Belső Tájak - Napraforgó utca
Egy rövid iramodásnyi az egész, talán százötven méter. Kétoldalt, dúsan benőtt kerítések mögött, magas fák árnyékában kerttel körülvett régi villák. Javában benne járunk már az őszben, de ez a délelőtt még mintha a nyárból maradt volna itt, melegen süt a nap, az őszt talán csak az mutatja, ahogy a tiszafa sötétzöld tűlevélrengetegéből már kipiroslik a sok érett bogyó.

Itt, a budai Napraforgó utcában az emberek sétálnak. Budapesten legtöbbször mindenki siet, utánaenged a város ezernyi apró zsarolásának. Siet, hogy még átérjen a zöld jelzésen, siet, hogy elcsípje a villamost, bosszúsan toporog azok mögött, akik nem eléggé sietnek előtte, és föltartják a rohanásban – de aki itt jár, az csak komótosan ballag, jobbra-balra nézelődik, mintha megfékezné a loholását az utca csendje.

Vagy éppen leül a padra a kis téren. Leülök én is. Mellettem fiatal pár babakocsival, éppen tisztába teszik a gyereket, a fiú is gyakorlott mozdulattal csomagolja a kisbabát. Szemben egy asszony olvas, hunyorogva próbálom kilesni, mi van a ferdén tartott könyv borítóján: valami épület rajzának tűnik, ez igazán helyénvaló itt. Messzebb két asszony, talán anya és lánya, az idős hölgy a nap felé tartja az arcát, élvezi az őszi jó időt. „Gyere, menjünk ebédelni”, áll föl a fiatalabb, kendőt terít az idős hölgy vállára, egymásba karolva mennek el.

Folytatom én is a nézelődő sétát. Aki nem tudja, hol jár, a házakat nézve annak is föltűnik bennük valami hasonlóság, a másutt látható budai villáktól való különbözőségben. Elsőre meglepően egyszerűnek, dísztelennek látszanak, de második pillantásra már szembetűnik a harmónia ebben az egyszerűségben. Szívem szerint a számomra talán legkedvesebb építészeti stílussal, a közép-európai klasszicizmussal rokonítanám. Egészen más térformáló eszközök, mégis közeli rokonság a funkcionalitás és a harmónia egymásra találásában. Semmi fölösleg, semmi sallang, minden fal, lépcső és ablak azért van ott, mert ott szolgálja a legjobban a ház lakóját, az egész mégis, vagy talán éppen ezért, összecseng.

Története van ennek az összecsengésnek. 1930-ban, a nagy gazdasági világválság idején a kor legjobb magyar építészei fölvetették, hogy fel kellene építeni egy mintalakótelepet, amelynek viszonylag kis méretű házai kicsi telken feküsznek, hátha kedvet kapnak rá a megszűkült pénztárcájú megrendelők. A kis méret persze a kor polgári mércéjével mérendő, azért beletartozott a nappali és két-három hálószoba is. A kultuszminiszter azonnal a terv mellé állt, a főváros 1930 júniusában megadta a szükséges engedélyeket az addig lényegében üres telkek beépítéséhez, és a kor huszonkét jeles építésze egyfajta művészi verseny részeseként elkészítette a terveket. Egy év múlva, 1931 novemberére készen is volt a telep, a főpolgármester avatta fel, és a kor legjobb szakírói dicsérték. Így született meg a főváros Bauhaus-stílusban épült villatelepe, a két háború közötti magyar építőművészet egyik csúcsteljesítménye.

Ennek már kilencven éve, a szemlélődőnek ezeket a házakat nézve mégis a modernitás fogalma jut az eszébe. Ami valójában feloldásra váró önellentmondás. A modern jelző azt sugallja, hogy valami újtól, a régit meghaladóról van szó, csakhogy az idő a modernitás kedvéért sem áll meg, és ami ma modern, később elkerülhetetlenül régi lesz. A reneszánsz számára a barokk volt a modern, a barokk számára a rokokó, annak a klasszicizmus, annak a romantika, hogyan is lehetne a sornak vége, amikor az idő maga végtelen?

Ezek a kilencvenéves villák a Napraforgó utcában mégis modernnek hatnak. Ami nem kevesebbről árulkodik, mint hogy az építőművészek, akik megtervezték őket, önérvényű stílus kereteibe illeszkedtek. Pedig meglehetősen különböző alkotókról van szó: ha csak az életkorukat vesszük, volt köztük huszonhárom éves és hatvannégy éves is. Az eltelt évtizedek az alkotásaikat mégis egységes művé érlelték, olyanná, amely már nem az aktuális régi és új viszonyában helyezkedik el, hanem önálló értéket jelenít meg.

Amikor a villatelep elkészült, akkor még a maga jelenében érvényesült, a maga viszonyai között volt bátran modern, a megszokott régit meghaladó. Az ezerarcú Budapest benne a modern arcát mutatta. Azóta más múltak vannak, más minősül réginek és bátran újítónak, ez a telep viszont – és ez talán a legnagyobb teljesítmény, amit egy műalkotás elérhet – kilépett az időbeli meghatározottságból, és most már maga alkot mértéket, amíg állnak a Napraforgó utca házai.

Szerző: Bencsik Gábor