Műhely

Aki tubás akar lenni

Farkas Anita
Fotó: Hölvényi Kristóf

Több mint száznyolcvan év után magyar újítás forradalmasítja a tuba használatát. Egy egyszerű kiegészítő szerkezet segítségével a tubaművész szabadon mozoghat a színpadon, szólistaként pedig nemcsak klasszikus zenei, de rocksztár is válhat belőle. 

A tuba eddig mondhatni láthatatlan volt a közönség számára. No nem a méretei miatt, hiszen azok a feltalálást követően egyre nagyobbak lettek. A zenekarokban többnyire basszusfunkciót betöltő hangszert 1835-ben szabadalmaztatták, és mivel a tubát akkoriban leginkább szabadtéren megszólaló katonazenekarokban használták, dinamikájának fokozása céljából a hangszertest  folyamatosan hízott. Az öt-hat kilós instrumentummal így rövid idő elteltével már csak ülve lehetett kényelmesen játszani, a menetelő katonazenekarokban pedig kifejezetten az erre a célra készült, vállra vehető helikont vagy annak az amerikai verzióját, a szouszafont használták. A 20. század közepéig eszébe sem jutott senkinek, hogy a tuba akár komolyabb, önálló szerepet is kaphatna. Ekkor viszont hárman, Paul Hindemith, Ralph Vaughan Williams és Krzysztof Penderecki megírták a hangszer szólórepertoárjának a gerincét. Az újabb fordulópont az ezredforduló táján jött el, amikor is a filmzenéiért öt Oscar-díjat nyerő John Williams komponált versenyművet tubára.



 
A tuba felszabadítása

A tuba szerelmesei lassan technikailag és zeneileg is alkalmassá váltak arra, hogy kilépjenek a hangszerük árnyékából. Átvitt értelemben és szó szerint is, hiszen e hangszer esetében nemcsak a súly akadályozza a muzsikus szabad mozgását, hanem a tartási pozíció is. 

„Szólistaként évtizedek óta küzdöttem azzal a problémával, hogy a koncerteken ülnöm kell, két rossz, statikus pozíció közül választva. Ha szemben vagyok a közönséggel, csak az arcom fele látszik, így ha korlátozottan is, de kapcsolatot tudok teremteni velük, viszont a tuba tölcsére ilyenkor a színpad bal felső sarka felé pozicionál, ami a hangzás kárára megy. Ha oldalt ülök a közönségnek, a hang a plafonról verődik vissza, és a játékomból ugyan több hallható, de személytelenebbé válik az egész. Arról nem is beszélve, hogy a statikus, szinte mozdulatlan ülő pozíció miatt a karmesterrel és a zenészekkel sem tudok igazán kommunikálni, maximum a fejemet biccentgetem ahelyett, hogy gesztusokkal is képes volnék jelezni a zenei hangsúlyokat” – magyarázza Szentpáli Roland tubaművész-zeneszerző, hogy magyar, francia és német hangszerkészítőkkel együtt miért próbált hosszú ideje valamilyen megoldást találni a tuba színpadi „felszabadítására”. Nem véletlenül éppen neki volt ez a szívügye. Bár gyermekkorában még hegedűsnek készült, végül a tubánál kötött ki, és Magyarországról indulva elsőként ért el komoly nemzetközi sikereket szólistaként. Mestere az a Roger Bobo volt, aki a műfajban egyedülálló módon már a hetvenes-nyolcvanas években megtöltötte a New York-i Carnegie Hallt.

A világsiker kapujában

Szentpáli Roland ötletkezdeményeit végül egy magyar szakember, Juhász Zoltán aranykoszorús hangszerkészítő mester, a rézfúvósok specialistája és historikus kürtök készítője ültette át a gyakorlatba, amennyire zseniális, annyira pofonegyszerű módon. Mivel egy új hangszer létrehozása rendkívül költség- és időigényes lett volna, így inkább a hagyományos tuba átalakítása mellett döntöttek. Először arra gondoltak, hogy egy kihúzható lábra helyezik, vagy a földre teszik előre buktatott tölcsérrel. Hamar kiderült, hogy ez nem járható út, hiszen hiába látszódik a zenész, ha a hosszú fúvórész miatt a hang megváltozik. 

„Ekkor jutott eszünkbe, hogy mi lenne, ha száznyolcvan fokkal megfordítanánk a tubát. Igen ám, de akkor meg rögtön jött a következő probléma, mégpedig az, hogy a billentyűzet így a tubás hasára került volna. Hosszas fejtörés után jöttem rá, ezt hogyan kerülhetjük el: kell egy gomb, amit ha a zenész lenyom, az nem betolja a dugattyút, hanem éppen fordítva, fölfelé húzza. Ezzel a mechanikával az ellentétes oldalon is lehet játszani, és a tubás technikája sem változik meg, mert ugyanolyan hosszúak a billentyűutak” – meséli Juhász Zoltán.

