Sem csellel, sem erővel? – 10 érdekesség a komáromi erődről
A komáromi erőd sokféle szerepet töltött be az évszázadok során. Volt légiótábor, a Szent Korona rejtekhelye, káposztasavanyító. És vajon még mi minden?
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Viszonylag kevés esély van rá, hogy a Budapestre tévedő egyszeri turista éppen a mátyásföldi Erzsébetligetre tervezze napi városnéző sétáját. Pedig ha megtenné, biztosan leesne az álla, itt működik ugyanis Európa, ha nem a világ legkülönlegesebb vívóterme.
„Nem is vívóterem, hanem Vívópalota!” – javít ki rögtön minden szerénytelenség nélkül az ajtóba elénk siető Decsi István. A név nem véletlenül cseng ismerősen, különösen a tokiói olimpia után: annak a Decsi Tamásnak az édesapja fogad minket, aki a kardválogatott oszlopos tagjaként bronzérmet szerzett az ötkarikás játékokon. És azé a Decsi Andrásé, aki vezetőedzőként ugyanezt a válogatottat öt éve minden világversenyen éremhez segítette, és az immár háromszoros egyéni olimpiai bajnok Szilágyi Áron riói és tokiói győzelmekor is ő állt a pást mellett.
Hármójuk közös birodalma, vagy még inkább otthona a hivatalos nevén Kertvárosi Vívópalota. A műemlék épület hat éve minden délután megtelik élettel: több mint száz különböző korú gyerek kardozik itt a Kertvárosi Vívó Sport Egyesület színeiben, és természetesen ezen az egyszerre impozáns és barátságos helyszínen készült fel a már említett Szilágyi Áron is a világ harmadszori meghódítására.
„A sportegyesületet 2008-ban, a pekingi olimpia után hoztuk létre a mátyásföldi önkormányzat felkérésére. Szó szerint nulláról indultunk, a közeli általános iskolákból toboroztuk a gyerekeket, akik a természetes lemorzsolódás ellenére is egyre többen és többen lettek. Muszáj volt valami végleges megoldást találni, hogy ne tornatermekben és egyéb ideiglenes helyszíneken kelljen tanítanunk. 2015-ben költözhettünk be a kívül-belül felújított Vívópalotába” – meséli Decsi István, miközben körbekalauzol bennünket a plasztronokkal, sisakokkal és fegyverekkel teli két nagy termen. A magyar kardválogatottat negyedszázada edzőként segítő, egykori első osztályú kardvívónál jókedvűbb idegenvezetőt pedig egy újságíró sem kívánhatna magának – csak győzze lejegyezni a mester számtalan és túlzás nélkül fantasztikus sztoriját.
Képünkön Decsi Tamás, István és András. Utóbbi Szilágyi Áron és a tokiói olimpián bronzérmet szerző férfikard-válogatott edzőjeként januárban nyerte el Az Év Edzője elismerést
Például a Vívópalotának is helyet adó épületegyüttesről, amelynek a története majdnem olyan kacskaringós, mint a magyar vívósport – szerencsére inkább magasságokkal, mint mélységekkel teli – százhúsz éve. A terület a hozzá tartozó óriási parkkal egykor szovjet laktanya volt, egészen pontosan a Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának parancsnoksága működött itt. A kilencvenes évek közepén a XVI. kerületi önkormányzat kapta meg a tulajdonjogot, az erősen lelakott ingatlanokat pedig szép lassan elkezdték felújítani: egy részükben előbb lakásokat alakítottak ki, majd ideköltözött a Külkereskedelmi Főiskola, amely ma a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karaként működik, és itt lelt otthonra az Erzsébetligeti Színház is. Az ország egyik legpatinásabb, 124 éves sportegyesületének, a Mátyásföldi Lawn Tennis Clubnak (MLTC) a sportpályáját szintén korszerűsítették, emellett ma már atlétikai pálya, uszoda és birkózóterem is szolgálja nemcsak a profi, de a hobbisportolók igényeit is. A vívócsarnok az alapos belső-külső renoválás után végül az egykori tiszti kaszinóban kapott helyett.
