Akiket hazavezetett a véletlen
Meszleny Zita
Tandemmel bejárták Liverpooltól Krétáig Európát, hogy végül hat gyermekükkel Terényben, a háromszáz lelkes nógrádi faluban teremtsék meg a saját világukat. Amit véghez vittek a kis településen, valóban teremtő munka. Mesekönyvbe illő, felújított parasztházak, csipkemúzeum, kávézó, vendégház, színházi és kulturális rendezvények viselik magukon Fáy Dániel és Judit keze nyomát.
A járvány alatt sokan költöztek átmenetileg vidékre, önök azonban már tizennyolc éve élnek terényben. Miért pont itt állapodtak meg?
Judit: Véletlen, talán a sors vezetett minket ide. Egy utazásom során jártam erre, hogy megnézzem a szandai öltöztetős Szűz Máriát. Megfogott a környezet. Alig akartam elhinni, hogy létezik még ennyire érintetlen táj Magyarországon. Ráadásul Budapesttől alig nyolcvan kilométerre! Azt hittem, ilyet már csak Erdélyben látni. Hazaérve fővárosi otthonunkba addig lelkendeztem a férjemnek, hogy milyen szép helyeket láttam, míg aztán elkezdtük járni a környéket együtt, és három évvel később vettünk is egy házat Terényben.
Dániel: Az egészben az a vicces, hogy miután a véletlenek folytán idekerültünk, kiderült, a családomnak erős nógrádi gyökerei vannak. A környéken mindenhol éltek Fáyak. Mondhatni hazajöttünk, még ha nem is tudatosan.
Nem volt kockázatos feladni a budapesti életet?
Judit: Tele voltunk kalandvággyal. Ráadásul a gyerekek épp abban a korban voltak, hogy nem kötődtek még a városhoz. Most vagy soha helyzet volt. Tényleg azt mondtuk: lesz, ami lesz. De nem égettünk fel magunk mögött semmit. Úgy gondoltuk, ha nem sikerül, azonnal visszamegyünk. Aztán a maradásunkban nagy szerepet játszott, hogy három hónappal a költözés után a férjemet polgármesterré választották Terényben, így lett mit csinálni.
Ilyen nyitott volt a falu, hogy azonnal a vezetőjükké fogadták?
Dániel: Na, annak is külön története van, ahogy mindennek errefelé. De nincs mit csodálkozni: ez Mikszáth földje, itt minden mesél. Mikor idejöttünk, sokat beszélgettünk a helybéliekkel, és éppen akkor készült egy településrendezési terv. Ebben az állt, hogy a faluszéli területet felparcellázzák, és parasztházra hajazó, könynyűszerkezetes épületeket emelnek oda. Mindketten építészek vagyunk, így hamar átláttuk, hogy a terv komoly veszélyt rejt magában.
Mégpedig?
Dániel: Ha a külső területek benépesülnek, miközben az eredeti falu kihal, kilukad a település, értelmezhetetlenné válik a környék. Írtam erről egy hosszabb véleményt, amire föl megkérdeztek, nem akarnék-e polgármesterjelöltként indulni a választáson. Miután a közösség bizalmat szavazott nekem, elkezdtük a falurendezést, csak sokkal inkább a múltból építkező módon.
Judit: Mikor még csak jártuk a vidéket, rácsodálkoztunk, mennyi régi parasztház található a környéken. Mintha megállt volna az idő. Ez tulajdonképpen a szegénység miatt van: nem volt pénz mást építeni. Jobb módú megyékben eltűntek a régi házak, mert volt lehetőség újakat felhúzni.
Dániel: A réginek viszont nagy szellemi értéke van, még ha anyagi kevesebb is. Ezt tudva elkezdtük levédetni a palóc házakat, összesen százötöt, amiből aztán több mint harmincat sikerült is felújítani.
Judit: Ez a hozzáállás pedig a falubeliek szemléletmódját is megváltoztatta. A parasztház, ami bizonyos fokú szégyenfolt volt, a szegénység szimbóluma, felértékelődött. Most már nem az az első gondolatuk az embereknek, hogy ledózerolják, hanem a felújítás, az állagmegóvás, az értékesítés.