Az ily módon megváltoztatott billentyűrendszer révén a tubán ezentúl állva is lehet majd muzsikálni. Ehhez ráadásul csak egy kisebb, kiegészítő alkatrész szükséges, és a tuba a kifordítással együtt szűk két perc alatt, minimális gyakorlattal átszerelhető. A Szentpáli–Juhász-kettős által twobának keresztelt, megújított hangszer szólózásra is alkalmas: hevederrel a nyakba akasztva az előadó nemcsak fel-alá sétálhat, de a tölcsért is tetszés szerint mozgathatja, miközben folyamatosan tud kommunikálni a karmesterrel és a közönséggel. Nem véletlenül állapítja meg Szentpáli Roland viccesen, hogy „ezzel a tubával legalább úgy lehet rocksztárkodni, mint egy elektromos gitárral”.

Hogy mindebből lesz-e világsiker, persze még nem tudható. Segítheti az ügyet, hogy a világszerte ismert hetedik generációs hangszerkészítő, Gerhard Meinl is egyengeti a twoba ügyét. A szakember egy családi manufaktúrából építette fel a világ legjelentősebb tubaépítő műhelyét, és most a magyar fejlesztés védnöke, éppen a svájci levédetést intézi. Az új átfordítómechanika készítése Magyarországon, magyar cég által valósul majd meg Juhász Zoltán és Szentpáli Roland szakmai és minőségi felügyelete alatt. A világ bármely pontjára könnyűszerrel postázható alkatrész installációját a Meinl Weston 2250 típusú tubára akármelyik hangszerjavító szakember el tudja  végezni, minden más típus esetében a billentyűrendszert az adott modellhez kell minimálisan igazítani. Az álom ezzel nem ért véget: Juhász Zoltán harmincöt éve gondolkozik azon, hogyan lehetne a gitárok és a vonósok mintájára a rézfúvósok mechanikáját is elektronikával ellátni, egy ilyen váltórendszerrel ugyanis sokkal gyorsabban és precízebben lehetne rajtuk játszani.

További cikkek
A hónap embere Böjte Csaba

Csaba testvérből folyton árad a ferences jó kedély, a derű, többnyire ott ül az arcán, s ha nem tudja valamire a megoldást, mert ilyen is van, akkor azt mondja, hogy hüm-hüm. Mindig van nála egy jó vicc, egy vidám anekdota, amivel megnevetteti akár mise közben is a híveket.

A hely szelleme Mezítlábas lelkek

Fekete-fehér fotóin a legőszintébb pillanatokat ragadja meg, a gudzsaráti sivatag pásztorkodó nomádjai, a dobrudzsai vándorcigányok vagy éppen a palatkai népzenészek között is ugyanazt keresi: letűnt, archaikus világokat és bennük a legfontosabb szereplőt, az embert. A Tordason élő Kása Béla Magyar Művészetért díjas és Balogh Rudolf-díjas fotóművésszel a gyerekkorban gyökerező motivációkról, a balladai pillanatokról beszélgettünk, és arról, hogyan születhet igazán hiteles portré.

Hívószó A tánc a szeretet nyelve

Tízéves kora óta áll a színpadon. A táncosok pályája nem hosszú, csupán két évtized – neki hosszabb időszak adatott. Harmincévesen lett Kossuth-díjas, harminckilenc évesen az Opera Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja: Aleszja Popova balettművész vallja, pályája során mindvégig a szeretet adta teljességet élte meg a színpadon.

Anziksz Szentjeim – Batthány-Strattmann László

1870. október 28-án, 150 éve született Boldog Batthyány-Strattmann László, a „szegények orvosa”.

Életút Az igazság jellegzetes szövete

Bereményi Géza nemrég megjelent, Magyar Copperfield című könyve valódi memoár – az író regénybe szőtt gyermekévein keresztül sajátos bepillantást nyerhetünk az 1945 és 1964 közötti történelmi események sodrában élő magyar társadalom életébe is.

A hely szelleme Szerelmem, Martonvásár

A Brunszvik család generációkon átívelő közös akarata nyomán a martonvásári mocsaras vidék valóságos földi paradicsommá változott. A lakatlan, lápos térségben kastély és köré angolkert épült, amely ma már természetvédelmi terület. A különleges növény- és állatvilág nem csak a mai kor embereit varázsolja el. „Körülöttem minden Angliára emlékeztetett, olyannyira, hogy szinte Angliába képzeltem magamat” – jegyezte fel a kastélyparkról szerzett benyomását 1815-ben Richard Bright, a neves brit utazó.