„Vagyis Vívópalota – figyelmeztet még egyszer a nagyon is fontos különbségre Decsi István. – Én találtam ki az elnevezést, és nem is véletlenül lett ez: Vívópalota, összevonva vip, és minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a miénk a hazai kardvívás vipterme. Mivel gyerekkorom óta élek-halok ezért a sportért, természetesen nemcsak a névadásból vettem ki tevékenyen a részem, hanem a helyreállítást is végigkísértem a belsőépítészeti tervezéstől a kiszolgáló helyiségek kialakításáig. Versenyzőként, majd edzőként bejártam a világot, de bizton állíthatom, nincs még egy hely a földön, ahol ennyire csodálatos környezetben tartanának vívóedzéseket. Azt meg különösen szeretem, hogy az óriási ablakok miatt nem csupán nekünk van folyamatos jókedvünk és szabadságérzetünk, de a környékbeliek is gyakran megállnak nézelődni, mutatják a kisgyerekeiknek a bent folyó munkát. Ez annál inkább fontos, mert a kezdetektől a helyi közösségre építünk, elsősorban a kerületi gyerekeket fogadjuk, a kezdő csoportjainknak is évek óta három közeli általános iskola ad helyet.”
A gondos gazda keze nyomát az épület minden szegletében érezni. Az előtérben kupákkal teli óriási vitrin, a tágas, pástokkal borított nagyterem afféle vívómúzeum is egyben, ahol a falakon farkasszemet néznek egymással a jelen és a múlt legendái. Például Gerevich Aladár és edzője, a legendás Santelli Italo, aki miatt érdemes egy kis kitérőt tennünk. Az olasz lovag miután 1896-ban a budapesti millenniumi vívóversenyen megnyerte a mesterek kardversenyét, a Magyar Atlétikai Club meghívására Budapestre költözött, iskolát nyitott, és fél évszázadon át nevelte a magyar vívósport kiválóságait. Az ő tanítványa volt Gerevich Aladáron kívül a magyar sport első női olimpiai aranyérmese, a tőrvívó Elek Ilona, illetve Berczelly Tibor háromszoros olimpiai és négyszeres világbajnok kard- és tőrvívó is. A válogatásból természetesen nem maradhatott ki Szilágyi Áron és a Decsiek sem. Annál inkább is, mert mindannyian a magyar kardvívás rekorderei: Áron eddig 32 érmet szerzett világversenyeken – vészesen megközelítve ezzel a csúcstartó Gerevich Aladár 34 helyezését –,
Tamás, ahogyan édesapja fogalmaz, „békésen szerénykedik” a harmadik helyen a maga 27 érmével, András pedig az 1956-os és az 1960-as olimpiát egyéniben megnyerő Kárpáti Rudolf mestere, Somos Béla mellett ez idáig az egyetlen, akinek Szilágyi Áron révén sikerült a duplázás.
Hogy a múlt, az elődök és a hagyományok tisztelete milyen fontos errefelé, bizonyítja az is, hogy Decsi István – akinek nyolcszoros vidékbajnoki címe szintén egyedülálló – nem feledkezett meg saját mestereiről sem, az ő fényképük, ahogyan néhány legendás fővárosi és vidéki klubvezetőé is, ugyancsak a falra került. „Köztük van az anyai nagybátyám, az egykori kiváló atléta Rózsa Sándor jászkapitány is, akitől a sportok és a versengés szeretetét kaptam. Hogy éppen a vívásnál kötöttem ki 1963-ban az otthonunkhoz közeli angyalföldi sportiskolában, viszont már édesanyám döntése volt. Így lett örök szerelmem a kard, amiben első edzőm, a nagy tanító Székelyhidi Tibor is óriási szerepet játszott. A másik nagy kedvencem egyébként a tenisz, mindenki játszik a családban, és a férfi-kardválogatottnál is a felkészülés része mint kiegészítő sportág. A ma is jó egészségnek örvendő Sándor nagybátyámmal a covidjárvány előtti időkig szintén rendszeresen teniszeztünk együtt” – meséli lelkesen. És ezen a ponton végre fény derül arra is, miért hívja Decsi Istvánt mindenki Panattának. „Abban az időszakban, amikor 1974-ben a Dózsába kerültem, a legnagyobb olasz teniszező Adriano Panatta volt. Edzés előtt mindig teniszlabdával fociztunk a teremben, és minden gólomnál diadalittasan az ő nevét kiabáltam. A Panatta elnevezés valahogy rajtam ragadt, és amikor később vidékre szerződtem, előbb Ózdra, majd Diósgyőrbe – akkor még minden nagyobb városban volt erős kardvívóklub –, ott is egyre többen kezdtek így szólítani” – emlékszik vissza.
