Az időtlenség hordozója

Barcsay Jenő

SZÖVEG: KÉRI GÁSPÁR

Barcsay Jenő sok évtizedet felölelő, rendre megújuló művészetében azonos érvénnyel fedezhetők fel a magyar festészet hagyományai és a modern művészi áramlatok jegyei. Születésének százhuszadik évfordulója alkalmából most a Ferenczy Múzeumban láthat válogatást alkotásaiból a közönség. 

Indián nyár, Szentendre. Jövök kifelé a néhai Pajor-kúria – most Ferenczy Múzeum – csodálatos épületéből, és ha még dohányoznék, nagy valószínűséggel rá is gyújtanék. Hátamat az épület falának vetve küldeném a füstjeleket az ég felé, közben nézném a Kossuth Lajos utca bágyadt hétköznapjait a fáradt őszi napsütésben, és elméláznék bizonyos dolgokon. Az idén százhúsz éve született Barcsay Jenő december 13-áig nyitva tartó gyűjteményes kiállításáról katartikus érzésekkel léptem ki, és nem hagynak nyugodni bizonyos gondolatok. Például az, hogy ez a félszáz rajzból, festményből, mozaiktervből és a művészetpedagógiai munkásság megvillantott darabjaiból álló anyag, amely az életművet szépen ívelt kurátori koncepció alapján láttatja, bármelyik klasszikus európai művészeti központban megállná a helyét. Lelki szemeim előtt megjelenik az olajjal vászonra, kartonra vagy fatáblára festett szentendrei házcsoport a Georges Pompidou Központ kamarakiállításán; és látom a második világháború utáni, európai iskolás években készült különös portrékat és absztraháló munkákat is valamelyik neves római galériában. Közben óhatatlanul eszembe jut, hogy a közeli Dumtsa Jenő utcában található Barcsay Múzeum évek óta zárva tart, barokk épülete lassan az enyészeté lesz, ha nem kezd vele valamit sürgősen a város. Még akkor is feladata lenne ez, ha belátjuk: annyi jelentős múzeumot és gyűjteményt működtetni, mint ahány ma Szentendrén van, nem könnyű feladat.

Szentendrei házsor (1967 | olaj, dekli)

Holdvilág (1963 | olaj, falemez)

Sokszor még a szakmában is azt hisszük, hogy már kívülről fújjuk Barcsayt, majd jön egy ehhez hasonló kiállítás, és számos új dolgot ismerünk fel művein. Annyi bizonyos, hogy sok évtizedet felölelő, rendre megújuló művészetében éppoly kristálytisztán felfedezhetők a magyar festészet Mednyánszky Lászlótól főiskolai mesteréig, Rudnay Gyuláig terjedő hagyományai, mint a huszadik századi modern művészeti áramlat jegyei. A látványalapú festészettől a geometrikus absztrakcióig jutó életmű így izgalmas szintézise a Kárpát-medence sajátos atmoszférájának, kulturális mintázatainak, valamint a francia, német és olasz avantgárd formai törekvéseknek.

Az Erdélyből az első világháború után áttelepülő nincstelen ifjú tehetség – Barcsay Ákos erdélyi fejedelem egyenes ági leszármazottja – a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola elvégzése után párizsi és római ösztöndíjutakon és hazai művésztelepeken tágította univerzumát. Már 1929-ben kapcsolatba került Szentendrével, a Duna-parti kisváros szűk utcái és jellegzetes házai, a környező természeti táj folyamatos ihlető forrásai voltak. Absztrakt korszakaiban is, amikor a házcsoportok kontúrvonalai, az ablakok négyszögletes, a kapuzatok íves formái geometrikus alakzatokká rajzolódtak fantáziájában, képeit a rá mindig jellemző meleg alapon telt színek koloritjai fogták össze. 

Barcsay az 1945 után alakult európai iskola tagjaként már világviszonylatban is érvényes művészetet csinált, amikor a kommunista diktatúrától megérkezett a kilövési engedély a művészcsoportra, köztük teoretikusaira, Hamvas Bélára és Kemény Katalinra. A társulat 1948-ban beszüntette tevékenységét, a tagok közül egyeseknek a kényszerű emigráció, másoknak az underground vagy a fizikai munka jutott. Barcsay évtizedeken át a Képzőművészeti Főiskola anatómia tanszékén oktatott. Így történhetett, hogy ez a rendkívüli művész elsősorban nem festészete, hanem az emberi test szerkezetét és arányait precíz szépséggel megjelenítő Művészeti anatómia című albuma okán vált világhírűvé. A nyolcévnyi előkészület után 1953-ban megjelenő első kiadást eddig tizenkilenc követte, a kötetet tizenöt nyelvre fordították le, Párizstól Tokióig ma is sok helyen alapmű. Pedig a könyv létrejöttéhez ugyanaz a kényszerpálya vezetett, mint Weöres Sándor gyerekverseihez: ahogy a költő sem írhatott akármit, ezért fordult a gyermekek világa felé, úgy Barcsay festészete és polgári attitűdje is nehezen illeszkedett be a korszak művésztársadalmára kényszerített doktriner, sematizáló, legfőképpen hazug szemléletbe. Maradt hát az emberi test egzakt vizsgálata és meggyőzően magas művészi színvonalú ábrázolása. Tegyük hozzá, hogy festőként ekkor már az absztrakció vonzotta, és bár idővel visszaemelte a figuralitás egy összetéveszthetetlen módját saját programjába, a folyamatos kísérletezésekről soha nem mondott le. Élete utolsó időszakában, a kortársakat is meglepve, festészete a letisztult geometrikus formákon keresztül eljutott a teljes absztrakcióig, majdhogynem az amerikai hard edge irányzattal mutatva rokonságot. Ezek a munkák nem valamiféle divatos korlenyomatok, hanem az időtlenség immanens hordozói. Velük az életmű is méltó lezárást kapott.

Hasonló tartalmak

A fényérzékeny anyag misztériuma

A digitális kamerák, majd az okostelefonok revolúciójával hiperinflálódott a fénykép. Válogatásunkban hét fotós nyúl vissza a predigitális korba.

Az angyalok nyelvi természetrajza

Halmai Tamás új kötetével nemcsak számot vet azzal, ahogyan a nyelvbe zárkózó költészet feloldódik a divatos irányzatokban, hanem tevékenyen hozzájárul az integrációhoz.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése