Korzenszky Richárd OSB az imáról, a munkáról és az ünnepről

Eszköz lehettem Isten kezében

Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

Keresd a békét, és járj utána! – a tihanyi kiérdemesült perjeltől annyiszor hallottam ezt a Szent Benedek-i mondatot, hogy újabban azon kapom magam, ezt mantrázom, mint egy imát. A nemrég nyolcvanadik évébe lépő bencés szerzetessel a „megszentelt” életéről beszélgettünk.

Ahogy a csodálatos természetfotókat nézegettem a Facebook-oldalán, eszembe jutott, hogy egy előadásában hallottam egy váratlan kifejezést öntől: „pszichoterápiás horgászat”. Mit ért ez alatt?
Pszichoterápiás horgászat: mindenkinek karban kell tartania magát. Szoktam mondani, a jó autót szervizbe viszik, a hibásat szerelőhöz. A meghibásodást lehetőleg el kell kerülni. Ezért kell megtalálnunk a normális ritmust a tevékenység és a nyugalom között. Igazi akció nincs igazi kontempláció nélkül. Számomra a horgászás nem a halért van, hanem a természetélményért. Hogy fizikailag a bőrömön érezzem a levegőt, beszívjam a víz illatát, halljam a nádasban a madarakat, a nád susogását. A fotó is lényegében ehhez segít. Néhány nappal ezelőtt felmentem a szél marta sziklákhoz a tihanyi Külső-tó fölé, hogy ott bevárjam a naplementét. Csodás volt.

Lassan három év telt el azóta, hogy majdnem huszonöt év után lemondott perjeli szolgálatairól. Miután átadta a feladatokat utódjának, ma már elégedetten hátradőlhet, horgászhat akár?
Egy szerzetes nem megy nyugdíjba… Átadtam a felelősséget, de természetesen továbbra is tagja vagyok a közösségnek, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata, szerepe. A felelősség semmiképpen sem hiányzik, elég volt több évtizeden keresztül. Munkám most is van bőven, de sokkal inkább magam határozom meg, mivel foglalkozom, nem a külső körülmények.

Sikerült értékelni e kivételesen gazdag pályafutást az azóta eltelt időben?
Hogy mennyire gazdag a mögöttem lévő idő, nehéz megmondani. Kihívásokkal volt tele. Nem készítettem leltárt. Rendszeresen írtam naplót az utóbbi két évtizedben, abban sok mindent meg lehet találni. Nem szeretnék eseményeket, tetteket fölsorolni, amelyeknek valamilyen módon részese voltam. Örülök, hogy nem kell szégyenkeznem. De a nehéz napok az én életemből sem hiányoztak.

Ha visszatekint eddigi életére, milyen mérföldköveket, fordulópontokat lát?
Bencés szerzetes vagyok, egy nagyobb közösség tagja. Érdekes volt a kétszer ötéves tanulmányi időszak: teológia, majd magyar–orosz szak Budapesten. Utána Győrött kezdtem, diákotthoni nevelő voltam, és tanár. Majd Pannonhalmán következett egy rendkívül izgalmas és mozgalmas szakasza az életemnek, amikor főapáti titkárrá neveztek ki. Utána tíz éven keresztül vezettem a pannonhalmi gimnáziumot. Nagyon szép időszak volt. Majd következett közel négy esztendő, amikor a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban miniszteri biztosként tárgyaltam, utaztam, legfontosabb feladatom az egyházi oktatási rendszer újjáéledésének segítése lett. 1994 októberében Tihanyba kerültem. Azóta itt élek, ide kötött a szolgálat, s azóta megszámlálhatatlan más szál is.

 
 
Hogyan tudta megtalálni élete során a folyton változó feladataiban a saját élete korszakának nagy feladatait?
Meg kell tanulnom megöregedni. Észre kell vennem mindennap a lehetőségeket, a most is jelentkező kihívásokat, feladatokat. Az életemet egy közösségben a szolgálatra tettem rá. Szolgálni egymást, diákokat, híveket. Megélni a kereszténységet, megtapasztalni korlátaimat s azt, hogy ha az ember meri nem önmagának megtartani az életét, akkor ajándékba kapja vissza. Eszköz lehettem Isten kezében. A feladat az volt és most is az, hogy az adott körülmények és lehetőségek között merjek eszközzé válni. Ismerjem fel, mire vagyok alkalmas és mire nem. S az adottságaimat ne rejtsem véka alá. Tekintsem ajándéknak, és használjam mások gazdagítására.

