Száz éve, 1921. november 27-én született Pilinszky János, akinek költészete és esszéisztikája a némiképp betokosodott értelmezéseken túl számos érdekességet rejt. A Pilinszky-életművet formáló filozófiai-irodalmi hatásokról és a „kegyelmi” egzisztencializmusról Mártonffy Marcell irodalomtörténész-teológussal beszélgettünk.
A Pilinszky-líra recepciójában közhelynek számít, hogy ez a versbeszéd előzmény nélküli a magyar irodalomban. Magyar vonatkozások helyett Paul Celant és Rainer Maria Rilkét szokták emlegetni lehetséges hatásokként. De valóban nem jelölhető ki a magyar költészetben olyan szerző, aki valamilyen szempontból Pilinszky elődjének tekinthető?
Számomra kétségtelennek tűnik, hogy az a lírai összkép, amelyet akkor látunk, ha a Pilinszky-életművet egészében szemléljük, kimondottan egyedi. Hogy ilyen mértékben építsen egy költészet a hit legalapvetőbb kérdéseire úgy, hogy közben mégsem csupán teológiatörténeti elemeket, hagyományos szimbólumokat mozgósít, hanem az alapoktól kezdve újragondolja a hit kérdését, az Istenről, illetve az Istenhez való beszéd lehetőségeit, példa nélküli Pilinszky előtt a magyar költészetben. S tudható, hogy mennyire szorosan tapad ez a vállalkozás bizonyos irodalomtörténeti előzményekhez. Az első ilyen lényeges hagyománykötődésként József Attilát szokás emlegetni, főként a Trapéz és korlát vonatkozásában, illetve Beney Zsuzsa 1973-as, Csillaghálóban című nevezetes tanulmányától kezdve, miközben időről időre teret nyer az az álláspont is, hogy esetleg több innovatív energia van József Attilában, mint a korai Pilinszkyben. Esszéi alapján egyre tisztábban látom, hogy Pilinszky sokat köszönhet Babitsnak, abban is, ahogy önmagát mint katolikus költőt, költőt és katolikust pozicionálja. Sokszor szó szerint is átvesz tőle dolgokat. Nemrég találkoztam olyan passzussal, amelyről hirtelen azt hittem, Pilinszkytől származik. Így ír 1933-ban Babits: „Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos értelemben katolikus is.” Pilinszky ezt időről időre sajátjaként ismétli meg ars poetica jellegű írásaiban. Például A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című előadásában így: „számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – bizonyos értelemben parafrázisnak érzek”. Azaz minden nagy költészet olyan megszólító energiákat mozgósít, amelyek valamilyen szinten az imához hasonlóan működnek. Az idézett megállapítás ennyiben pilinszkys mondat Babitsnál, másfelől viszont azt a dilemmát tekintve, hogy létezhet-e vallásos költészet, és annak milyennek kellene lennie, Pilinszky nem igazán haladta meg Babitsot, mivel ő is szoros viszonyt feltételez a líra és a vallásosság között. Nem biztos, hogy teológiailag szükséges ilyet feltételezni, de Pilinszky ezt teszi, ami újabb lényeges hagyománykötődése művének.
És a kortársaknak, az újholdasoknak milyen szerepük volt Pilinszky költészetében?
Igen, a harmadik hatásösszefüggés nyilvánvalóan maga az Újhold, azon belül is Nemes Nagy Ágnes. Ha már szóba hozta Rilkét, akkor Nemes Nagy itt nyilvánvaló kapcsolat. Ahogy ő, úgy Pilinszky is rendszeresen hivatkozik Rilkére, kevésbé megalapozott poétikai belátások alapján, de például 1963-as, Nagyhét című jegyzete mögött Rilke Az olajfák kertje című verse áll. Fontosabb ennél, hogy Pilinszky nagy költeményében, az Apokrifban a tékozló fiú történetének újraírásán erőteljesen érezhető Rilke hatása. Amint az 1910-es Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben, itt sincs visszatérés, csak melankólia, nosztalgia és a vágyott beteljesedés kudarca. Közös pont lehet még André Gide-nek A tékozló fiú visszatérése című műve, amelyet egyébként Rilke fordított németre. Köztudott, hogy Pilinszky ezt az állítólag Rilkétől származó mondást idézi a legtöbbször: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot!” Ennek nem sikerült a nyomára bukkanni Rilkénél, de talán észrevehető mögötte a nyolcadik duinói elégia látomása „a forma”, a lehatárolt világ és „a Nyitott” ellentétéről: „De elénk soha, egy napra se tárul / a tiszta Tér”. Ezt a szintén az Újholdhoz kötődő katolikus költő, Rónay György – Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János barátja és beszélgetőtársa – fordításában idézem. Így szemléletesebb talán, hogy mennyire állandó referencia lehetett számukra Rilke költészete.