Gázló

Egy naplóból

Győrffy Ákos
Fotó: Győrffy Ákos

Anyám kéri, hogy nézzem meg a rigófészket a babérbokorban, mert szerinte történt valami, napok óta csend van a fészek körül. Ahogy mászok föl a létrán, már tudom, hogy baj van. Megcsap a dögszag. A három fióka összebújva fekszik a fészek mélyén. Csillogó, zöld döglegyek mászkálnak rajtuk. A hatalmas eső végezhetett velük. Azt írom, dögszag, noha három apró testről van szó, mégis elég erős a bűz, később a bokortól távolabb is érzem. Cserélni kell az ereszt egy szakaszon, tele van lyukakkal, a hatvanéves fenyők tűlevelei eltömítették, itt-ott még növények is nőnek benne. Sokáig vacakolok vele, kétszer elvágom az ujjam közben, végül aztán összeillesztem valahogy a csöveket. Jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, bár a munka eredményességét csak a következő eső mutatja majd meg. Öregszik a ház, a szülői ház. A régebbi része legalább százhúsz éves, az úgynevezett új is a negyvenhez közelít. A tényleg hihetetlenül szívós Bergmann cserepek is kezdenek repedezni a tetőn, elcsúsznak, vékony rétegekben mállik az anyaguk. Ezek a legendás cserepek egy hetven éve nem létező nagymarosi téglagyárban készültek. Néhány házon látni még ilyeneket, a mintázatukról messziről felismerhetők. Úgy látszik, mégsem tartanak a világ végéig, bár sokáig azt hittem, ezeken nem fog az idő. Mióta nekünk is van házunk, másként tekintek a falakra, a tetőre, egyáltalán mindenre, ami a házzal kapcsolatos. Addig nem merészkednék, hogy azt mondjam, ezermester lettem, de egyszerű javításokat azért el tudok végezni. A ház már a megépülése pillanatában átadja magát az enyészetnek, s nem tehetünk mást, mint hogy próbáljuk lassítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik majd. Minden a romlás jegyében áll, a testünk éppúgy, mint a házak. Megeszi a rozsda, lepattogzik, megreped, kiszárad, elkorhad, megsüllyed, kilyukad, elszakad. Ezek a szavak kapcsolódnak egy házhoz, de majdnem ugyanígy kapcsolódhatnak a testünkhöz is. A létra tetején állva rálátok a Dunára. Lassan apad, már visszahúzódott a bicikliútról. Lenézek a kertre. Mint már oly sokszor, most is a gyerekkori nyári délutánok jutnak eszembe a látványról. Bár a kert akkor még egészen máshogy festett. A fenyők kisebbek voltak, a kerti tavacska partját még nem nőtte be a páfrány, és állt még a szénapadlás, méteres vastagságú vályogfalaival, a szederfa a tyúkudvar közepén, a rejtekhelynek berendezett régi disznóól. Egy pillanatra úgy tűnik, látom is innen a létra tetejéről a régi kertet. Mintha belelátnék egy negyven évvel ezelőtti júliusi délutánba. Hallom a közelből a barátok hangját, ahogy lábteniszeznek az utcán, hallom Géza bácsit, ahogy mesél valamit Zsuzsi néninek a szőlőlugas mögötti gangon, frissen sütött lángos illatát hozza a szél Nusi néni bódéja felől, és mindjárt lemegyek az utca végi újságárushoz, hogy megnézzem, megjött-e az új Rahan képregény. Egészen belemerülök ebbe a látomásba, majdnem leszédülök a létráról. Talán a padlás szaga kavarta fel bennem a régi képeket, ez a gyerekkorból ismerős szag, amely a félrecsúszott cserepek résein áramlik ki a sötétből. A padlásszag olyan nekem, mint Proustnak a madeleine sütemény, aminek az íze előhívta belőle a rég elfeledettnek hitt emlékeket.

Valamikor régen láttam egy interjút Cseh Tamással. A Bakonyban készült, állt egy tisztáson, és az indián életéről mesélt. Egy mondata mélyen megmaradt bennem. Amikor azt mondta, hogy jó és erős patakok vannak arrafelé, többek között azért is szereti a Bakonyt. Jó és erős patakok. Az előbb jöttem be a kertből, esik az eső, de az esőn át is hallatszik a Morgó-patak robaja a völgyből. Megáradt, és ilyenkor olyan a hangja, mint a magashegységi patakoké. A patakokhoz megmagyarázhatatlan vonzalom fűz. Ha először járok valahol, és van patak a közelben, mindig megnézem. A gyerekeim már itt nőttek fel, és emlékszem, mennyire szerették már egészen kicsi korukban is a patakot. Nevettek, amikor meglátták. Órákig ücsörögtünk a parton, botokat dobáltunk bele, vagy csak néztük, ahogy a víz átbukik a köveken, ahogy pörögnek a levelek az örvényekben. És persze hallgattuk a hangját. A patak hangja volt igazán, ami megbűvölte a gyerekeket. A patak beszél, mondta a kisebbik fiam, a patak beszél a fákkal. Magam is sokszor hallottam ezt az emberi beszédre emlékeztető hangot. Minél tovább hallgattam, annál több rétege bomlott ki. A patak mindig hoz magával valamit a magasabban fekvő erdők titkos világából. Ha ránézek a Morgó-patakra, eszembe jut, hogy odafent a Nagy-Vasfazék-patak, a Szén-patak és a Bagoly-bükki-patak összefolyásánál születik, ez a három patak hozza le hozzánk a Magas-Börzsöny erdőinek lélegzetét, a kiterjedt, még mindig vad erdőségek illatát. A patak partján másképp telik az idő. Soha olyan mélyen nem tudtam belefeledkezni semmibe, mint a pataknézésbe. Emlékszem egy néhány évvel ezelőtti nyári reggelre. Jöttem haza a városból, fáradt voltam és rosszkedvű, de amikor letértem az aszfaltos útról, be, a patak hűvösétől átjárt erdőbe, valami megváltozott bennem. Van egy hely, ahol egy szinte mozdulatlan, viszonylag mély holtág alakult ki. A kora reggeli fények éppen ezt a kis holtágat világították meg. Szitakötők lebegtek a víz fölött, a fák között betűző fényben ragyogtak a meder mohás kövei, virágpor halvány csíkjai úsztak a levegőben. Sokáig álltam ott mozdulatlanul. Tudtam, hogy valami fontos történik velem. A fáradtság és a rosszkedv valami elemi erejű örömnek és nyugalomnak adta át a helyét. Mintha egy angyal finom ujjakkal végigsimított volna a homlokomon. Megértettem valamit, amitől szinte boldog lettem. Ez a szinte eufórikus állapot aztán sokáig kitartott. Elég volt felidézni magamban azt a kora reggeli képet, és máris újra éreztem azt a tökéletes ürességhez hasonló, rezzenéstelen nyugalmat a szívben. Nem tudom, miért éppen ott és akkor történt. Az ehhez hasonló élményekre persze soha nincs igazi magyarázat. Azt viszont tudom, hogy ott és akkor világosan éreztem, hogy ebben a látványban van valami, ami túlmutat önmagán, ami a víznek, a fénynek, a szitakötőknek, a mohás köveknek és a lebegő virágpornak értelmet ad. Mintha egy titokzatos rendszer működésébe láttam volna bele egy pillanatra. A fátyol néhány másodpercre fellibbent. A Morgó-patak, ahogy Cseh Tamás mondta, jó és erős patak. Amin az sem tud változtatni, hogy elkeserítő mennyiségű szemetet hoz magával áradáskor. A műanyag flakonok és nejlonzacskók nem érnek el a patak szívéig. Mert az a fátyol mögött dobog.
További cikkek
Anziksz Szentjeim – Batthány-Strattmann László

1870. október 28-án, 150 éve született Boldog Batthyány-Strattmann László, a „szegények orvosa”.

Műhely Hatvan év hagyatéka

A Testamentum elvarázsol, felemel és a mélybe ránt, a külvilágot teljesen kikapcsolja. A több mint egyórás zenefolyam egészét áthatja az az emelkedettség, amely az Omega korábbi munkáin (Szimfónia & Rapszódia, Oratórium) is jelen volt. Lebegő vokálok, szimfonikus háttérbetétek és sűrűn szőtt orgonaszőnyeg ágyaz meg a magasra hangolt gitároknak és Kóbor megszokott, lágyabb énekének.

Életút Az igazság jellegzetes szövete

Bereményi Géza nemrég megjelent, Magyar Copperfield című könyve valódi memoár – az író regénybe szőtt gyermekévein keresztül sajátos bepillantást nyerhetünk az 1945 és 1964 közötti történelmi események sodrában élő magyar társadalom életébe is.

Életút Eszköz lehettem Isten kezében

Keresd a békét, és járj utána! – a tihanyi kiérdemesült perjeltől annyiszor hallottam ezt a Szent Benedek-i mondatot, hogy újabban azon kapom magam, ezt mantrázom, mint egy imát. Korzenszky Richárddal, a nemrég nyolcvanadik évébe lépő bencés szerzetessel a „megszentelt” életéről beszélgettünk.

Életút Egy csapat, egy család!

Felújított vagy új létesítmények nélkül nincs előrelépés, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy a futballpályákat aztán minőséggel, szakmaisággal töltsük meg a vezetőktől az edzőkön át a játékosokig – véli Király Gábor. A legendás szürke mackónadrágos, 108-szoros válogatott kapus ennek megteremtésén dolgozik Szombathelyen, példaértékű emberséggel és elhivatottsággal.

Műhely Bédekker London bohémvilágába

Sárközi Mátyás karcsú kis kötetében kedélyes anekdotázás közepette tárul fel az angol főváros művésznegyede. Az állandóan változó, mégis örök Hampstead számos magyar menekült ideiglenes vagy állandó hazája lett.