SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Minden eseménynek megvan a maga dallama. Szedlák Józsefné pedig pontosan tudja, a toronyban lakó három harang közül mikor melyiket és hogyan kell kongatnia. A feladat korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A három hangszert nem könynyű egyszerre szólásra bírni. Mikor erre mégis szükség van, Ilonka néni a kezeit és a lábait is használja hozzá. És az sem mindegy, milyen hosszan zeng a templom és környéke. „Amíg harangozom, imádkozom, így tudom, meddig kell folytatnom” – vezet be mestersége rejtelmeibe az asszony, miután elengedi a kötelet, amit az elhunyt emlékére húzott. Ezután hozzáteszi: a vihar az teljesen más dolog. Annak nin- csen saját ritmusa. „A jégesőt csak szét kell harangozni” – mondja. Úgy tartják ugyanis, hogy a termésre veszélyes jeget hozó felhőket elkergeti a felfelé szálló harangszó. A környékbeliek pedig váltig állítják: nem emlékeznek rá, hogy a falu- ban nagy jégeső tombolt volna bármikor is. A módszer tehát szerintük hatásos. E mellett érvel Ilonka néni is, miközben fél szemmel a templomtoronyba vezető létrán álló órára pillant.
Mindjárt dél, Nagyboldogasszony napja. Az ünnepi alkalomhoz ünnepi harangszó dukál, ami nincsen eseményhez illő népviselet nélkül. Ilonka néni elsiet, hogy rövidesen díszes palóc ruhában térjen vissza. Ahogy büszke természetességgel közeledik tarka öltözetében, mintha egy letűnt korból hátramaradt képeslap elevenedne meg előttünk. Ám az asszony frissessége, ahogy történetekbe kezd az általa hímzett ruhadara- bokról, visszarepít minket a jelenbe. Miközben mesél, elfoglalja helyét a templom bejáratánál, a torony alatt álló kis sámlin. Megigazítja terebélyes szoknyáját maga körül, majd elhallgat. Pár másodperc múlva kiderül, mire vár. A szomszéd templom harangjai delet jeleznek. Ott egy perccel korábban kondítanak, de automata hozza lendületbe a hangszereket, mint szinte már mindenhol. „Pedig addig élnek, amíg lélekkel kongatják őket. Ha eltűnik a lélek, meghalnak a harangok – mondja az asszony, s elszántan hozzáteszi: – Én amíg csak Isten engedi, húzom.” Majd szemét behunyva belekapaszkodik kezével és lábával is a kötelekbe. A terényi templom tornyában felzúgnak a harangok.
Nem is a főváros, de nem is a klasszikus vidék. Nem is teljesen dombság, de nem nevezhetjük egységes síkságnak sem. Talán elsőre úgy tűnhet, hogy a Galgamente igazából nem is létezik, önálló létét bizonyítani képes egységként legalábbis biztosan nem. Pedig nagyon is létezik. A mi tájunk az átmenet földje.
Évtizedek óta szinte a településrész hivatalos neve, nincs helyi, aki ne tudná, mit jelöl. Majd nyolcvan évvel ezelőtti, a második világháborúban betöltött fontos szerepe köztudott a környező galgamenti településeken is. Az akkori történések túl- és átélőivel, Jancsi bácsival és Patu bácsival jártunk utána, mesélnek a mai kor emberének a domonyi Pincék pincéi.
Gyerekként beleszeretett a cimbalomba, a rajongása pedig azóta is töretlen. A távoli vidékeken gyűjtött népdalokat, később mégis a szülőhelye, a Galgamente dallamvilága felé fordult. Tizenöt éves a zenekara, a Cimbaliband, de amikor találkozunk, olyan lelkesedéssel mesél az előző napi koncertjükről, mintha először állt volna színpadon. Unger Balázzsal az eseményt megörökítő videókat nézve kezdünk beszélgetni.
Somody Imre a kilencvenes években a Plussz pezsgőtablettát gyártó Pharmavit Kft.-vel vált a rendszerváltozás utáni Magyarország egyik első milliárdosává. Az egykor az egészségügyben, a tudományban és a kistérségfejlesztésben is munkálkodó vállalkozó mára minden üzletét eladta, megtért, és néhány éve homoktövis-termesztésbe fogott. Az üzletemberből lett gazda vácegresi birtokán jártunk.
Egy feleség, négy gyerek, hat unoka és egy saját galéria – így nézne ki a leltár, ha Ladócsy László tanár és festőművész élete leírható volna számokban. Ám a Ladócsy házaspár élete sokkal több, mint néhány száraz adat, kartali kertjükben és ott a Ladócsy Műterem-Galériában mintha otthonára találna minden ember.
Gulyás Sándor nappal a légi forgalmat igazgatja, szabadidejében pedig a Galgamentét járja, hogy fényképezőgépe segítségével bevésse az itt lakók arcát a világ emlékezetébe. Tíz év alatt sok száz portrét készített, amelyek nemcsak kordokumentumok, de a helyi közösségek összekovácsolói is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