Sorsszerűen, éppen Panatta említésekor megérkezik az immáron olimpiai bronzérmes Decsi Tamás is. Azért sorsszerűen, mert gyerekként ő is teniszezőként kezdte. Öt évvel idősebb András bátyja ugyanis akkor már tehetséges korosztályos kardozó volt, és a család nem akart a szükségesnél több súlyt pakolni a kisebb fiúra. A végzetét azonban nem kerülhette el. Egyre több időt töltött a vívóteremben a testvére és az édesapja mellett, majd amikor a kadett és junior korosztályban világ- és Európa-bajnok, felnőttválogatott András karrierjének egy térdszalagsérülés sajnálatosan véget vetett, az egyetlen aktív és hasonlóan sikeres Decsi maradt a páston. Bátyjára egy másféle, ám ugyanilyen reményteli karrier várt. Tíz évig Hongkongban és Szingapúrban volt edző, majd 2015-ben, kifejezetten Szilágyi Áron hívására hazatért, egy évre rá pedig a magyar férfi-kardválogatott – amely egy idő óta stabilan a Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron négyest jelenti – élére került, ahol többek közt Decsi István is segíti a közös munkát.
„Az, hogy az édesapámmal és a testvéremmel dolgozhatok együtt, nagyon sok pluszt ad nekem; szeretek a családommal lenni, sem a magánéletben, sem a páston nem voltak soha különösebb konfliktusaink. Talán ez is benne van abban, hogy bár eredetileg a riói olimpiáig terveztem a pályafutásomat, nekifutottam Tokiónak is, sőt nemrégiben úgy döntöttem, Párizsig meg sem állok, remélve, hogy ott még fényesebbre cserélhetjük a mostani bronzérmünket – csatlakozik a beszélgetéshez Decsi Tamás. – Harminckilenc éves vagyok, de a kor nem foglalkoztat, nem érzem magam fizikailag vagy mentálisan öregebbnek, mint tíz évvel ezelőtt. Talán azért sem, mert a mi famíliánkban soha nem csak a sportban elért jó eredmények voltak a fontosak, hanem a szellemi erőfeszítések is. Jelenleg az edzősködés és a válogatottbeli felkészülés mellett a negyedik egyetemet végzem, gyakorló ügyvédjelöltként büntetőjogi tárgyalásokra járok, és éppen a szakvizsgámra készülök. Ami érdekes, hogy rájöttem, az ügyvédség kicsit olyan, mint a vívás: lépésről lépésre építed a stratégiát, akárcsak egy asszó közben. De fordítva is igaz a dolog. A tárgyalótermi tapasztalataim alapján ma már könnyebben elfogadom a pást melletti zsűri elnökének döntéseit: a való életbeli alkalmazás, a trendek mindkét helyen gyakran felülírják a kőbe vésett szabályokat vagy a sok évtizedes hagyományokat.”
És ha már hagyományok, a Kertvárosi Vívópalota, úgy tűnik, nemcsak a kardozni vágyó gyerekekből nem fogy ki soha – szeptemberben rekordszámú, nyolcvanfős jelentkezés volt a kezdő csoportokba –, de Decsiekből sem. András lánya, a tizenegy éves Linda, Tamás fia, a kilencéves Hunor és kislánya, a hétéves Boróka szintén sűrűn megfordulnak itt délutánonként. És ki tudja, talán nem is olyan sokára az ő fotójuk is felkerül arra az egyre sűrűbb hátsó falrészre, amely az alig több mint tíz éve alapított Kertvárosi VSE színeiben versenyző fiatalok sikereit hirdeti – a dicső múlt méltó folytatásaként.
A komáromi erőd sokféle szerepet töltött be az évszázadok során. Volt légiótábor, a Szent Korona rejtekhelye, káposztasavanyító. És vajon még mi minden?
Jókai Mór neve összefonódott Komároméval. Az itt kapott amnesztia legendás történetét számos művében megörökítette. De vajon tényleg minden úgy volt, ahogy az író azt a jövő emlékezetébe akarta vésni?
Érezték, hogy egyszer az életben még válthatnak, és így is tettek. A komáromi Varga Zsuzsa és Ferenc huszonhét év után döntött úgy, hogy belső terek helyett apró, festett bonbonokat álmodik meg. Bátorságuk és tehetségük jutalma pedig Oscar-díj lett – a csokoládéké. A Zax manufaktúrában jártunk.
Dráfi Mátyás soha nem akarta elhagyni a Felvidéket, pedig lett volna rá lehetősége. Ugyanígy sosem állt a tükör előtt a mozdulatait tervezgetve. Úgy érezte, ha a Jóisten ide helyezte, ezt és itt kell csinálnia. Mert amit felülről kapunk, nem a miénk, azt át kell adnunk másoknak. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésszel komáromi otthonában beszélgettünk.
A felvidéki magyar sorsnak és személyes sorsának alakulásáról Erdélyi Géza nyugalmazott református püspökkel, Komárom díszpolgárával beszélgettünk.
Alapy Gáspár életéről film is készült, nem véletlenül. A város meghatározó vezetőjének azért kellett meghalnia, mert a zsidó polgárokat védte.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.