A tökéletlenség tökéletessége

SZERZŐ: SZENTEI ANNA
FOTÓ: FORTEPAN

„Földdel dolgozom, amit vízzel formázok. Aztán az anyagot a levegő szárítja, a tűz kiégeti. Minden elemmel együttműködöm, ezekkel együtt létezem” – vallja Szabó Ádám Csaba, akinek jellegzetes tányérjain sztárséfek és Michelin-csillagos éttermek szolgálják fel ételeiket. Az Error N’ More stúdió alapítójával budapesti műhelyében találkoztunk, ahol a keramikus a Kecskeméten végzendő, fatüzelésű égetéshez készíti elő a tárgyait.

Miért kell ehhez az égetési technikához csaknem száz kilométert utaznia?

Ezzel a módszerrel Budapesten nem lehet dolgozni, mert óriási lánggal jár. Igencsak rémisztő látvány annak, aki nem jártas a témában. Szerintem a fővárosban nem is adnának ilyen műhelyre engedélyt, Kecskeméten is azért maradhat, mert már a hetvenes évek óta a város közepén áll a Nemzetközi Kerámia Stúdió, ami ráadásul világszerte ismert. Úgy néz ki az egész, mint egy kolostor, vastag falak védik, de így is előfordult, hogy valaki megijedt a felcsapó lángok látványától, és hívta a tűzoltókat, akik a kerítésen átugorva készültek az oltásra.

Megéri a technika ezt a fáradságot?

Engem elvarázsolt a tűz közvetlen energiája, az emberi akaratnál jóval nagyobb erő működése. A nyugaton megszokott égetésnél minél inkább próbálják óvni a kerámiát a tűztől. A művészeknek csak a hőre van szükségük, az összes többi hatást igyekeznek kiküszöbölni, ezért el is szeparálják a tárgyat a lángoktól. Ám az általam használt távol-keleti égetésnél a kerámia közvetlenül találkozik a tűzzel. A fahasábokból származó, tárgyakra rárakódó és a hőtől megolvadó hamu természetes mázat képez a felületen, amitől minden darab egyedi és megismételhetetlen lesz. Attól függően, hogy hogyan ég a tűz, fúj-e a szél, süt-e a nap, milyen a kedved, ittál-e kávét, változik a lángok iránya, járása, ereje, hatása, és ez mind nyomot hagy a tárgyon.

„Egy tányér körülbelül három hét, mire elkészül. A kerámia olyan anyag, ami folyamatos törődést igényel. Nem kell állan­dóan jelen lennem, de mindig figyelnem kell, hogy ott tudjak lenni, mikor szükség van rám. Tehát nálam a tárgyak szabnak ritmust az időnek” – mesél a munkanapjairól az alkotó

Nincs is konkrét elképzelése, hogy mit fog látni, amikor kinyitja a kemencét?

Együttműködni tudok a véletlenekkel, de irányítani nem tudom, és nem is akarom. Itt nálam erősebb hatások vannak. Pont ez a szép ebben a technológiában. Tisztán megmutatja a személyem, a lehetőségeim határait. Teremthetek megfelelő körülményeket, hogy bizonyos folyamatok végbemenjenek, de a pontos eredmény előttem is titok. Hagynom kell, hogy meglepődjek, hogy érjen valami váratlan. Ez emberformáló tapasztalás.

A meglepetés lehet pozitív, de negatív is. Hogy viseli a csalódást?

Van olyan kerámia, amit az égetés után teljes kudarcként éltem meg, majdnem ki is dobtam, aztán egy-két év múlva megszerettem. Szükség van egy kis időre, hogy feldolgozzam az égetés utáni eredményt, pont azért, mert mindig más, mint amire számítok. Ezt meg kell tanulni elfogadni, aztán a következő lépés, amikor ezt a rajtam kívül eső faktort nemcsak elfogadni, hanem értékelni és szeretni is tudom.

Ez a faktor az oka, hogy nincs két egyforma tárgy?

Dolgozom éttermeknek, ahol szükség van hasonló méretű, kinézetű, funkciójú tárgyakra, de a kézi formázás és az égetés miatt nem születhet két ugyanolyan kerámia. Egység, harmónia áradhat belőlük, de az egyediségük megmarad.

Csak kézzel formáz, nem is önt?

Egyáltalán nem öntök, csak koronggal dolgozom. Illetve van egy saját technikám, amivel egyedibbé teszem a tárgyakat.

Halljuk!

Tulajdonképpen ahhoz a fémszálhoz kapcsolódik, amit minden keramikus használ, amikor levágja az agyagot a korongról. Nekem nagyon tetszett, ahogy a vágás mozdulatába belekerült a kezem rezgésének a lenyomata. Nem szerettem volna, ha ez csupán egy technikai mozdulat marad, meg akartam mutatni a szépségét. Éppen ezért sokszor ezzel formázom a tárgyakat, ami jóval szobrászibb megjelenést eredményez.

Ez a felfedezés egyszeri alkalom volt, vagy a kísérletezés része a munkának?