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, és érettségi után rögtön jelentkezett a rendbe. Mi volt az a meghatározó élménye középiskolásként, ami miatt ilyen egyértelmű döntést tudott hozni akkor?
Diákként megtapasztaltam a bencés szerzetestanárok életét. Nem tudom azt mondani, hogy konkrétan melyik szerzetes hatott rám. Sok különböző embert láttam, akikből sugárzott valami kiegyensúlyozottság. Úgy éreztem, megtalálták a helyüket. S úgy sejtettem, ebben a közösségben, amelynek erős hagyományai vannak, nekem is jó lesz. Nem csalódtam. Nem volt könnyű, de a nehézségek ellenére szép volt és most is szép.

Említette, hogy fontos feladata volt az egyházi oktatási tevékenység rendszerváltozás utáni újraindításában. Milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a pedagógusoknak?
Senki nem számított, nem számíthatott arra, hogy egy monolitikus, totalitárius, diktatórikus rendszer egyszer csak összeomlik. Az egyházaktól segítséget várt a társadalom. A nem egyházi iskolák pedagógusai – megszűnvén a diktatúra – megpróbáltak élni a szabadsággal. S egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy legyenek világnézeti szempontból is elkötelezett iskolák. Voltak, akik szerették volna restaurálni az 1948-ban megszüntetett egyházi iskolarendszert. Voltak, akik szerették volna, ha olyan iskolák jönnek létre, mint a kommunizmus évtizedeit átvészelő néhány egyházi gimnázium. Egyik út sem járható. Valami újat kellett kezdeni. S tudjuk, hogy egy iskola attól lesz jó, hogy a pedagógusok emberségükkel és szakmaiságukkal minőséget képviselnek. Erre kellett nagyon odafigyelni, és ez rendkívül fontos ma is.

 
Hogy látja, miként alakult át az oktatás azóta, a katolikus iskoláknak ma mi a legfontosabb feladatuk, mi tudja megkülönböztetni őket más iskoláktól?
A katolikus vagy – szélesítsük ki a kört – az egyházi iskola önmagában még nem jobb a többinél. Csupán a lehetőségei mások. Legfontosabb feladata, hogy emberközpontú legyen. S az információ-továbbadás mellett az élmények is kapjanak helyet az iskolában. A személyesség ugyancsak kulcsfontosságú: a pedagógus munkája lélektől lélekig ható tevékenység, bármit tanítson is. Hiszen minden ember élete titok, a diáké ugyanúgy, ahogy a pedagógusé. Ha elkötelezetten tud egy cél felé tekinteni az iskola – az iskola valamennyi munkatársa –, akkor hiteles lesz. A hitelességet tartom a legfontosabbnak. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy nincs speciálisan katolikus vagy más felekezetű biológia, matematika, informatika, és sorolhatnám a többi tantárgyat is. Hanem hiteles katolikus, református, elkötelezett keresztény pedagógusok vannak, akiknek életén átsugárzik, hogy a hitükből merítenek erőt az élethez. Akkor lesznek igazán jók ezek az iskolák, ahol valóban otthonra talál a kiteljesedni vágyó gyermek.

Számtalanszor kapott újabb és újabb nagy feladatot az életben. „Menj Tihanyba, szervezd újjá Tihanyt!” – küldte Várszegi Asztrik főapát 1994-ben, ötvenhárom évesen a jelenlegi állomáshelyére. Mit jelentett akkor ez a küldetés a rend szempontjából és önnek?
Hogy Tihanyt újjá kell éleszteni, amint lehetőség nyílik rá, szerepelt az álmainkban. Még a rendszerváltozás előtt egy interjúban beszéltem is erről. De hogy éppen nekem lesz majd a feladatom, hogy Tihanyban közösséget szervezzek, arra sosem gondoltam. Azt is mondhatom, nem akartam Tihanyba jönni. Olyan feladat volt ez, amihez nem értettem. Az iskolában, az iskolaügyben otthonosan mozogtam. De egy kistelepülés lelkipásztorának nem tudtam elképzelni magamat. És építésvezetőnek sem – magyar–orosz szakos tanári oklevéllel a kezemben. A kezdet nagyon kemény volt. Az első kapavágásokat nem én tettem, hanem Pászthory Valter atya – ő volt az első bencés plébános, miután az egyházmegye átadta a rendnek a tihanyi plébániát. Befejezni egy templom teljes restaurálását, elkezdeni és végigvinni a múzeumként működő apátsági épület szerzetesházzá alakítását emberpróbáló feladat volt. Segítők, munkatársak nélkül ez nem ment volna. S itt voltak a régi diákjaink a környékben: rendkívül sokat köszönhetek, köszönhetünk az ő kapcsolatrendszerüknek, segítségüknek. Nem volt egyszerű meggyökerezni Tihanyban. De alighanem innen már csak akkor kerülök el élve, ha legyöngülök, leesem a lábamról, és olyan ápolásra szorulok, amilyet itt nem tudnak megadni. Sokszor idéztem és ízlelgetem a magam számára is azt a régi mondást: „Jól fontold meg fiam: nem az a tökéletes, aki jól kezdi, hanem az, aki jól fejezi be.”

