Az élet élni akar
Lefordulok a nyolcasról a devecseri elágazásnál. A város határáig vezető út mellett hosszan húzódik végig az emlékpark. Az elsodort városrész helyére nem épültek, nem épülhettek új házak. Helyette fák, tavak, bokrok állnak Devecser alsó harmadán. A terület némaságával is azt üzeni: tíz évvel ezelőtt, 2010. október 4-én valami véglegesen megváltozott. Már semmi sem lesz úgy, mint régen.



„Aznap új időszámítás kezdődött. Devecserben, Kolontáron és Somlóvásárhelyen máshogy mérik az időt, mint az ország többi részén. Itt iszap előtt és iszap után van” – meséli egy helybéli, akivel az emlékpark szélén találkozom. Hozzáteszi: az érintett településeken élők mindegyike pontosan fel tudja idézni, hol volt, mit csinált azon a bizonyos napon 12 óra 10 perckor, mikor kiszakadt az ajkai vörösiszap-tározó gátja, s több százezer köbméternyi maró folyadék zúdult a településekre.

Keskeny ösvényeken kacskaringózva jutok el a park közepén álló kopjafáig. Vasút utca, Esze Tamás utca, Somló utca – olvasom le róla sorra az iszap martalékává lett utcák nevét. Végignézek az ösvényen, amelyen ide jutottam, és igyekszem belelátni, hogy nézhetett ki az időszámítás előtti állapotában, lakóházakkal szegélyezve, de hiába. Próbálom magam elé képzelni milyen lehetett 2010. október 4-én, amikor több mint egy méter magasan hömpölygött rajta végig az iszap, de azt hiszem, ezt csak az tudja, aki átélte. Helyette csak az a kép vetül a szemem elé, mikor jó pár évvel ezelőtt ugyanezt az ösvényt tapostam. A fák akkor még inkább hasonlítottak fogpiszkálókhoz, mint bármi máshoz, most viszont már lombkoronájukat hullatják az októberi szélben. A fákon tetten érhető az idő múlása, a változás, a növekedés, az újjászületés. De vajon a helyiek, az érintettek életén is? – tűnődöm.



A filozofikus kérdésre van, aki valódi, gyakorlati válaszokat tud adni. Bartal Anna Mária szociológus és társai három évvel a katasztrófa után átfogó vizsgálatba kezdtek, hogy felmérjék a tragédia lelki, közösségi, társadalmi hatásait. A kutatást most, a tízéves évforduló alkalmából megismételték. Ez az egyetlen tanulmány, amely hosszú távon, az időbeli változásokra is érzékenyen foglalkozik az érintettek hogylétével.

Mikor faggatni kezdem a szakembert az első évtizedről, naivan azt gondolom, ennyi idő alatt már bőven látszik, kiben mit, kivel mit okozott az ár. Ám a szociológus gyorsan leszögezi: „Áh, ilyen tragédiánál ez még alig valami. A tíz évből hat mintha meg sem történt volna. Az olyan volt, mint a helyben járás. Kívül zajlott az építkezés, de a helyiek maguk fogalmazták meg, hogy bennük dermedtség uralkodott.”



Alig egy évvel a pusztító ár elvonulása után már álltak az otthontalanná vált helybélieknek épített lakóparkok Devecserben és Kolontáron. Mindenkinek újra tető került a feje fölé, és számos új beruházás indult a térség megsegítése érdekében. Ám a külső környezet rendezése után az érintettekre maradt, hogy magukban is helyretegyék a történteket. „Ma már a legnagyobb változásokat az emberekben kell keresni, nem az épületeken” – mondja Bartal Anna Mária. Mint megtudom tőle, a károsultaknak az első években a sokkhatással, a gyásszal, a katasztrófabeavatkozás nem szándékolt hatásaival kellett megküzdeniük. A kárenyhítés embert próbáló kihívása, a kényszerű lakhelyváltoztatás, a faluközösségben meghatározó szomszédsági viszonyok szétzilálódása szintén feldolgozásra várt, nem beszélve arról, hogy egy katasztrófa – ahogy a koronavírus-járvány is megmutatta – a családi kapcsolatokat is próbára teszi. Nem csoda, hogy 2013-ban még bénultság jellemezte a településeket. A mostani felmérésből azonban az látszik, hogy kezd feloldódni a dermedtség. Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely különböző túlélési stratégiákkal elindult a jövő felé vezető úton. „Az élet élni akar, még ha ennek ára van is” – összegzi a különböző módszerek esszenciáját egy mondattal a szociológus.

Kolontár Münchhausen báróként a hajánál fogva húzta ki magát a bajból. Már ami a közösségépítést illeti. A lakosok a trauma után közös passióéneklést szerveztek. Az egyszeri esemény hatására énekkart, majd országos versenyeken brillírozó tánccsoportot is alakítottak. A falu jól szervezett telekosztással igyekszik integrálni a lakóparkot. S ha az érezhető lendület nem vezeti is vissza a falut az iszap előtti normális kerékvágásba, az éltető akarat szemmel látható.

