Egy naplóból

SZÖVEG: GYŐRFFY ÁKOS
FOTÓ: GYŐRFFY ÁKOS

Anyám kéri, hogy nézzem meg a rigófészket a babérbokorban, mert szerinte történt valami, napok óta csend van a fészek körül. Ahogy mászok föl a létrán, már tudom, hogy baj van. Megcsap a dögszag. A három fióka összebújva fekszik a fészek mélyén. Csillogó, zöld döglegyek mászkálnak rajtuk. A hatalmas eső végezhetett velük. Azt írom, dögszag, noha három apró testről van szó, mégis elég erős a bűz, később a bokortól távolabb is érzem. Cserélni kell az ereszt egy szakaszon, tele van lyukakkal, a hatvanéves fenyők tűlevelei eltömítették, itt-ott még növények is nőnek benne. Sokáig vacakolok vele, kétszer elvágom az ujjam közben, végül aztán összeillesztem valahogy a csöveket. Jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, bár a munka eredményességét csak a következő eső mutatja majd meg. Öregszik a ház, a szülői ház. A régebbi része legalább százhúsz éves, az úgynevezett új is a negyvenhez közelít. A tényleg hihetetlenül szívós Bergmann cserepek is kezdenek repedezni a tetőn, elcsúsznak, vékony rétegekben mállik az anyaguk. Ezek a legendás cserepek egy hetven éve nem létező nagymarosi téglagyárban készültek. Néhány házon látni még ilyeneket, a mintázatukról messziről felismerhetők. Úgy látszik, mégsem tartanak a világ végéig, bár sokáig azt hittem, ezeken nem fog az idő. Mióta nekünk is van házunk, másként tekintek a falakra, a tetőre, egyáltalán mindenre, ami a házzal kapcsolatos. Addig nem merészkednék, hogy azt mondjam, ezermester lettem, de egyszerű javításokat azért el tudok végezni. A ház már a megépülése pillanatában átadja magát az enyészetnek, s nem tehetünk mást, mint hogy próbáljuk lassítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik majd. Minden a romlás jegyében áll, a testünk éppúgy, mint a házak. Megeszi a rozsda, lepattogzik, megreped, kiszárad, elkorhad, megsüllyed, kilyukad, elszakad. Ezek a szavak kapcsolódnak egy házhoz, de majdnem ugyanígy kapcsolódhatnak a testünkhöz is. A létra tetején állva rálátok a Dunára. Lassan apad, már visszahúzódott a bicikliútról. Lenézek a kertre. Mint már oly sokszor, most is a gyerekkori nyári délutánok jutnak eszembe a látványról. Bár a kert akkor még egészen máshogy festett. A fenyők kisebbek voltak, a kerti tavacska partját még nem nőtte be a páfrány, és állt még a szénapadlás, méteres vastagságú vályogfalaival, a szederfa a tyúkudvar közepén, a rejtekhelynek berendezett régi disznóól. Egy pillanatra úgy tűnik, látom is innen a létra tetejéről a régi kertet. Mintha belelátnék egy negyven évvel ezelőtti júliusi délutánba. Hallom a közelből a barátok hangját, ahogy lábteniszeznek az utcán, hallom Géza bácsit, ahogy mesél valamit Zsuzsi néninek a szőlőlugas mögötti gangon, frissen sütött lángos illatát hozza a szél Nusi néni bódéja felől, és mindjárt lemegyek az utca végi újságárushoz, hogy megnézzem, megjött-e az új Rahan képregény. Egészen belemerülök ebbe a látomásba, majdnem leszédülök a létráról. Talán a padlás szaga kavarta fel bennem a régi képeket, ez a gyerekkorból ismerős szag, amely a félrecsúszott cserepek résein áramlik ki a sötétből. A padlásszag olyan nekem, mint Proustnak a madeleine sütemény, aminek az íze előhívta belőle a rég elfeledettnek hitt emlékeket.

Valamikor régen láttam egy interjút Cseh Tamással. A Bakonyban készült, állt egy tisztáson, és az indián életéről mesélt. Egy mondata mélyen megmaradt bennem. Amikor azt mondta, hogy jó és erős patakok vannak arrafelé, többek között azért is szereti a Bakonyt. Jó és erős patakok. Az előbb jöttem be a kertből, esik az eső, de az esőn át is hallatszik a Morgó-patak robaja a völgyből. Megáradt, és ilyenkor olyan a hangja, mint a magashegységi patakoké. A patakokhoz megmagyarázhatatlan vonzalom fűz. Ha először járok valahol, és van patak a közelben, mindig megnézem. A gyerekeim már itt nőttek fel, és emlékszem, mennyire szerették már egészen kicsi korukban is a patakot. Nevettek, amikor meglátták. Órákig ücsörögtünk a parton, botokat dobáltunk bele, vagy csak néztük, ahogy a víz átbukik a köveken, ahogy pörögnek a levelek az örvényekben. És persze hallgattuk a hangját. A patak hangja volt igazán, ami megbűvölte a gyerekeket. A patak beszél, mondta a kisebbik fiam, a patak beszél a fákkal. Magam is sokszor hallottam ezt az emberi beszédre emlékeztető hangot. Minél tovább hallgattam, annál több rétege bomlott ki. A patak mindig hoz magával valamit a magasabban fekvő erdők titkos világából. Ha ránézek a Morgó-patakra, eszembe jut, hogy odafent a Nagy-Vasfazék-patak, a Szén-patak és a Bagoly-bükki-patak összefolyásánál születik, ez a három patak hozza le hozzánk a Magas-Börzsöny erdőinek lélegzetét, a kiterjedt, még mindig vad erdőségek illatát. A patak partján másképp telik az idő. Soha olyan mélyen nem tudtam belefeledkezni semmibe, mint a pataknézésbe. Emlékszem egy néhány évvel ezelőtti nyári reggelre. Jöttem haza a városból, fáradt voltam és rosszkedvű, de amikor letértem az aszfaltos útról, be, a patak hűvösétől átjárt erdőbe, valami megváltozott bennem. Van egy hely, ahol egy szinte mozdulatlan, viszonylag mély holtág alakult ki. A kora reggeli fények éppen ezt a kis holtágat világították meg. Szitakötők lebegtek a víz fölött, a fák között betűző fényben ragyogtak a meder mohás kövei, virágpor halvány csíkjai úsztak a levegőben. Sokáig álltam ott mozdulatlanul. Tudtam, hogy valami fontos történik velem. A fáradtság és a rosszkedv valami elemi erejű örömnek és nyugalomnak adta át a helyét. Mintha egy angyal finom ujjakkal végigsimított volna a homlokomon. Megértettem valamit, amitől szinte boldog lettem. Ez a szinte eufórikus állapot aztán sokáig kitartott. Elég volt felidézni magamban azt a kora reggeli képet, és máris újra éreztem azt a tökéletes ürességhez hasonló, rezzenéstelen nyugalmat a szívben. Nem tudom, miért éppen ott és akkor történt. Az ehhez hasonló élményekre persze soha nincs igazi magyarázat. Azt viszont tudom, hogy ott és akkor világosan éreztem, hogy ebben a látványban van valami, ami túlmutat önmagán, ami a víznek, a fénynek, a szitakötőknek, a mohás köveknek és a lebegő virágpornak értelmet ad. Mintha egy titokzatos rendszer működésébe láttam volna bele egy pillanatra. A fátyol néhány másodpercre fellibbent. A Morgó-patak, ahogy Cseh Tamás mondta, jó és erős patak. Amin az sem tud változtatni, hogy elkeserítő mennyiségű szemetet hoz magával áradáskor. A műanyag flakonok és nejlonzacskók nem érnek el a patak szívéig. Mert az a fátyol mögött dobog.

Hasonló tartalmak

A varázsló kertje

Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén.

Amikor megszólalt az újság

Ritter Aladár fejébe vette: hangot tartalmazó műanyag hártyát rögzít a nyomtatott szöveg fölött, s így lemezjátszóra helyezve hallgatni is tudjuk újságját.

A Vaskapu és a millenniumi magyar csalódás

A magyar kivitelezésű Vaskapu szoros 1896 egyik legfontosabb presztízsberuházása volt. Az átadóünnepségen azonban zavaros sajtóhírek szerint nem tették ki a piros-fehér-zöld zászlót. Robbant is a botrány.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése