Ott állomásozik a nagyjából ötven-hatvan első világháborús vadászgépből álló gyűjteményének a legfontosabb része, egy tíz-tizenöt fős pilótaszemélyzet repteti. Nagy támogatást kaptam tőlük, fantasztikus élmény volt ezekben a lélekvesztőkben repülni és a levegőben fotózni csatajeleneteket. Itt sikerült megfotóznom három repülő Albatros gépet egy képre. Ebből az ikonikus német repülőből összesen kettő volt Európában, de egyik sem tudott felszállni. A tankok esetében könnyebb a helyzet, mert a belgáknál Ypres közelében van egy csapat, amely önerőből megépítette egy Mark IV-es brit tank pontos mását, működik is. A legnagyobb kihívást a hadihajók jelentették, az első világháborús igazi nagy, dreadnought típusú hajóból már csak egy maradt, a USS Texas, amely miatt el kellett utaznom Houstonba, hogy lefotózhassam. Ezenkívül még ott az Auróra Szentpéterváron és két kisebb hadihajó Belfastban és Plymouth-ban, és kész. Más nem maradt. A zeppelinekből persze még ennyi sem maradt fenn, így ott modellekkel kellett dolgoznom az egyik szimulált kép elkészítéséhez.
Magyarországon nem igazán van kultuszuk a megemlékezéseknek, pedig elég fontos szerep jutott nekünk a világháborúban.
Vitathatatlan, mi annyira Trianonra fókuszálunk, hogy mellette nem igazán jut figyelem az azt megelőző eseményekre. Ez érthető, hiszen minket az igazi tragédia nem a harctereken ért – pedig hatszázezer magyar katonát elvesztettünk –, hanem Versailles-ban. De amúgy is nehéz egy vereséggel végződő háborúra emlékezni, főleg, hogy nincsenek Magyarországon katonasírok. Ráadásul nem könnyű vesztesként olyan csatákat az emlékezetben tartani, amelyekben nem színtiszta magyar egységek küzdöttek, a győzelmek pedig elsősorban a németeknek voltak köszönhetők. Érthetetlen azonban, hogy miért nincs jobban a köztudatban az 1914-es limanovai ütközet. Ez elsősorban magyar egységek bravúrjáról szólt, amelynek köszönhetően megállítottuk az oroszokat, mielőtt elfoglalták volna Budapestet. Szóval ez a legjobb pillanatban jött, a legfontosabb győzelem volt a világháborúban, a bátorságról és a diadalról szól, ráadásul örökös nagy ellenségünk felett arattuk.
A csepeli Összetartozás Háza Trianon-emlékkiállítás nemcsak időrendben, több szempontból mutatja be Trianon okait és következményeit, de a tárlatot bejárva azt is megérhetjük mennyire átszőtte a kor mindennapjait a revíziós mozgalom, és miért fontos, hogy ma is emlékezzünk Trianon tragédiájára. Bondor-Varga Ildikó intézményvezetővel beszélgettünk.
Csák Anna férjével, Rakovszky Andrással 2017-ben hozta létre a Memoár Műhelyt, hogy segítsen a családoknak megőrizni a felmenők élettörténetét.
A több mint harminc éve pszichodráma-csoportokat vezető Nyáry Pétert arról kérdeztük, hogyan válhat erőforrássá a múlt.
Dombóvári János hegedűművész a Tállyán elhunyt hegedűvirtuóz és zeneszerző emlékének ápolására immár huszadik alkalommal rendezte meg a Lavotta-napok rendezvénysorozatát.
Az emlékekkel sokkal fukarabban kellene bánnunk, vigyázni rájuk, féltékenyen óvni őket, hogy sokáig, egész életünkben képesek legyenek őrizni számunkra a múlt újraélésének szépségét.
A premontreiek története Zsámbékon az ezerkétszázas évekre nyúlik vissza. Ma számos intézménnyel és két iskolával szolgálják a település közösségét. Az általános iskolának és a gimnáziumnak a Zichy-várkastély ad otthont. A zsámbéki falakat az építkezés szellemi-lelki motorjával, Holnapy Dénes Márton atyával jártuk körbe.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