Abszolút a része, hiszen alapvetően nem dizájnerszemlélettel dolgozom. Nem úgy néz ki a folyamat, hogy van egy probléma, amit felismerek, aztán megoldok. A munkamódszerem inkább ahhoz hasonlít, mint amikor a gyerek játszik a homokozóban. Játszom, próbálkozom, észreveszek dolgokat, aztán igyekszem ezeknek az apró felfedezéseknek a helyét megtalálni hivatásomban.

A napi rutin mellett is meg tudja őrizni ezt a játékos hozzáállást?

Hát nem mindig egyszerű. Segít, hogy a étkészletek készítése mellett párhuzamosan dolgozom szobrászként is. A kettő jól kiegészíti, inspirálja egymást. Ami szobrászként foglalkoztat, az visszaköszön a tányérokban.

Tehát a tárgykészítő és a szobrászénjét nem választja ketté.

Egyáltalán nem. Nekem egy csésze is lehet szobrászati értékű, mint ahogy az is előfordult, egy séf azért vett tőlem plasztikát, hogy arra tálaljon. Nem a szándék határozza meg a tárgy értékét, hanem a befogadó. Itt sem dimenzionálom túl a szerepem. Igyekszem megadni a szabadságot a tárgynak és a használójának. Mindig a legjobbra törekszem, aztán csak figyelem, mi történik.

Sok mindent szabadon hagy, a véletlenre bíz, miközben az alkotás egyik motorja mégiscsak az önkifejezés. Hogyan tudja a saját akaratát művészként háttérbe szorítani?

Folyamatosan gondolkodom, mennyire kell megjelennem a tárgyakban. Az éttermi megrendeléseknél például kardinális kérdés, hogy tudjak alkalmazkodni. Persze egy tányér készítésekor is szeretnék valami önazonossal előrukkolni, de tudnom kell, hogy én csak egy része vagyok a nagy egésznek. Amikor a tányér kikerül az asztalra, akkor az élményhez hozzátesz majd az étel maga, a környezet, a fények, a többi teríték. Ilyenkor a magamutogatásnál fontosabb a csapat­játék és a szolgálat.

Hogy néz ki a munkafolyamat, amelynek a végén a tányér és a rajta felszolgált étel szinte műalkotássá áll össze?

Sok séf szeret eljönni a műhelyembe, beszélni az ételről, az elképzeléséről, arról, mi fogja meg egy tányérban, ez pedig az én fantá­ziámat is beindítja. Az ilyen közös munkában van igazi izgalom, egymást inspiráló alkotás. Az Onyxnak például minden ételhez külön tányért terveztem. Megvolt az ételek mérete, színe, textúrája, ehhez alkottam meg a terítéket, de a legtöbb helyen azért több fogáshoz is használják a kerámiáimat.

Mi az oka, hogy az éttermekben ekkora hangsúly került nemcsak a tálalásra, de még a tányérokra is?

Ez a változás nemzetközi szinten körülbelül tizenöt, itthon hat-nyolc éve figyelhető meg. A slow life felfogáshoz van köze, ami szerencsére mostanra az élet minden területén utat tört magának. Amikor már túlfeszítjük a húrt, gyorséttermekben eszünk, hatalmas áruházakba rohanunk az olcsó, folyton pótolható étkészletekért, akkor egy pont után jó megállni, és rácsodálkozni a szépségre, az ízekre, a kreativitásra, az alkotói energiákra. Megadni a módját az evésnek, nem csak kielégíteni egy szükségletet. A múlt évben rengeteg magánmegrendelésem is érkezett. Noha az éttermek bezártak, az embereknek igényük volt arra, hogy otthon is megéljenek minőségi pillanatokat. Ezek a tapasztalatok a személytelen hétköznapokban apró szigetekké váltak, amelyeken jólesik megpihenni, egy kicsit elidőzni.

Ahogy a siker hatására egyre több megrendelése érkezik, nem pont a tárgyakra való odafigyelés, a lassúság kerül veszélybe?

Az biztos, hogy nem könnyű nemet mondani. De van egy mennyiség, ami felett nem vállalok megrendelést, bármilyen csábító is. A negyven-ötven fős étterem a limit, ekkora számnál tudom még biztosítani, hogy minden edény örömmel készül, nem önismétlő.

Mikor szeretett ennyire bele a kerámiába?

Ötéves koromban a szüleim elvittek egy kerámiaszakkörre, ahol szó szerint és elvont értelemben is beleragadtam az agyagba. A szüleim nem voltak túl boldogok, amikor nyakig sárosan préselődtem be a 601-es Trabantunkba. Én viszont annál lelkesebb voltam, tizenegy-tizenkét évesen már magam kutattam ki, hova járhatnék szakkörre Mátészalkán. Ekkor ismerkedtem meg a fazekasság népi hagyományaival, amelyre alapozva aztán a Mome alap- és mester­képzésén már igazi mélységeiben kezdtem foglalkozni a kerámiával, kiforrhatott a saját stílusom. Szerencsém volt, hogy ilyen hamar kapcsolatba kerültem az agyaggal, a ragaszkodásom pedig azóta is tart.

Ez a saját stílus különleges darabokat eredményez, elég csak arra a tányérjára gondolni, amelynek anyagába fűszereket kevert. Hogy jött az ötlet?

