Barcsay Jenő sok évtizedet felölelő, rendre megújuló művészetében azonos érvénnyel fedezhetők fel a magyar festészet hagyományai és a modern művészi áramlatok jegyei. Születésének százhuszadik évfordulója alkalmából most a Ferenczy Múzeumban láthat válogatást alkotásaiból a közönség.
Indián nyár, Szentendre. Jövök kifelé a néhai Pajor-kúria – most Ferenczy Múzeum – csodálatos épületéből, és ha még dohányoznék, nagy valószínűséggel rá is gyújtanék. Hátamat az épület falának vetve küldeném a füstjeleket az ég felé, közben nézném a Kossuth Lajos utca bágyadt hétköznapjait a fáradt őszi napsütésben, és elméláznék bizonyos dolgokon. Az idén százhúsz éve született Barcsay Jenő december 13-áig nyitva tartó gyűjteményes kiállításáról katartikus érzésekkel léptem ki, és nem hagynak nyugodni bizonyos gondolatok. Például az, hogy ez a félszáz rajzból, festményből, mozaiktervből és a művészetpedagógiai munkásság megvillantott darabjaiból álló anyag, amely az életművet szépen ívelt kurátori koncepció alapján láttatja, bármelyik klasszikus európai művészeti központban megállná a helyét. Lelki szemeim előtt megjelenik az olajjal vászonra, kartonra vagy fatáblára festett szentendrei házcsoport a Georges Pompidou Központ kamarakiállításán; és látom a második világháború utáni, európai iskolás években készült különös portrékat és absztraháló munkákat is valamelyik neves római galériában. Közben óhatatlanul eszembe jut, hogy a közeli Dumtsa Jenő utcában található Barcsay Múzeum évek óta zárva tart, barokk épülete lassan az enyészeté lesz, ha nem kezd vele valamit sürgősen a város. Még akkor is feladata lenne ez, ha belátjuk: annyi jelentős múzeumot és gyűjteményt működtetni, mint ahány ma Szentendrén van, nem könnyű feladat.
Háy János irigylésre méltóan nagy munkakedvű író. Nem A cégvezető az idei első kötete: a „karanténvírus” idején készült Ne haragudj, véletlen volt – Szükségnapló már a nyár elején megjelent, ezt követte ősszel a most tárgyalt regény, és már előkészületben van a sorban harmadik mű is.
Egy évszázadokkal ezelőtt eltűnt mátrai falu helyén különös projektbe kezdett Földi Ádám és családja. A vendégházat és parasztgazdaságot üzemeltető Földiék mindennapi munkájukkal megmutatnák: nem lenne muszáj haszonelvűen élni. Ennek bizonyításához pedig keresve sem találhatnánk jobb kiindulópontot, mint Nógrád.
Anyám kéri, hogy nézzem meg a rigófészket a babérbokorban, mert szerinte történt valami, napok óta csend van a fészek körül. Ahogy mászok föl a létrán, már tudom, hogy baj van. Megcsap a dögszag. A három fióka összebújva fekszik a fészek mélyén.
A zene mindannyiunk életében jelen van. Hallgatjuk, szórakoztat, legtöbbször passzív befogadóként fogyasztjuk. De hogy mennyire lényeges, valójában nem tudjuk. Pedig az emberi kultúra nem öncéllal, nem puszta esztétikai megfontolásból jött létre.
Másfél évtized sűrű magyar mikrotörténelme elevenedik meg a fotóamatőr Lissák Tivadar képein, aki 1934 és 1948 között rendkívüli humorérzékkel és intenzitással örökítette meg a hétköznapok rögvalóságát, a családi, baráti együttlétek kivételes pillanatait.
Folyó sem folyik alatta, lisztet sem őröl már, mégsem hiába forog a nemeshanyi vízimalom kereke. A hatalmas köröket író szerkezet egy molnárdinasztia mélységeiről és magasságairól mesél.