Az, hogy Tihany ma ilyen, nagyrészt az ön munkájának köszönhető, de mindenképp az ön nevéhez kötődik. Hogyan tekint rá most? Miként sikerült átadni, elengedni és rábízni az utódjára?
Nem mondanám, hogy az én munkám volt, hogy Tihany olyan lett, amilyen. Ott voltam, ott lehettem, amikor történt valami. De álszerénység volna, ha úgy beszélnék, hogy nem volt szükség rám. Szívemet-lelkemet beleadtam. Közben kialakult egy kis szerzetesi közösség, fiatalok csatlakoztak hozzánk. Új lehetőségek és távlatok is nyíltak. Olyan tervek fogalmazódtak meg, amelyek megvalósulását én emberi számítás szerint nem fogom megérni. Hetvenöt évesen minden egyházi tisztségről le kell mondani – így a plébánosságról is. Időre választott vezető voltam, még három évem lett volna, ha mindenáron hivatalban akarok maradni. Végezzék a fiatalabbak a tervezést, tárgyaljanak, szervezzenek: legyenek jelen hitelesen, elkötelezetten. Az egyetemen hatvanöt évesen már tanszékvezető sem lehet egy professzor… Most, amikor erről beszélgetünk, már beleléptem a nyolcvanadik évembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű egyik napról a másikra mindent elengedni, de mindenképpen szükséges. Hálás vagyok azért, hogy megbecsülést tapasztalok. És igyekszem hasznára lenni továbbra is a közösségemnek azzal, amivel tudok.

Kiérdemesült perjelként milyen egyedülálló módon tudja segíteni utódját?
Utódom megbecsül. Igyekszem nem beleszólni a munkájába, ő viszont nemritkán megosztja velem a gondjait. Igyekeztem már korábban is továbbadni a kapcsolatrendszeremet. Azt kívánom neki, hogy legyen ereje, türelme – a rengeteg tennivaló és a nem könnyű felelősség ne merítse ki. S kapjon legalább annyi segítséget, amennyit én megtapasztaltam, amikor felelős vezető voltam.

A harmincas éveitől kezdve vezetői szolgálatai vannak – iskolaigazgató volt Pannonhalmán, majd perjel, minisztériumi oktatási bizottságok vezetője, és még sorolhatnám. Ennyi év után hogy látja, kinevezés után mi tesz valakit jó vezetővé?
Szent Benedek a Regulában külön fejezetet szán a közösség felelős vezetőjének, az apátnak. A vezető ne uralkodó legyen, hanem tudjon alkalmazkodni a sokféle emberhez, akik rá vannak bízva. Tudnia kell, hogy minden ember esendő. A különbözőségből kell egységet, közösséget formálnia, integrálnia. Ne gondolja magát mindenhatónak és mindentudónak. Legyen bátorsága, hogy a felelősséget megossza másokkal. Ne legyen gyanakvó. Tudjon megbízni a rábízottakban. Nagyon jó, ha az ember találkozik életében példaképekkel, mintákkal. Mindamellett nem szabad senkit sem utánozni, hanem meg kell találnia a vezetőnek a saját stílusát, amelyből semmiképpen sem hiányozhat az emberség, a szolidaritás, a megértés.

