Abban kell élnünk, ami most van

Az új tanév a mögöttünk álló hónapok intenzív élményeivel, vagy inkább intenzív hiányélményeivel kezdődött. Tanárként mi hiányzott a legjobban az elmúlt fél évben?
A gyerekek. Amiatt, hogy nem volt alkalmunk olyan kérdésekről beszélni, amelyek a diákok teljes fejlődéséről szólnak, nem volt az igazi. A digitális oktatás, ahogyan a neve is jelzi, csupán oktatás, nem nevelés.

Változtatott ez a felismerés valamit azon, ahogy újra a katedrára áll?
Természetesen. Mindenféle fellengzősség nélkül állítom, hogy több vagyok, mint a tudás átadója. Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy komoly versenytársaim vannak. A YouTube, a Wikipédia és általában bármelyik böngésző sokkal jobb nálam a tudás közvetítésében. Ergo tanulnom kell tőlük. Az uralmam alá kell hajtanom, használnom kell őket, hogy tanárként fejlődjek. A hivatásomban viszont éppen ezért erősített meg az utóbbi időszak. Még világosabbá vált, hogy nem kell versenyeznem a digitális tartalmakkal, mert a gyerekeknek nem az információ a legfontosabb, hanem az ember, aki ott áll előttük. Sebezhető, hibázik, gyakran fáradt, olykor unalmas. De ember.

Az irodalom nagyon személyes tantárgy, az ember áll a középpontjában – ahogy hangsúlyozta is. Hogyan volt és van ez jelen a módszereiben?
A gondolkodás nem helyfüggő. Nem az iskolában gondolkodunk, hanem mindenhol. Az irodalom erre egy eszköz, nem pedig egy poros valami az áporodott múltból. Persze csak akkor, ha élővé tesszük. Az irodalmat csinálni kell. Mindig, minden körülmény között. A diákokat írni kell tanítani, nem arra, hogy megtanulják, ki mit írt. Az ő szavuknak van relevanciája. És ha az övéknek van, ha őket meghallgatják, akkor jöhet Petőfi Sándor vagy József Attila. Én úgy gondolom, abban kell élnünk, ami most van. Ennél súlyosabb teher nincs. Ne vegyük le a diákok válláról! 

Tudott a járvány alatt segíteni a gyerekeknek, hogy abban éljenek, ami most van?
Szerintem Netflix és az HBO nem lehet szellemi táplálék. Még akkor sem, ha érdekes kérdéseket, erkölcsi dilemmákat feszeget. Az elmúlt hónapok tapasztalata, hogy a felszín alatt van „a valami”. Aki ezt nem érezte meg, az nem használta ki a karantén adta lehetőségeket. Amúgy is elképesztően felszínes minden. A tapasztalataink, a kapcsolataink, sorolhatnám. Így a diákoknak is azt közvetítettem, hogy egy-egy jelenség rejtettebb összetevőit próbálják megvizsgálni.

Ön megfogadta a saját tanácsát?
Igyekeztem. Például amikor egy felhőt követtem húsz percen át. Egész kisgyerekként csináltam utoljára ilyet. Vagy amikor a feleségemmel csendben ücsörögtünk több óra hosszat. Illetve amikor volt időm végighallgatni embereket. Emellett zenéltem, gördeszkáztam, hegesztettem, betonoztam, és elvégeztem egy kamaszokra szakosodott netes coachképzést. De mindennél fontosabb, hogy találkoztam az emberi esendőséggel és kiszolgáltatottsággal, tudatosítottam magamban az élet mulandóságát. Fájdalmas volt, megrendítő és drámai.
 
Mindezen élmények birtokában mivel lelkesíti tanulásra a diákokat, akik hosszú szünet után tértek vissza az iskolapadba?
Hát azzal, hogy itt vagyunk! Ez rengeteg nagyszerű lehetőséget rejt magában. Az első dolgom az volt, amikor találkoztunk, hogy összeszedtem az ő tapasztalataikat, és leírtam őket. A következő időszakban ez lesz a bibliám. Nem akarom azt éreztetni, hogy „Na folytassuk, ahol abbahagytuk!”, mert én sem azt szeretném. Ne folytassuk! Inkább kezdjük el újra együtt! És mindenki beleteheti azt, amit hoz. Tapasztalatot, tudást, ötletet, vágyat, bármit. Legyenek láthatók és átláthatók azok, amiket együtt teszünk! Írjunk szócikket, irodalmi újságot, reklámszöveget meg mit tudom én. Csak csináljuk, mert úgy van értelme!

Varga Péter gyakorló pedagógus, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium magyartanára


Szerző: Meszleny Zita
Fotó: Majó Márk