Asszongyász ötvenhatban

Az 1956. december 4-ei asszonytüntetés a forradalom és szabadságharc szimbolikus lezárása volt. Sebestyén Mária véletlenszerűen került a menet élére, a rezsim azonban nem hagyta büntetlenül szerepvállalását.

December elejére, amikorra már rég leverték a forradalmat, még maradtak ellenállók, többen a Péterfy-kórház alagsorában szervezkedtek tovább. Itt született meg a november 23-ai csendes tüntetés, valamint a december 4-ei asszonytüntetés ötlete is. Utóbbi a szovjet invázió miatti gyászmegmozdulásra hívta a nőket. A rendelkezésükre álló nyomdai eszközökkel nagyjából harmincötezer szórólapot készítettek, és illegális újságok terjesztésével is próbáltak mozgósítani. „Magyar nők! Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hős halottainkra! Mindenki legyen ott!” – szólt a felhívás. A hatás nem maradt el, a gyülekezési tilalom ellenére december 4-én két-háromezer asszony jelent meg a Hősök terén.



Köztük volt Sebestyén Mária is, aki a sebesültek ellátásában segédkezett a harcok alatt. „Azt mondta anyám, hogy »Ott a helyed, kislányom. Az embereket menteni kell, most harcok vannak. Ha tíz embert megmentesz, az is a javadra válik«” – elevenítette fel később. Egy közeli barátját november 7-én vagy 8-án fejlövés érte, őt látogatta meg a Péterfy-kórházban, amikor az ismerőseitől értesült a készülő tiltakozásokról. Később szinte el is felejtette a hallottakat, a tüntetés napján az édesanyjával sétált a városban, amikor megpillantotta a vonuló tömeget. A Városligetnél csatlakozott hozzájuk.

A menet a Felvonulási térnél indult, az asszonyok kezükben fehér virággal, fekete ruhában indultak a Hősök terére, hogy leróják kegyeletüket az ismeretlen katona sírjánál, így emlékezve a forradalom és szabadságharc áldozataira. Megfélemlítésükre harckocsikat rendeltek a térre. A tankok az ágyúcsövüket a tüntető nőkre irányították, a kivezényelt katonák pedig elállták a sírhoz vezető utat. Erre az asszonyok közül néhányan elindultak, hogy hátulról, a leeresztett tavon keresztül kerüljék meg a teret. A többiek kettes sorba rendeződve követték őket, és a Szépművészeti Múzeumot megkerülve, a Városligeti-tó hídján keresztül jutottak el a sírhoz. Egy jelenlévő elmondása szerint a Hősök terén nem lehetett mást hallani, csak a lépteik zaját. „Az emlékmű mellett őrt álló kiskatonák szeméből csorgott a könny” – emlékezett vissza egy résztvevő.



A virágok elhelyezése után a tömeg egy része az amerikai nagykövetség felé vette az irányt, Sebestyén ekkor keveredett a menet élére. A karján még ott volt a vöröskeresztes karszalag. A Szabadság térre érkező nőket először nem akarták fogadni az amerikaiak, az addig néma tüntetés pedig egyre hangosabbá vált: „ENSZ-delegációt Magyarországra!”, „Független Magyarországot!” – skandálták. Az első sorban lévők elkezdték verni a kapukat, így érték el, hogy beengedtek a követségre egy küldöttséget, amelynek Sebestyén is része volt. Követelték, hogy táviratozzanak az ENSZ-nek, így értesítve a szervezetet arról, mi történt Budapesten. Erre a követségen annyit mondtak, hogy menjenek haza, már sokan kérték tőlük ugyanezt.

A követségről kiérve Sebestyén Mária felállt egy padra, és közölte a tömeggel az amerikaiak válaszát, majd hirtelen ötlettől vezérelve a beszéd végén újabb tüntetésre hívta az egybegyűlteket másnapra a Petőfi-szoborhoz. December 5-én már várták az asszonyokat, a Petőfi-szobor környékét pedig lezárták, így kis csoportokban indultak el a nők a megbeszéltek szerint ismét az amerikai követséghez. Itt azonban nem nyitottak nekik kaput, be kellett látniuk, hogy szavaik süket fülekre találnak, a tömeg feloszlott.

Mivel Mária a tüntetés élén ment, és vezető szerepet is vállalt, csupán idő kérdése volt, mikor tartóztatják le. Megpróbált disszidálni, ám a határokat ekkor már őrizték. A belügy eljutott hozzá, és 1957. február 18-án letartóztatták. A Gyorskocsi utcai fogság mély sebeket ejtett rajta fizikálisan és lelkileg egyaránt. „A kihallgatásoknak a brutalitása, ahogy beszélnek ezek a kísérők, akik fölkísértek a vallatásra, ahogy szorították a kezemet, ahogy löktek föl a lépcsőn, ahogy megállítottak, majdnem belöktek a kihallgatói szobába [...]. Úgy beszéltek az emberrel, mint a kapcaronggyal, mi mindenek voltunk, csak éppen emberek nem. Voltunk rohadt ellenforradalmárok, csőcselék, gyilkostól kezdve a különböző megjegyzésekig. Az őrszolgálattól is megkaptuk: – Mit akar maga? Mit pofázik? Mikor ölték az embereket, akkor nem volt ilyen nagy pofájuk!” – idézte fel egy interjú alkalmával.



1958 márciusában szabadult, és visszaköltözött édesapjához, aki ekkor már új feleségével élt. Mária édesanyja elhunyt, míg ő a börtönbüntetését töltötte, egyszer tudta csupán meglátogatni a lányát. Mária a szabadlábra helyezése után nem sokkal állapotos lett, a gyermeke azonban másfél évesen középfültő-gyulladásban meghalt. A tragédia, illetve a mostohaanyjához fűződő rossz viszonya miatt elköltözött, s elhamarkodott házasságba menekült. Alkoholista férje sakkban tartotta a múltjával, így csak hét év után tudott elválni tőle. Állásait hamar elvesztette, hiszen mindenhol be kellett mutatnia az erkölcsi igazolványát, így pedig óhatatlanul kiderült, hogy börtönben volt. Végül második házasságában lelt békére, új férjének családja befogadta. Sokféle munkakörben megfordult, a filmgyárban is dolgozott statisztaként, az Egészséges erotikában például tandemkerékpárt hajtva láthatjuk. A rendszerváltás előtt is tartotta a kapcsolatot az ötvenhatosokkal, 1989-ben részt vett a Politikai Foglyok Országos Szövetségének megalapításában. Nagy Imre újratemetésén díszőrséget állt a kivégzett kormányfő koporsója mellett.

A cikk Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok - Ötvenhatos élettörténetek elemzése című könyve alapján készült.


Szöveg: Pap Lázár
Fotó: Fortepan