Krisztus király ünnepén elhangzott szentbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy keresztényi feladatunk szolgálni, nem kivonulva a társadalomból, hanem jelen lévén az emberek között; ha kell, közfeladatot ellátva alázatosan. Ám a bencés szerzetesi léthez szervesen tartozik az elvonulás. Mit jelent ma a hagyományokat követve és közben a világra nyitottan élni szerzetesként?
Az embereknek sokszor furcsa elképzeléseik vannak a szerzetességről. Életidegennek, korszerűtlennek, élhetetlen életformának tartják. A szerzetesi életnek a lényegéhez tartozik a közösség: a közös imádság, a közös asztal, a közös munka, a közös felelősség. A bencés szerzetesség nyitott: jönnek hozzánk az emberek. Fogadnunk kell őket, legyenek akár turisták, zarándokok, lelki-szellemi támaszt keresők. A szerzetes nem lehet éretlen. Természetes, hogy az évek, évtizedek érlelik az embert. A szél hol jobbról, hol balról fúj. A mi templomunk szilárdan áll, szilárd kősziklára építve – a felkelő naphoz igazítva.

A bencés szerzetes legtöbbször élete végéig ahhoz a közösséghez tartozik, ahová bevonul. Ön ehhez képest nagyon sokfelé járt a világban, és több közösséghez is tartozott. Melyik állomása mit tett önhöz: miben győri, pannonhalmi, tihanyi bencés?
Amikor 1959-ben beléptem a bencés rendbe, a magyarországi bencés rendbe léptem be. Sajátos hagyományunk volt, hogy mi, magyar bencések mind Pannonhalmához tartoztunk, és a legfőbb elöljárónak joga volt bárkit bárhová helyeznie. A legújabb kor fejlődése, hogy visszatértünk az ősi hagyományhoz: házaink, közösségeink függetlenek. Nem győri bencés voltam, hanem magyar bencés, aki Győrben végezte a szolgálatát, majd Pannonhalmán, utána Tihanyban. S a tihanyi évek alatt következett be az önállóvá válás. Most már tihanyi bencés vagyok. Győrben érdekes volt az iskolai és diákotthoni munka és a városi lelkipásztorkodás, a templomi szolgálat. Pannonhalmán több feladatom is volt, a szerteágazó kapcsolatokat megélni itt volt igazán lehetőségem. Tihanyban azt tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos a hiteles jelenlét. Nem is annyira az önállóság, hanem hogy itt vagyunk mintegy igazodási pontként. Az önállóság pedig nagyobb felelősséget jelent.

Tihanyban mindig egyszerre egy szűk közösség és egy folyamatosan változó nagy embertömeg van jelen, a szezonban nyüzsög. Hogy tudja a tihanyi közösség ezen a turisták tömegét vonzó helyen a békét, a csendet az állandóságot sugallni?
Egyik nagy élményem Tihanyban, hogy a nyüzsgés ellenére a vendégeink általában úgy távoznak innen, hogy csodálatos békét találtak. Számtalan formában elmondtam, leírtam, hogy ha tudomásul vesszük a tőlünk függetlenül létező világnak a rendjét, akkor van reményünk arra, hogy a saját életünkben is rendet teremtsünk. A béke – Szent Ágoston meghatározása – az a nyugalom, amely a rendből, a rendezettségből származik. Legyen rendben az életünk!

A pandémia kezdetén húsvétra készültünk, most meg már karácsonyra. Közben a járványnak már nagyon várjuk a végét, szinte látjuk a fényt az alagút végén, mégis bizonytalanságban éljük a mindennapjainkat, bezárkózunk. Mit tanácsolna, hogy tudjunk megnyílni eközben arra, akit várunk?
Ez a furcsa időszak, amelyben élünk, rá kell hogy döbbentsen mindenkit: nem mi vagyunk az urai ennek a világnak, nem mi vagyunk az urai az életnek. Át kell rendezni magunkban sok mindent: mi az, ami fontos, mi az, ami kevésbé, s mi az, ami teljesen fölösleges. Vegyük észre, hogy minden pénzben kifejezhető ajándéknál fontosabb a személyesség, egymás elfogadása – ne féljük kimondani: a szolidaritás, a szeretet. S akkor nem lesz üres és boldogtalan a karácsonyunk. Az ünnepre készülni kell, és lehet is készülni. Nem kell föltétlenül a bevásárlóközpontban tolongani. Lehet csendben olvasni, beszélgetni, imádkozni. Nem árt az sem, ha visszaemlékezünk arra, hogy mi minden szépet láttunk, tapasztaltunk az életünkben. S vegyük észre a világ apró rezdüléseit, a napfelkeltét, a napnyugtát, a madarakat – és vegyük észre egymást!

Keresd a békét, és járj utána! – mondja Szent Benedek. Egy előadásában arról beszélt, hogy az egészség a teljes testi, mentális, lelki és szociális jólét állapota. Most sokan inkább sodródunk az eseményekkel, most még nehezebb tisztán gondolkodni és cselekedni. A Krisztus király ünnepi beszédére visszautalva: tényleg összezavarodott, labirintussá vált világ vesz minket körül, és akik segíthetnének minket – a család, a közösségek – fizikailag távol kerülnek tőlünk. Ön szerint hogyan lehet jól jelen lenni ebben a helyzetben?
A pánikkeltés egyre gyakoribb ezekben a hetekben, az álhírek terjesztése… Mindenki mindent jobban tud, mint a másik. Sokan politikai tőkét próbálnak kovácsolni a válsághelyzetből. Vegyük már észre, hogy egy csónakban evezünk! Ne gyilkoljuk egymást! Tudjunk jó szót szólni! Tisztítsuk meg azt, amit úgy hívunk, közbeszéd! Attól senki nem lesz sem nagyobb, sem jobb, sem gazdagabb, ha a másik lejáratásra törekszik. Próbáljuk meg észrevenni, hogy vannak közös értékeink! Összetartás, kohézió: mennyire hiányzik ebből a világból, mennyire hiányzik a mi társadalmunkból! Mit lehet tenni? Ne a politikusoktól várjuk a megoldást! Az élet mindig a legalsó szinten zajlik. Ott kell tudni kezet nyújtani egymásnak. Ott kell segíteni egymáson. S ott kell tudni kimondani, hogy „Áldott ünnepeket! Békés, szent karácsonyt!”
További cikkek
A hely szelleme A malomhoz ne nyúljatok

Folyó sem folyik alatta, lisztet sem őröl már, mégsem hiába forog a nemeshanyi vízimalom kereke. A hatalmas köröket író szerkezet egy molnárdinasztia mélységeiről és magasságairól mesél.

Műhely Képre vinni a lelket

„A Szent Ferenc-i mintát már régen felfedeztem magamnak. Az egyetlen valóban hiteles keresztényi példának gondolom.” Az evangéliumi filmről és a tabusított haláltudatról beszélgettünk Buvári Tamás rendezővel, aki az 1945-ben vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnáról készített filmet.

A hely szelleme Valódi kenyér

Kiváló humora van, és megállás nélkül teszi a jót. „Ha állandóan azt vadásszuk, hogy nekünk mi a jó, akkor az Istennel nem sokat fogunk találkozni” – jegyzi meg Jácint atya, azaz dr. Hankovszky Béla, akivel sorsszerűen Pilinszky János születésnapján találkozunk az Érdi Tanoda Otthonban, ahol az evangélium szellemében minden rászorulóra jut figyelem, mindenki kap egy-két jó szót, s ahol az atya irányításával nem mellesleg önkéntes munka és oktatás is folyik.

Anziksz Brenner János

Egy képemen, amely most került elő a fiókból, decemberhez méltó, sűrű pelyhekben esik a hó. Szánkón csúszom le az emlékműdombról, apám vár a völgyben. Első önálló szánkózás, felhőtlennek tűnő gyerekkor, a történelemtől érintetlenül.

A hely szelleme Őrzők és angyalok

Martonvásár ezer szállal kötődik a Brunszvik családhoz: a városban álló neogót stílusú kastély volt sokáig otthona Brunszvik Teréznek, aki később a hazai kisdedóvás apostolaként vált ismertté, és itt, a városban kapott helyet az ország első óvodamúzeuma is. 

A hely szelleme A konyha maga a szentély

Sztárséf, de nagyon szeret kerti partikon is főzni. Éttermeket ment a romlástól, közben híveket szerez a tradicionális magyar konyhának. Krúdy-rajongó, imád a Várnál élni, nagymamájától tanulta a konyhai fortélyokat, ráadásul szereti a felesége főztjét, és ha valaki, ő aztán tudja, mekkora munka van egy tepsi zserbóban. Bereznay Tamással beszélgettünk.