Nemeshanyban van egy malom,
Ott jártam egy nyári napon.
Ott jártam és be is mentem,
Csuda finom cipót ettem!
Odabenn a régi gépek
Őrzik még a mesterséget.
Ha a molnár búzát őröl,
Liszt pereg a malomkőről.
Kint a kertben birka béget,
Simogathatsz kiskecskéket!
Gyere el egy vidám napra
Vízimalmos Nemeshanyba!
„Az óvodások »Jó napot!« helyet a fenti Bartos Erika-verssel köszönnek, ha belépnek hozzánk” – meséli Csizmadia Elemér, a vízimalom tulajdonosa, mikor érkezésünkkor hagyományos módon kezet nyújtunk neki. Azon, hogy a falu közepén tekintélyt parancsolóan álló épület megihlette az írót, nincs mit csodálkozni. Miközben Elemérrel az oldalunkon a bejárata felé közeledünk, mi is érezzük: Nemeshany egyik legrégibb portája sok történetet rejthet magában.
Ahogy az idegenvezetőnk belekezd a mondandójába, be is bizonyosodik, nem tévedtünk. A malmot 1907-ben építette bizonyos Háry Mihály a Kígyós-patak mentére, amely akkoriban egymás után kilenc malmot hajtott. Azóta ebből nyolcnak, de már magának a pataknak is csak hűlt helyét látni. Ezt az utolsó, múzeumként szolgáló malmot is elektronika működteti.
A századfordulón a molnár még mit sem sejthetett mindebből, teljes pompájában adta át a biztos megélhetést jelentő malmot a fiának, aki aztán a vejének, Csizmadia Bálintnak örökítette át a mesterséget. „Édesapa eredetileg prímás volt. Minden este hegedült édesanyának, de a molnárujjak nem hegedűsujjak, így abbamaradt a zene” – emlékszik vissza Elemér. De mint kiderült, a prímásból lett molnár cseppet sem bánta a pályamódosítást. Ahogy a fia felidézi: „Mindig azt mondta, »addig örüljetek, amíg apátok ruhája lisztes, mert addig van jó élet, addig van munka«.”
Arról a bizonyos jó életről szívesen mesél vendéglátónk. Történetei nyomán megelevenedik előttünk a nemeshanyi udvar, ahol állandó a sürgés-forgás. Lovas kocsik és tehenes szekerek váltják egymást, búzával térülve, liszttel fordulva. Az akkor még kisiskolás Elemér délutánonként sietve ér haza, hogy a vendégekkel találkozhasson, s legjobban akkor örül, ha az apja engedélyt ad rá, hogy a malomból a szekérre vezető pallón a liszteszsákokkal együtt ő is lecsúszdázhasson. Este aztán, mikor a falu lakói hazaérve gyertyát gyújtanak, egyedül a molnárcsalád szelheti meg villanyfénynél a vacsorára kisütött kenyeret. A kerekek ugyanis nemcsak őrölnek, de egy kis dinamót hajtva áramot is adnak a malom melletti épület lakóinak.
A boldog nosztalgiázásnak vége szakad, mikor mi a malom belsejébe, Elemér pedig a történetmesélésben 1952-höz ér. Ez az államosítás dátuma. Innentől kezdve közel két évtizedig a családból senki sem tehette meg azt, amit mi az előbb játszi könnyedséggel tettünk. Egyetlen családtag sem léphette át a malom küszöbét. Az épületből mindent kiszórtak, a berendezéseket elhordták, a téesz gabonatárolónak jelölte ki a szebb napokat megélt malmot. Ajtajait idegenek nyitották és zárták. A molnárdinasztia tehetetlenül nézte legnagyobb kincsének pusztulását. A hetvenes évek elején aztán a szövetkezet vezetése tágasabb raktár után nézett, üresen hagyva a lelakott épületet. Bálint, az öreg, kisemmizett molnár pedig nem nyugodott, amíg 1972-ben vissza nem vásárolta. Noha felújítani nem tudta, haláláig védte élete munkáját. Mikor gyerekei a családjuk bővülésével az épület átalakítását fontolgatták, egyet hagyott meg: „Gyerekek, a malomhoz ne nyúljatok.” A mondatot könnyes szemmel idézi fel Elemér, ahogy körbevezet az épületen, amely azóta kívül-belül visszanyerte régi pompáját.
Ő és fia ugyanis 2002-ben úgy döntöttek, megszegik a kívánságot: hozzányúlnak a vízimalomhoz, de nem átépítik, hanem újjáalkotják úgy, ahogy az államosítás előtt az utolsó molnár láthatta. Herend közelében rábukkantak egy régi malomra, amely pont úgy nézett ki, mint a nemeshanyi. Az egész felszerelést megvásárolták, majd áthozták az addigra már felújított épületbe. Múzeumot létesítettek, hogy továbbadjanak valamit a betérőknek a féltve őrzött családi mesterségből.
Noha nincs már folyó az udvarban, mikor ismét kilépünk a világosra, Elemér egy kattintással mozgásba hozza az épület lelkét, a folytonosság szimbólumát, a malomkereket. Ahogy nézi a körbe-körbejáró szerkezetet, egy mondattal összegzi a molnárdinasztia és saját maga történetét: „Csak a család és a tanulás ér valamit. Mindent el tudnak venni, de a szeretetet és a tudást nem. Az csak a miénk.”
