Hívószó

Az ígéret földjén

Kő Boldizsár
Fotó: Muray Gábor

Az ígéret szeretetre méltó, szép szó, hiszen jó érzés valamit megígérni, és jó érzés, ha nekünk megígérnek valamit, még ha az meg is változtatja kicsit az életünket, át is rajzolja picit a jövőnket. Teszünk egy fogadalmat, amit aztán tervezni kell, és elvégezni, s ami ha megtörténik, akkor kinyílik a fény felé az ígéretünk.

Úgy érzem, egész életünket az ígéretek fonalai tartják össze, akár a ruhánkat a cérnaszálak, amelyek nélkül megszűnne valami nagyon fontos, ami véd és oltalmaz, és ami által kapcsolódhatunk a teremtett világhoz és a többi emberhez. Mindannyiunk élete egy csodálatos ígéret, egy terv, amely közelről szemlélve, benne élve csak egy csomó kusza út és fonal gabalyodásának tűnik, mégis visszatekintve meg lehet látni benne a csomópontokat, az elágazásokat, a félresiklásokat. Talán életünk hasonlatos egy magocska sorsához, amely a föld sötét mélyében kel életre, s aztán több-kevesebb sikerrel mindvégig törekszik a fény, az ég felé.

Az én életem viszonylag könnyen összefoglalható. Az életrajzom, hogy rajzolom az életem. Gyermekkoromtól úgy tanultam, ezt kell csinálni. A lakásunk legpompásabb szobája egy műterem volt. A festőállvány előtt sokat állt Édesanya, ilyenkor csodálatos terpentinillat lengte be a levegőt, és templomi áhítat uralkodott. A gyönyörű festőművész arcán gyöngyház színű fény tükröződött, s Virággal láttuk, most történik meg a szemünk láttára a csoda: a vászon arannyá válik, új élet születik, elkészül egy kép, ami egy új ablak egy új világ felé. Azt is láthattam, amint Édesapa, Kő Pál lerajzol valamit, s aztán fából kifaragja; aztán volt, hogy Édesanya, Péterfy Gizella festette ki. Utólag azt gondolom, én akkor már kaptam egy ígéretet az életemre, ott is voltam az ígéret földjén, mégis más irányt vettem. Elhatároztam, hogy elindulok egy családunk számára ismeretlen úton, és biológus leszek, aki az állatok lélektanával foglalkozik. Jártam mezőgazdasági főiskolára, dolgoztam az állatkertben, kísérleti tangazdaságban, tisztogattam egereket a gödi immunológiai intézetben. Csodálatos időszakok voltak ezek, el nem cserélném semmire, de az igazi boldogságom akkor kezdődött, mikor visszataláltam a ceruzához.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán nagy mesterektől tanulhattam, és egyre több rajzot készíthettem, melyet álomképek ihlettek. Aztán elkezdtem vágyakozni, hogy fát is faraghassak, amint Apácskánál láttam. Hamarosan alkalmam adódott erre, Balla Gábor szobrász barátommal elkezdtünk népmesei ihletésű szobrokkal, egyedi játékokkal telikomponált játszótereket tervezni, aztán készíteni. Járatlan ösvényen lépkedtünk, tele volt buktatókkal, de haladtunk előre. Azóta több mint két évtized telt el, és hazánk több mint harminc helyszínén kívül Barcelonában, Varsóban, Montblanc-ban állítottunk már meseteret. Amikor elkezdtem ezt a hivatást űzni, csak ki nem mondott ígéret volt, melyet inkább a szívemmel éreztem, mint az eszemmel tudtam. Mivel bíztam ebben a felső ígéretben, át tudtam vészelni a sok nehézséget.

Az a munkám, hogy álmodozom és rajzolok, aztán faragok. Megvalósult gyermekkorom kedvenc meséje, a Varázsceruza. A mesében volt egy mágikus ceruza, és amit azzal lerajzolt a két kis rajzfilmfigura, az létrejött. Úgy tűnik, kusza gombolyagokból álló eddigi életemre visszatekintve, hogy érdemes volt arra a szívvel hallott ígéretre hallgatni.

Kő Boldizsár grafikusművész, a millenárisi Zöld Péter, a Szent Ferenc, a Benczúr kertbeli és számos más bel- és külföldi mesetér tervezője



 
További cikkek
Műhely „Itt van a város, vagyunk lakói”

Bereményi kivételes nyelvezetet alkotott meg: ügyesen simulnak össze benne a gyerekkori örömök, de főleg traumák szövegileg-lélektanilag is hiteles megjelenítései a jelen idejű írás körülményeit magyarázó önreflexív kitérőkkel, s így a Magyar Copperfield bőven túlmutat a szokásos önéletrajzokon.

Műhely Svábsors

Hetvenöt éve írta alá Nagy Imre belügyminiszter a svábok kitelepítésének végrehajtásáról szóló rendeletet. A németek kollektív megbélyegzése, az etnikai homogenizálás szándéka megannyi tragédiát szült – a hazai svábokat sújtó kegyetlenségekbe egy solymári család története enged betekintést.

Műhely Aki tubás akar lenni

Több mint száznyolcvan év után magyar újítás forradalmasítja a tuba használatát. Egy egyszerű kiegészítő szerkezet segítségével a tubaművész szabadon mozoghat a színpadon, szólistaként pedig nemcsak klasszikus zenei, de rocksztár is válhat belőle. 

Epreskert

Hiszen ez a csodák kertje. Ezek a csodák 1879-ben kezdődtek, amikor a kor jeles szobrásza, Huszár Adolf az akkor még külvárosi, gyalogutakkal szabdalt, már akkor is Epreskertnek nevezett ligetben telket kapott a fővárostól, hogy azon műtermet építhessen, és abban elkészíthesse a Széchenyi-téren ma is álló, hatalmas Deák Ferenc-emlékmű szobrait.

Hívószó Isten nem felejt el senkit!

Sipos József tiszaújlaki és tiszakeresztúri református lelkipásztor, a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet elnöke, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése Jótékonysági Alapítvány igazgatója

Műhely Derűs képek borús évekből

Másfél évtized sűrű magyar mikrotörténelme elevenedik meg a fotóamatőr Lissák Tivadar képein, aki 1934 és 1948 között rendkívüli humorérzékkel és intenzitással örökítette meg a hétköznapok rögvalóságát, a családi, baráti együttlétek kivételes pillanatait.