Neonvarázs Budapest felett
Kissé abszurd, de a fényreklámok tömeges budapesti elterjedését egy 1970-ben kelt pártkongresszusi határozat tette lehetővé.
Kemény fába vágja a fejszéjét, aki Rejtő-regényt akar színpadra állítani. A tizennégy karátos autó Keresztes Tamás rendezte s a Budapest Bár által kísért feldolgozása nemcsak hogy a jól sikerültebb kísérletek közé tartozik, de műfajilag is megújulást hozott: zenés képregényszínházra még nemigen akadt példa Magyarországon.
Rejtő Jenő utánozhatatlan. És nemcsak a magyar irodalomban betöltött egyedi szerepe miatt, ahol az egyáltalán nem lenézendő ponyva királyaként szinte egymagában uralkodik sok évtizede. Hanem azért is, mert talán nincs még egy szerző, akinek a munkái ennyire ellenállnának mindenféle feldolgozásnak: a számtalan filmes és színházi adaptáció csak megközelíteni tudta azt az erős verbális humorra épülő, folyamatosan a valóság és az abszurditás határán mozgó világot, ami a Rejtő-művekben mégis oly természetes közegnek tűnik. A leghihetetlenebb kalandokat átélő, karikatúraszerűen elnagyolt figurái a papírról kilépve mintha eszüket és erejüket vesztenék, legalábbis nagyon jó rendező és nagyon jó színészek kellenek hozzá, hogy az egész végül ne menjen át a Rejtő-brandet meglovagoló, blőd vásári mutatványba.
Kockáról kockára
Igaz ez mások mellett az írásai alapján még életében elkészült négy mozira (Sportszerelem, Úrilány szobát keres, Pillanatnyi pénzzavar, Pepita kabát), az 1963-ban bemutatott Meztelen diplomatára vagy a Bujtor István-féle, tökéletesen elbaltázott Három testőr Afrikában-ra (1996) is. Hiába volt meg minden esetben a jó szándék és akár még a jó alkotógárda is, a végeredmény valahogy messze alulmúlta az olvasói-nézői elvárásokat.
A színházban is hasonló volt a helyzet, a Rejtő-kabarék és -vígjátékok sorával próbálkozó rendezők lényegileg sorra elbuktak. Érdekesség, hogy a mai napig legtalálóbb, az eredetihez legközelebb álló Rejtő-adaptáció egy grafikus illusztrátornak, Korcsmáros Pálnak és egy másik műfajnak köszönhető. Korcsmáros az 1950-es évek végétől rendszeresen rajzolt képregényeket, de az igazi sikert Rejtő hozta meg neki: tizennégy művét dolgozta át ilyen formában A szőke ciklontól (1961) A láthatatlan légión (1969) át a Piszkos Fred közbelépig (1973). Ezek többsége a Füles rejtvényújságban jelent meg háromoldalanként, a sorozat részeit több százezres rajongótábor várta hetente. Ma pedig, ha úgy tetszik, Korcsmárosnak reneszánsza van, hiszen a Képes Kiadó, illetve Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán jóvoltából bővített szövegekkel, kockáról kockára újrarajzolt, sőt kiszínezett formában élvezhetők ezek a valaha oly népszerű művek.
Nem véletlen tehát, hogy amikor az egykor a Merlin Nemzetközi Színházat és az Átrium Film-Színházat igazgató, majd a Trip hajón található kulturális rendezvényteret megálmodó és vezető Magács László felkérte Keresztes Tamás színészt egy különleges koncertszínházi Rejtő-előadás megrendezésére, hamar szóba került közöttük a képregényes forma megidézése is.
„A Trip eleve olyan hely, ahol a műfajok összeadódnak, erősítik, segítik és kiegészítik egymást, ezért tavaly áprilisban elindítottunk egy koncertszínházi sorozatot Ilf–Petrov Tizenkét szék című darabjával. Az előadás mottója a »Rejtőbe oltott Dosztojevszkij« volt, talán tudat alatt már akkor motoszkált a fejemben, hogy a következő a sorban akár egy Rejtő is lehet – magyarázza Magács László. – Az ötlet annál inkább jónak tűnt, mert már régóta kerestem a Budapest Bárnak egy testhez illő színházi feladatot, az ő habitusukhoz, zenei stílusukhoz pedig közel érzem a sírva nevetős rejtői világot. Amikor ők és Tamás is igent mondtak a felkérésre, először a formán kezdtünk el gondolkodni. Azt tudtam, hogy egy hagyományosan létrehozott előadásba, ahogy sokan másoknak előttünk, valószínűleg beletörne a bicskánk, ezért az egyetlen járható út az volt, ha az abszurditást dalokon és pici szkeccseken keresztül próbáljuk megidézni. Tamás ezt a gondolatot kiegészítve dobta be már hamar a képregényes ötletet, majd Divinyi Réka dramaturggal közösen megállapították, hogy A tizennégy karátos autó az, ami a legjobban színre vihető az általunk elképzelt komplex módon.”
Különleges látványvilág
A grafikai munkára, a rajzok elkészítésére Várai Artúrt kérték fel, aki ugyan képgrafika szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, de a képregényekhez is régóta köze van: tizenhat éves korában jelent meg az első saját műve, jövőre pedig éppen a Fülesben debütál majd Kiss Ferenc szövegíróval közös munkájuk, Bram Stoker Drakulájának átdolgozása.
„Örülök, hogy Keresztes Tamástól lehetőséget kaptam erre a munkára. Már régebb óta ismerjük egymást, az Egy őrült naplója című monodrámában láttam a Katona József Színházban, és annyira a hatása alá kerültem az alakításának, hogy nem sokkal később megkerestem, és hálából neki ajándékoztam majdnem az egész rézkarcsorozatomat, ami a diplomamunkám volt. Közben az Egy őrült naplója alapján, az ő figurájára építve egy új képregényen kezdtem dolgozni, amiről folyamatosan egyeztettünk” – mesél Várai Artúr.
A Rejtő-előadás látványvilágával kapcsolatos közös gondolkodást az év elején kezdték el. „Abból indultunk ki, hogy minden díszlet vetítve lesz, nem csak a háttér, és ehhez kerestük a legmegfelelőbb, a színészek számára is elfogadható módot. A felületek nagy részét ugyanis nekik kell mozgatni, forgatni, ide-oda helyezni a színpadon. Márciusban megkaptam a szövegkönyv kezdeti verzióját, azt végigrajzoltam, majd a karanténidőszak alatt online dolgoztunk tovább Tamással, ő szintén papírra vetette az ötleteit. A veszélyhelyzet feloldása után a vetítéspróbákkal kezdtük el újból a munkát, és sok egyéb dolog mellett akkor derült ki, hogy a nagy felületeken sokkal jobban megélnek a kis méretű, kevésbé cizellált rajzok, mert a részletgazdagság nagyban már zavaró” – magyarázza a grafikus, akinek a célja kezdetektől egy saját, a rejtői hangulatot mégis őrző képi világ megteremtése volt, semmiképpen nem akart valamiféle Korcsmáros-epigon lenni. Az eredmény pedig önmagáért beszél: a magyar színpadokon még talán soha nem látott, 3D hatású látványvilág megteremtésében nagy szerepe volt a statikus kockákat „megmozdító” Nagy Tamásnak is.
Mindez persze csak olcsó hatásvadászat volna az ötletgazdag rendezés, Szűcs Krisztián flottul gördülő dalszövegei és a kiváló színészi játék nélkül. A sokszereplős regény minden karakterét persze lehetetlen volna egy másfél órás, zenés képregényszínház jellegű előadásban felvonultatni, ezért a Gorcsev Ivánt alakító Lengyel Benjámin kivételével mindenki több figura bőrébe bújik. Dankó István az összes megjelenésében remekel, és kivételes élmény Mikó István kiválóan éneklő-táncoló Vanek ura, ahogyan a Budapest Bár örömzenéje is. Az előadás legnagyobb érdeme mégis a kiadott egész: egy életigenlő, mégis furcsán szívfacsaró mese arról, milyen csodálatos fiatalnak, szabadnak és vakmerőnek lenni.
Kissé abszurd, de a fényreklámok tömeges budapesti elterjedését egy 1970-ben kelt pártkongresszusi határozat tette lehetővé.
A Szombathelyi Képtárban egész nyáron nyitva tartó VII. Nemzetközi textilművészeti triennálé hívószava a sodrás volt.
Komáromban lelt méltó otthonra a Szépművészeti Múzeum egyedülálló antik, középkori és reneszánsz szobormásolat-gyűjteménye.
Térey János befejezetlen kötetét az igazsághoz való állhatatos ragaszkodás teszi letehetetlenné.
Juhász Tibor mellőzi azokat a kliséket, amelyek a szegénységhez és az elesettséghez kötődnek.
“A tíz évvel ezelőtt elhunyt építész ismeretlen arcát néhány éve könyvben (Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről) mutatta be legidősebb gyermeke, lapunknak most családi emlékekről, saját sokrétű életpályájáról és az otthonában tartott rókákról is beszélt.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