Mivel gyakran járok étterembe, láttam, amikor a séfek egy sárkány nevű eszközzel megégettek bizonyos ételeket a vendég előtt. Gondoltam, milyen szép lenne, ha az akkor felszálló illat nem az ételből, hanem a hő hatására a tányérból áradna. Égetetlen nyers agyagba kevertem a fűszert, így valósult meg a tervem. Amúgy is szeretem, ha nincs kiégetve az agyag, így visszaázva újra földdé válhat. Ez a körforgás közel áll a természet és a tárgyak viszonyáról alkotott felfogásomhoz. Az Onyxszal például a 2018-as Gourmet fesztiválon száraz nyersagyag edényekben tálaltunk. Az egész csapatot megtanítottam marokedényeket készíteni. A stáb három héten keresztül formázta az agyagtálakat, összesen kétezer-négyszázat. A fesztiválon ezekben szolgálták fel az ételt, a tálakat pedig nyugodtan eldobhatta a vendég, pár hét alatt kinőtt rajtuk a fű. Ez a megoldás nemcsak környezetbarát volt, de a közös munka öröme, a készítők keze nyoma konkrétan megjelent a tányéron. Ez számomra alkotó, a vendég és a természet találkozásának mély élménye volt.

A természet inspirálja a művészetét?

Sok mindenből tudok ihletet meríteni. Egy törött faág vagy a napi aktualitások is könnyen elindítják bennem az alkotói folyamatokat. Az utóbbi időben például a bezárkózás kapcsán elkezdtem a befelé fordulással, az önvizsgálat térbeli kivetüléseivel kísérletezni. Korábban pedig a hibákkal, a véletlenekkel foglalkoztam, ez a téma végigkíséri a pályámat, megjelenik a vállalkozás nevében, és ezt vizsgálja a doktori dolgozatom is.

Mindig van filozofikus háttér a művei mögött?

A szobrokban szembeötlőbben, de a tárgyakban is jelen van, igen. Ugyanazzal a mély, odafigyelő szemlélettel formálom az agyagot, bármiről legyen szó. Nekem ösztönös ez a hozzáállás. Nem is ülök úgy oda a koronghoz, hogy a tett mögött nincs gondolat vagy érzelem, úgy érzem, ettől lesz jó a tárgy.

Miért pont a hibák foglalkoztatják ennyire?

Észrevettem, hogy van valami elemi kötődésünk a hibákhoz, a tökéletlenséghez. A keleti filo­zófiában ez könnyedén tetten érhető, elég csak arra gondolni, hogy ott kultúrája van a kerámiákon a törések arannyal való kiemelésének. Ugyanez a hozzáállás más művészeti ágakban is jelen van. Érdekelt, hol van a közös gyökere a véletlenek, a hibák szeretetének.

Valóban szeretjük a TÖKÉLETLENSÉGET? Ott van például az Instagram, ami nagyrészt a tökéletesség látszatára épít.

Minket a kulturális közegünk és az ipari forradalom, majd a tömegtermelés eléggé eltávolított ettől, de tőlünk keletre él a természet tökéletlenségének és tökéletlenségében való tökéletességének elfogadása, valamint az emberen kívül eső tényezőknek a szeretete. De ha már szóba került az Instagram, ott is megjelenik a túlzásba vitt tökéletesség hatására az ellenkultúra, a hibák, a tökéletlenség felvállalásának igénye.

Az Error N’ More elnevezés miközben magában hordozza a keramikus filozófiáját, egyszerre fricska is a divathullámnak, amely hatására – a sosem lehet elég elv alapján – számtalan újonnan nyíló hely neve az „and more” utótagot kapja

A tárgykészítésben ez hogyan jelenik meg?

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal. A tökéletesség kulcsa abban rejlik, hogy milyen igényességgel nyúlok az anyaghoz, milyen hozzáállással vagyok jelen a feladatban. Az egyediséget pont a különbözőségben lehet megragadni. A hibák teszik a tárgyakat, az embereket is különbözővé, és a különbözőségben rejlik a szépség.

A saját művészetében felfedezhető ez a felfogás?

Nem próbálok görcsösen ragaszkodni minden körívhez, én csak örülök, ha szabálytalan a tárgyak amplitúdója, mert az a pillanatot rögzíti, egy adott hangulat, életállapot lenyomata. Egy ilyen tökéletlen kör ívű tárgy a gyártósoron menne a selejtbe, de a tökéletességéért az ürességével fizetne.

A hétköznapokat is e szerint az elv szerint éli?

Abszolút próbálom. Ha valamit kudarcként élnék meg, akkor igyekszem a pozitív oldalt megfogni. Így tettem az elmúlt egy évben is, ami sok nehézséget okozott nekem is, de emellett lehetőséget teremtett az elmélyülésre, a kísérletezésre. Próbáltam ennek a szépségét megfogni, még ha nem volt is könnyű.

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

Szárba szökkent művészet

A festészet folyamatos jelenlét, egész életen át tartó szolgálat – tartja Balla Attila képzőművész, aki ebben a szellemben alkot csongrádi tanyáján.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése