Akkor tehát ők ugyanúgy szenvednek a zajtól, mint mi.
Szó szerint. Volt egy angol zeneszerző, Svájcban halt meg, egy romos kastélyban, Robert Lucas de Pearsallnak hívták. Nem a nagy Purcell, de hasonlóan ejtik. Van egy darabja, a címe Lay a Garland. Azt meghallgatja az ember, és azonnal tudja, mi a tökéletesség. Ez a zeneszerző teljes mértékben elutasította a technikai civilizációt, és igaza volt. Mert ezt nem így kellene csinálni. A technikai civilizációban a szűklátókörűség tombol, a hatalommánia, a lustaság, a végtelen önzőség. Van egy természetes rend, de itt semmi nem természetes.
Ez a távolságtartás a technikai vívmányoktól egyúttal azt is jelenti, hogy a darabjainak rögzítése, kiadása sem érdekli különösebben?
A lemez igazán nem foglalkoztat. Eleddig három önálló szerzői lemezem jelent meg. Ez hetvenkét év alatt nem túl sok. Nem vagyok menedzsertípus. Vannak imitt-amott felvételeim, de nem megyek utána.
Nincs jelentősége? Nem akar ilyen módon nyomot hagyni?
Nem érek rá. Darabokat írok, ha kell. Ha nem kell, nem írok. Nem vagyok szakember. A szakember az, akinek megmondják, mit kell írnia, és akkor megírja. Akkor írok darabot, amikor jön, felülről. Magamtól sík hülye vagyok az egészhez.
Kegyelmi állapot?
Mindenféleképp. Volt egy amerikai szerző, 1954-ben halt meg, úgy hívták, Charles Edward Ives. Nem fogadta be az amerikai zenei élet. Biztosítási ügynök volt, aztán biztosítótársaságot alapított, ami annyira jól ment neki, hogy már dolgoznia sem kellett. Nagyjából harminc évvel a halála előtt, úgy ötvenéves kora körül egy napon zokogva jött le az emeleti dolgozószobájából. Kérdezte tőle a felesége, hogy mi történt. Erre azt mondta: „nem írhatok többet”. És nem írt többet, már csak a darabjai rendezgetésével foglalkozott.
Tehát ez nem elhatározás kérdése volt.
Nem. Ez felülről jött. De mondok egy másik példát, nem zeneszerzőit. Az 1200-as években például Albertus Magnus, aki a Sorbonne-on tanított, bement egy napon, és közölte a tanítványaival, hogy még néhány napig tanít, aztán befejezi. De hozzátette, hogy miután befejezte a tanítást, semmire nem fog emlékezni abból, amit addig tanított. Nyilván nem hittek neki. Aztán bement egy nap, és már csak mosolygott. Többet nem mondott semmit. Ugyanaz történt vele, mint az amerikai zeneszerzővel. Az örökkévalóság alkalmazottai vagyunk. Mindenki az. Egy parasztember is az, vagy egy pásztor a hegyen. Akik sokkal magasabb szellemi értéket képviselnek sok esetben, mint az úgynevezett szellemi emberek.
Mennyire követi, hogy mi történik ma a zenei világban?
Módjával. Nem történik semmi lényeges. Ugyanis bennem történik minden. Nem szükséges benne lenni a világban. Magammal kell jóban lenni, harmóniában élni. Akkor minden rendben van. Semminek nincs valódi valósága. Egy bolygó évmilliárdokig él, egy bogár hetekig. Mindennek formája és kötöttsége van. Meg kell próbálni transzformálódni. A formákon túlival kapcsolatot találni. Ez az egyetlen igazi feladat. Az összes többi csak cirkusz. Mert mi történik ma egy Josquin des Prez-vel? Néhány megszállott ismeri. Nincs benne az életben. Ki tud ma arról, hogy az egyiptomi halotti struktúrák mit jelentettek? Senki. Minden elmúlt. A mulandóság a legfontosabb dolog. Ezzel kell a leginkább megbarátkozni. De eközben minden pillanat alkalmas arra, hogy kikerüljünk a mulandóságból. Ami nincs ingyen, nagy áldozatokat kell hozni érte. De mi másért érdemes áldozatot hozni, ha nem ezért? Ez az egész világ elvesztette a lényegét.
Hallgat otthon zenét? Ha igen, mit?
Bach-kantátákat vagy Haydn szimfóniáit. Vagy középkori darabokat. Minél régebbiek, annál jobbak. Vagy kínai, indiai, jávai, tibeti és egyéb, a messzi múltba nyúló kultúrák hangképeit.
Mit olvas?
Lao-cét. Sok mindent tanultam. Rengeteget, évtizedeken át. Már nem kell olvasni. De hagyom magam megszólítani. Nincsenek ideológiák a fejemben. Akármilyen is egy ideológia, szakrális vagy szociális, életveszélyes. Mert mindegyik alkalmas arra, hogy embereket lehessen gyilkolni a nevében. Azt ápolom magamban, hogy megérezzem, mit kell tennem. Ne gondolkozzam, ne racionalizáljam, hanem megérezzem. Egyszerűnek kell lenni. Az a legjobb. És nem gyűjteni a díszdoktorságot. Három író emberről szeretnék említést tenni, egyikük halott, a másik kettő kortársam. Az 1985-ben meghalt Pálos Rozita költőnő verseit mostanában sokat olvasom éjszakánként. A két élő közül az egyik Jász Attila író, költő, főszerkesztő. Olyan, mint egy titokzatos középpont, akinél számtalan irányból érkező alkotók találkoznak, és mennek tovább a saját útjukon, ő pedig erőt ad ezekhez a találkozásokhoz és továbbhaladásokhoz. A másik élőt, mint ahogy Pálos Rozitát is, szintén neki köszönhetem: ő Domokos Johanna Németországban élő költőnő, egyetemi tanár. Az ő verseivel való találkozás alapvetően változtatta meg a magyar nyelvű szövegekhez való viszonyomat. Legnagyobbrészt ókori görög nyelvű szövegeket használtam, néhány esetben latint vagy hébert. Johanna munkáival a magyar nyelvű szövegek is teljes mélységükben részévé lettek zeneírási gyakorlatomnak.