Műhely

Ember tervez

Smid Róbert

Bár Térey Jánost elsősorban a drámái, illetve a verses regény műfajának modernizálása miatt szokták a kritikusok a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójaként emlegetni, posztumusz verseskötete ismét bizonyítja, hogy költői életműve sem kevésbé jelentős teljesítmény a jelenkori líra színterén. A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba ugyanis idő előtti szintézise annak a komplex versbeszédnek, amely a születésekor Ady Endre költészetéhez nyúlt vissza. Térey nemcsak az Ady-líra látszólag közvetlen megszólalásait vitte tovább, hanem azt a nem feltétlenül egyértelmű iróniát is, amely lehetőséget ad a lírai énnek, hogy különféle beszédmódokkal azonosuljon.

A Rosmersholm-kötetben a Téreynél „tulajdonosi szemléletnek” nevezett megszólalásmód (volt is egy ilyen című versgyűjteménye 1997-ben) egyszerre mutatja fel az ént a nyelv keménykezű birtokosaként, és rendeli alá magát neki azért, hogy képes legyen különböző karakterek bőrébe bújni – legtöbbször egyetlen versen belül. Ezt az az irónia biztosítja, amelyet a posztmodernhez tartozó avíttas dolognak tartanak ma a komolyság hívei. Ők úgy olvassák a Térey-szövegeket, mint amelyek egyértelmű üzeneteket, társadalomkritikát fogalmaznak meg, és ez az értelmezés például a Kilencvenes évek című vers listaszerű, az évtized meghatározó eseményeit leltározó szövege kapcsán első látásra valóban megállja a helyét. Ugyanezért volt a közösségi médiában nagy siker az Udvari kultúra is, amelyre könnyen ráolvasható, hogy a hatalmi pozíciókban lévőknek címzett kritika. Ámde ugyanilyen könnyen értelmezhető lenne a társadalom- és hatalomkritikusnak mondott beszédmód kifigurázásaként is: „Ha szalonban szerepelsz, / Az is udvari kultúra. / Ahol egy diktál, az már udvar”. Mert ami a kései Adynál már ott volt, és amit Térey átmentett és tökélyre fejlesztett, az pontosan a kettős irónia, az önmagát felszámoló irónia, amelynél eldönthetetlen, hogy egy kijelentés mennyire maga az ítélet, vagy hogy mennyire inkább az adott kijelentésről mond a versszöveg ítéletet: „Vasalt vagy, űzött és értelmiségi. / Ott élsz, ahol az irodista az isten, / A sajtó élet vagy halál”. Térey ennek úgy vált a mesterévé, hogy líráját polifonikussá tette, így abban már nem pusztán az irónia szül eldönthetetlenséget, hanem – és az irónia működésétől nem függetlenül – az sem megállapítható teljes bizonyossággal, hogy kinek a szólamában hangzanak el a versben megtett kijelentések, ennélfogva pedig nehéz hozzászögezni egyetlen beszélőhöz azokat. A versbeszéd ezért nem aládúcol egy egységes ént, hanem saját létesülésére irányítja a figyelmet, mint ahogy ez megtörténik a Fiatal főnök a személyi edzőjével párbeszédfoszlányaiban is. Vagyis a versekben a megszólalás létrehozza a megszólalókat, akiknek a karaktere ez alapján olvastatja magát egy menedzser, polgár, hivatalnok, satöbbi szólamaként. Ezt a polifóniát és szerepjátszást tükrözi a Régi színészek a kőszínházban, amely az igazgatóváltás apropóján egy megváltozott hatalmi térben úgy vet fel morális kérdéseket, hogy a moralitásnak a művészetekben a hétköznapi valóságtól eltérő módon történő érvényesülésére hívja fel a figyelmet: „Nem az a kérdés, / Adod-e Poloniushoz az arcodat; / Hanem hogy leszel-e Polonius?”

Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. Jelenkor, 2019
A kettős irónia még markánsabban van jelen, valahányszor a versek beszélője egy közösség nevében nyilatkozik meg. A veszteség és a trauma megfogalmazása ilyenkor sajátos mélységet kap, mint arról A hajdú, a nagykun, a tót meg a jász és az Avartalanítod című művek tanúskodnak. Előbbinél az etnikai olvasztótégelyként megjelenő én veszi sorba a szülőföld változásait, utóbbi pedig egyáltalában a mi megképezhetőségének dilemmájával szembesül; azzal, hogy a magyarság huszadik századi sorscsapásai mennyiben önsorsrontások, és mennyiben idegenek – tehát a nem mi – mesterkedései. Hovatovább felveti a kérdést, hogy nem éppen a megélt traumák és a felelősség vállalása lenne-e az, ami a kortárs magyar identitást a leginkább megalapozza az emlékezetpolitikává emelt hárítás és törlés helyett. Szintén a Térey-líra eddigi motívumai közé tartozik a város komplex képpé írása, ám Rosmersholm – ellentétben A valóságos Varsó (1995) vagy a Drezda februárban (2000) kötetekben szereplő városokkal – nem a helyi traumák kiterjesztése, hanem a gyorsan globalizálódott világ egyetlen helybe sűrítése. A kötet nyitóverseként az In situ úgy használja fel Athént mint Európa antik kulturális eredetének toposzát, hogy egyszersmind érvényteleníti a hagyományt Dél- és Észak-Amerika, illetve a Közel-Kelet toposzainak ugyanabba a térbe és időbe rendezésével. Nem csoda, hogy a záróstrófában az egyik hexameter a saját múltját idegenként szemlélő kultúráról szól: „Attika régi magától sincs / Meghatva, egyébként jól van”.

Posztumusz kötetével Térey a közéleti költészet általa kidolgozott beszédmódjával visszamenőlegesen is értelmezi az életművében eddig sikerrel alkalmazott lírai eljárásait. És ha a versek a rajtuk kívüli világról szóló, egyértelmű ítéleteket folyton felfüggesztik is, magáról a költészetről éppen az ilyesfajta beszéddel mondanak ki igazságokat.

Térey János (1970-2019) József Attila- és a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjas író, költő, drámaíró és műfordító. A magyar verses regény megújítója, költészetében Ady Endre beszédmódjának folytatója. A szépirodalmi élet mellett darabjaival és fordításaival aktív tagja volt a színházi világnak is. Halála után a PIM Digitális Irodalmi Akadémia rögtön posztumusz taggá nyilvánította. Főbb művei: A valóságos Varsó (1995), Drezda februárban (2000), Paulus (2001), A Nibelung-lakópark (2004) Ultra (2006), Káli holtak (2018). Legutóbbi (második posztumusz) kötete Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai címmel jelent meg a Jelenkornál 2020 őszén.



 
További cikkek
Anziksz Csak azért is gyógyító magyarok

A magyar orvosképzés két és fél évszázados történetében tudományos eredmények egymásra épülő hálózata rajzolódik ki. Bár a magyar orvosok felfedezései sok esetben megelőzték a korukat, gyakran feledésbe merültek, vagy – mint Semmelweis Ignác esetében – nem vették őket komolyan.

Műhely Az időtlenség hordozója

Barcsay Jenő sok évtizedet felölelő, rendre megújuló művészetében azonos érvénnyel fedezhetők fel a magyar festészet hagyományai és a modern művészi áramlatok jegyei. Születésének százhuszadik évfordulója alkalmából most a Ferenczy Múzeumban láthat válogatást alkotásaiból a közönség.

Hívószó Amikor minden a helyére kerül

„Hogy a legrosszabb napjaimon is teljes odaadással tudjak játszani, és képes legyek a lehető legtöbbet adni magamból a nézőknek. Vidnyánszky Attila a Kaposvári Egyetemen az osztályfőnököm volt, és mindig azt hallottuk tőle, úgy kell játszani, hogy minden este ül majd valaki a nézőtéren, aki először vagy utoljára van színházban."

Életút Nekem a magyar irodalom csupa néni meg bácsi

A friss Kossuth-díjas Sárközi Mátyás bajusza és mesélőkedve a régi, utóbbit az idei könyvhétre megjelent, Hampstead című kötete is bizonyítja.

Anziksz Így hódította meg a gulyás New Yorkot

A századforduló Amerikája a self-made man kora volt. Magyarok is szép számban vándoroltak ki a tengerentúlra az amerikai álom igézetében, s hogy mire vihették, jól mutatja a Little Hungary étterem sikertörténete, ahová többek között Theodore Roosevelt elnök is ellátogatott.

Műhely Kalapáló akkordok

Zenéje csaknem egész életében süket fülekre talált. A sokáig mellőzött, vékony testalkatú, gyakran betegeskedő zseni szófukar, megalkuvást nem ismerő, komplikált ember hírében állt. A hetvenöt éve elhunyt Bartók Béla egy mérnök pontosságával építette fel vad ritmusú és hangzású darabjait.