Körbenézve úgy tűnik, jócskán kivették a részüket az értékmentésből.
Judit: Jobban is, mint ami az erőnkből észszerűen futotta volna. De sosem azt néztük, mi az, ami fenntartható, hanem hogy mi az, ami a szívünkhöz közel áll, ami számunkra érték. Az nem működik, hogy az ember leül, és kiszámolja kockás papíron, mi lesz jövedelmező, aztán belekezd. Legalábbis nekünk nem. Mi mindent szerelemből csinálunk, azért, mert kapcsolódunk hozzá. Így tudunk hitelesek maradni. Mindig értjük, miről beszélünk.
Milyen szerelemprojektjeik vannak?
Dániel: Például a Cserháti terepmaraton. Tájfutó voltam, innen a rajongás. Ezért szervezem meg második éve az eseményt. Hasonló személyes indíttatásból tartottuk éveken át a nemzetiségi napokat, vagy alapítottuk meg kétciklusnyi polgármesterségem után a Hunnia Csipkemúzeumot. Ez nekünk családi értékvédelem.
Honnan a családi kötődés?
Dániel: Dédanyám dolgozta ki a Hunnia csipkét, amely a halasival egyenértékű. A technika sajátossága, hogy noha szövés, nem geometrikus, hanem figurális, azon belül pedig magyar népművészeti motívumokból építkezik. Úgy gondoltuk, hogy ez bemutatásra érdemes. A múzeum a szó szoros értelmében nem fenntartható, de mi fenntartjuk, mert fontosnak gondoljuk. De ehhez szerelem kell.
Judit: Mint a vendégházhoz. Az szintén hóbort volt. Rátaláltunk a romos, borostyánnal benőtt palóc házra, és úgy éreztük, meg kell mentenünk. Aztán felújítottuk, kialakítottuk a szobákat, de nem volt időnk foglalkozni vele. Majd mikor a gyerekek nagyobbak lettek, kezdtem el gondolkodni, a főállású anyaság után mibe tudnám hasonló lelkesedéssel belevetni magam. Így mélyedtem el jobban a turisztikában. Azóta működik igazán a vendégházunk és a kávézónk is.
Főleg a vendéglátásra építenek, noha nógrádról nem a turizmus jut először az átlagember eszébe.
Dániel: Nógrád sajátossága, hogy a nagyobb városok, járási központok a megye szélén helyezkednek el. Mint az óra lapján a számok. Így középen keletkezett egy viszonylag elzárt, aprófalvas, erdős vidék. Ez lehet hátrány, de ugyanakkora vonzerő is. Három dolgot tudunk adni, amit szinte már senki más nem: érintetlenséget, tiszta levegőt és hihetetlen nagy csendet.
Judit: Sőt itt még csillagos eget is lehet látni. Ez is érték, sőt egyre inkább az.
Ezt el lehet ma adni?
Judit: Én mindig azt mondom, hogy semmivel sem kevesebb Nógrád vagy a Cserhát, mint Ausztria bármelyik része, ahova Magyarországról drága pénzért kijárnak a turisták. Nem lenne nehéz csinálni ide egy osztrák típusú paradicsomot, mint Karintia vagy Tirol. Ugyanúgy megvan a táj vonzereje, csak le vagyunk még maradva néhány évtizeddel.
Miben látja a behoznivalót?
Judit: Ausztria hasonló vidékein nagy összefogás van a helyiek között. Ott ha az egyiknél megszáll valaki, azt mondja a vendégének, hogy menjen át a szomszédba is, mert ott sütik a környék legjobb kacsáját, a szomszéd pedig szintén ajánl egy jó programot, és így tovább. A helyiek közös célja, hogy a látogatók minél tovább a környéken maradjanak. Ezzel mindenki jól jár. A turista sokat lát, tapasztal, rengeteg élménnyel gazdagodik, és sokat is költ, amiből meg a vendéglátók gyarapodnak. Mi ettől még messze vagyunk, de jó úton haladunk. Egyre több kezdeményezés van, ami az aprófalvakat és a bennük tenni akarókat fogja össze. Ilyen a Cserhát Natúrpark vagy a Palóc Út is. A környék annyi kincset rejt, amiért érdemes összefogni, és abból mindenki számára születhetnek jó dolgok. Mi ebben hiszünk, ezért teszünk.
A vírus nem húzta keresztbe a terveket?
Dániel: Az első hetekben összeomlottunk, de aztán elkezdtünk rég dédelgetett álmokat megvalósítani. Ráadásul mostanra azt látjuk, sokan választották idén a belföldit a külföldi utazás helyett. Akik pedig így tettek, hajlandók voltak kicsit jobban körül is nézni. Egy nagycsaládos tábor szervezője például Lengyelország helyett választotta Terényt helyszínül. Négy napot csak a faluban töltöttek el, mert azt mondta, annyi itt a látnivaló.
Judit: Az már néhány éve megfigyelhető tendencia, hogy az emberek elkezdtek máshogy pihenni. Régebben ha idejöttek is, azért tették, mert itt találtak szállást, de aztán elmentek Hollókőre, bejárták az Ipoly mentét. Rohantak ide-oda. A faluba csak aludni jártak. Ugyan mit csinálnának itt? – gondolták. Ma már egyre többen valóban rászánják az idejüket, hogy megismerkedjenek a hellyel, ahová érkeznek. Besétálják az utcákat, megnézik a házakat, beszélgetnek a helyiekkel, akikkel aztán akár együtt is vacsoráznak. Szerintem ez az igazi kikapcsolódás. Így lehet megismerni, megszeretni igazán a vidéket.
A turizmus továbbfejlesztésében van tehát a térség jövője?
Judit: Mindig azt mondom, hogy a város mentheti meg a falut. De nem elsősorban a turistákra gondolok, hanem azokra a beköltözőkre, akik nagycsaláddal jönnek ide, és mernek itt álmodni. Mint ahogy mi is idejöttünk a négy gyerekünkkel, aztán ez óvta meg a helyi iskolát a bezárástól. Hirtelen kétszer annyi lett a diák, mint korábban. Tényleg csak addig él a falu, amíg itt gyerekek, családok vannak. Az is normális, hogy aki a városból jön, tudja, mit hagy hátra a környékért, a nyugalomért, a csendért, ám aki itt nő fel, inkább a helység korlátait látja. Úgy érezheti, mint akit letöröltek az ország palettájáról. Nem csoda, hogy az itteni fiatalok Budapestben látják a lehetőséget. Mégis van ebben egy szép körforgás. Hiszen közben onnan mégis egyre több értelmiségi: mérnök, közgazdász, bankár vágyik ide. Földet vesz, kertet művel, állatot tart, ebben boldog. El tudja képzelni itt magát, hajlandó kipróbálni az itteni életet. Persze kell ehhez kreativitás, önállóság, bátorság, de bele lehet vágni. Ha pedig nem jön össze, el lehet menni és próbálkozni mással. Egész Amerika erről szól, nem? Nem kell azt gondolni, hogy ha valami nem sikerül, akkor végleg vesztesek vagyunk, mert van második esély.
Dániel: És nincsenek receptek, hogy hogyan kell jól csinálni, csak élni kell az életet, és nem szabad belefásulni. Nincs két egyforma nap. Nem lehet belekényelmesedni a mába, mert akkor a holnap váratlan eseményekkel fog meglepni. Jelen kell lennünk a pillanatokban. Ha pedig megérkezünk valahova, ahol jó lenni, akkor nem kell feltétlenül továbbrohanni. Az élet is ilyen. Vannak jó dolgok meg rosszak, és a jó dolgok mellett ott kell tudni maradni. Judit: Ha meg változás jön, nem kell megijedni. Mindig van változás, amire reagálni kell, és ez jó dolog. Ez tesz mindent élővé.