Noha a települések az adottságaihoz és a lehetőségeihez mérten más-más megküzdési módokhoz folyamodtak, egyvalami közös bennük: az emlékezés igénye. A kívülálló joggal hiheti, hogy a megemlékezések ennyi idő után már kiüresednek, formalitássá válnak, valójában azonban a lakosság döntő többsége – beleértve a fiatalokat is – kulcsfontosságúnak tartja a tíz évvel ezelőtt történtek felidézését, tudom meg a kutatótól. Ahogy a felmérés eredményeiből kiderült: a fiatalok másodsorban azért őrzik magukban az eseményeket, hogy levonhassák a tanulságokat, közös tudássá formálják a tapasztalatokat. A többiek a gyászfeldolgozást, a veszteségekre, áldozatokra való emlékezést jelölték meg a második legfontosabb okként. Elsősorban azonban mindannyiuk szerint a túlélés öröme, a tragédia hősei, a tíz éve tapasztalt önfeláldozás és összefogás az, amit nem szabad feledni, amit évről évre érdemes felidézni.



S ahogy járom a településeket, valóban ezt tapasztalom. A tíz éve történtekkel kapcsolatos kérdésem után bár sokszor elhomályosul a helyiek szeme, szinte azonnal a hőstettekkel hozakodnak elő, majd megállíthatatlanul zúdítják rám történeteiket. „Kopnak az emlékek, de nem is baj. Nem kell mindenre emlékezni. De vannak képek abból az időszakból, amelyek olyan mélyen érintettek, hogy sosem fogom elfelejteni. Ezek közül több pozitív értelemben marad velem” – kezd bele Preininger-Horváth Edina is. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat régiós vezetője, aki a tragédia első napjától részt vett a mentésben, rögtön elmeséli egy ilyen élményét. Néhány nappal a szörnyű áradás után épp tanácstalanul állt egy kamionnyi adományra várva. Elképzelése sem volt, hogyan fogja lepakolni a többtonnányi rakományt. Ekkor odalépett hozzá egy férfi, mondva: a társaival épp baráti, hámból kirúgós hétvégre készültek, mikor a rádióból meghallották, baj van. Úgy döntöttek, változtatnak az eredeti terven, és inkább ott töltik el azt a két napot, mert annál férfiasabb programot nem tudnak elképzelni. Fogták magukat, és seperc alatt lepakolták a teljes szállítmányt. „Ebben a történetben rengeteg jó ember van. Mindenki ott segített, ahol csak tudott. Annyi apró csodát éltünk meg, mindenhol volt segítő kéz. Ez felejthetetlen tapasztalat” – zárja mondandóját a szeretetszolgálat munkatársa.

Hasonló tapasztalatokat oszt meg egy idősödő devecseri úr is, akivel az emlékmúzeumnál találkozom. Ő egy csapat férfit emleget fel, akik tíz évvel ezelőtt éjt nappallá téve lapátolták az árkokból a mérgező iszapot. A csapat tagjai minden felajánlást – ételt, italt, pihenőt – elutasítottak. Rendíthetetlenül merték a vörös hordalékot. Aztán amikor napok múlva, a munka végeztével lehúzták magukról a védőruhát, láthatóvá vált a papi viseletük. „Azokban a hetekben az ország szíve Devecserben dobogott” – mesél könnyeivel küszködve az élményekről a szemtanú.



Nemcsak a segítséget kapó emberekben, hanem a segítőkben is intenzíven élnek a történtek. Önkéntesek százai vettek részt a mentésben, és úgy tűnik, nemcsak adtak azokban a napokban, de kaptak is. A kutatás az ő emlékeiket is megörökítette. „Az önkénteseken keresztül egy olyan oldaláról ismerhettem meg a magyar embereket, amellyel előtte sosem találkoztam. Mindenki kiszakadt a mogorva hétköznapokból, mindenki vidám – igen, vidám – és segítőkész volt. Mindenkin látszódott, nemtől, kortól és bármilyen beállítottságtól függetlenül, hogy azért van itt, hogy segítsen abban, amiben tud, legyen az teafőzés, iszaplapátolás, ruhaosztás vagy bármi” – olvasható az egyikük beszámolója. Másikuk így ír: „Nekem külön öröm volt, hogy olyan helyzetben lehettem önkéntes, amikor nekem sem volt egyszerű az élet (munkanélküli voltam). Nagyon építő jellegű volt számomra, hogy végre érezhettem, hogy cselekvőképes, tevékeny ember vagyok, és igenis tudok tenni valamit másokért.” Megint más az önfeláldozást emeli ki: „Megtapasztaltam egy fiatal férfi által a lélek azon csodáját, amikor a segítségnyújtás valakiben olyan erős, hogy három hét fizetés nélküli szabadságot vesz ki magánemberként, és ott van a saját tulajdonú munkagépével azért, mert a jóság, ami az ilyen embernek a lényéből fakad, ilyen fokú áldozatvállalás mellett is mindennél fontosabb.”

Ahogy végeláthatatlanul gyűlnek a beszámolók és emlékek, lassanként egy gondolattá formálódnak bennem, amit végül Bartal Anna Mária jóval nagyobb rálátással mond ki: „Október negyedike lehetett volna Magyarországon az összefogás napja. Ilyen mértékű összefogás, önkéntesség, adományozás korábban nem történt itthon. De lehetett volna az önkéntesek napja vagy a katasztrófavédelem napja is, hiszen az, ami ott történt, mindre példát és okot adott. Mert sok mindenben megosztottak vagyunk, de azok a hetek csakis az összekapaszkodásról szóltak.”

Az emlékezés – úgy tűnik – nem csak a helybélieknek fontos. 2010. október 4-ét így vagy úgy, de mindenki őrzi. Ahogy a szociológus fogalmaz: „A történelmünkből nem lehet kiírni a vörösiszapot. Elfelejteni nem, csak feldolgozni lehet. Mint ahogy Zrínyi Miklós feldolgozta a nagy várvédő történetét. Mert akik ott voltak, mentettek, segítettek, igenis hősök voltak.”

Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád