Pilisvörösváron sokan múzeumnak nevezik a Kápolna utcai helytörténeti gyűjteményt, amely a kisváros német ajkú lakosságának tárgyi emlékeit őrzi. A közelmúlt hétköznapi tárgyai mellett valóban múzeumi ritkaságokat is magáénak tudó tárlat egyetlen embernek, a kilencvenhárom éves Gromon Andrásnénak köszönheti a létét. Mici néni, aki egész életét Pilisvörösváron töltötte, az 1970-es években kezdte a gyűjtést, először az otthonában. Az idős asszony ma már ritkán mozdul ki hazulról, de tervei még bőven vannak. Ezekről a tervekről, a vörösvári németségről, a helyi sváb dialektusról beszélgettünk.
„Itt születtem, Vörösváron 1928-ban. Nagyon más volt akkor még a falu. Bizonyos szempontból jobbnak mondanám. Nagyobb szegénységben éltünk, vízvezeték, villany nélkül, de erősebb volt a szeretet, az összetartás, a vallásosság. Segítették egymást az emberek: ma nálunk meszelünk, holnap nálatok. Ez mostanra mind megszűnt” – emlékszik vissza a közel egy évszázaddal ezelőtti pilisvörösvári életre Mici néni.
Még korábbra tekintve megtudjuk tőle, hogy a vörösváriak többsége bajor származású, őseik a Fekete-erdőből, az ő nagyszülei pedig Partensteinből, Würzburg környékéről, Északnyugat-Bajorországból valók. A rövid családtörténeti ízelítő után a helyi svábság utóbbi egy évszázadával folytatja: „Szerencsére a háború utáni kitelepítés elkerülte a község sváb lakosságát. Volt itt egy kőszénbánya, egy belga cég, ahová kellettek a munkások. Az elöljárók egészen a minisztériumig mentek, ahol kikönyörögték, hogy ne vigyék el az embereket, mert ezek olyan szorgalmasak, becsületesek. Illetve volt egy szent életű plébánosunk, úgy tudom, hogy ő is közbenjárt értünk.”