Hogy látja, miként alakult át az oktatás azóta, a katolikus iskoláknak ma mi a legfontosabb feladatuk, mi tudja megkülönböztetni őket más iskoláktól?
A katolikus vagy – szélesítsük ki a kört – az egyházi iskola önmagában még nem jobb a többinél. Csupán a lehetőségei mások. Legfontosabb feladata, hogy emberközpontú legyen. S az információ-továbbadás mellett az élmények is kapjanak helyet az iskolában. A személyesség ugyancsak kulcsfontosságú: a pedagógus munkája lélektől lélekig ható tevékenység, bármit tanítson is. Hiszen minden ember élete titok, a diáké ugyanúgy, ahogy a pedagógusé. Ha elkötelezetten tud egy cél felé tekinteni az iskola – az iskola valamennyi munkatársa –, akkor hiteles lesz. A hitelességet tartom a legfontosabbnak. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy nincs speciálisan katolikus vagy más felekezetű biológia, matematika, informatika, és sorolhatnám a többi tantárgyat is. Hanem hiteles katolikus, református, elkötelezett keresztény pedagógusok vannak, akiknek életén átsugárzik, hogy a hitükből merítenek erőt az élethez. Akkor lesznek igazán jók ezek az iskolák, ahol valóban otthonra talál a kiteljesedni vágyó gyermek.

Számtalanszor kapott újabb és újabb nagy feladatot az életben. „Menj Tihanyba, szervezd újjá Tihanyt!” – küldte Várszegi Asztrik főapát 1994-ben, ötvenhárom évesen a jelenlegi állomáshelyére. Mit jelentett akkor ez a küldetés a rend szempontjából és önnek?
Hogy Tihanyt újjá kell éleszteni, amint lehetőség nyílik rá, szerepelt az álmainkban. Még a rendszerváltozás előtt egy interjúban beszéltem is erről. De hogy éppen nekem lesz majd a feladatom, hogy Tihanyban közösséget szervezzek, arra sosem gondoltam. Azt is mondhatom, nem akartam Tihanyba jönni. Olyan feladat volt ez, amihez nem értettem. Az iskolában, az iskolaügyben otthonosan mozogtam. De egy kistelepülés lelkipásztorának nem tudtam elképzelni magamat. És építésvezetőnek sem – magyar–orosz szakos tanári oklevéllel a kezemben. A kezdet nagyon kemény volt. Az első kapavágásokat nem én tettem, hanem Pászthory Valter atya – ő volt az első bencés plébános, miután az egyházmegye átadta a rendnek a tihanyi plébániát. Befejezni egy templom teljes restaurálását, elkezdeni és végigvinni a múzeumként működő apátsági épület szerzetesházzá alakítását emberpróbáló feladat volt. Segítők, munkatársak nélkül ez nem ment volna. S itt voltak a régi diákjaink a környékben: rendkívül sokat köszönhetek, köszönhetünk az ő kapcsolatrendszerüknek, segítségüknek. Nem volt egyszerű meggyökerezni Tihanyban. De alighanem innen már csak akkor kerülök el élve, ha legyöngülök, leesem a lábamról, és olyan ápolásra szorulok, amilyet itt nem tudnak megadni. Sokszor idéztem és ízlelgetem a magam számára is azt a régi mondást: „Jól fontold meg fiam: nem az a tökéletes, aki jól kezdi, hanem az, aki jól fejezi be.”

Az, hogy Tihany ma ilyen, nagyrészt az ön munkájának köszönhető, de mindenképp az ön nevéhez kötődik. Hogyan tekint rá most? Miként sikerült átadni, elengedni és rábízni az utódjára?
Nem mondanám, hogy az én munkám volt, hogy Tihany olyan lett, amilyen. Ott voltam, ott lehettem, amikor történt valami. De álszerénység volna, ha úgy beszélnék, hogy nem volt szükség rám. Szívemet-lelkemet beleadtam. Közben kialakult egy kis szerzetesi közösség, fiatalok csatlakoztak hozzánk. Új lehetőségek és távlatok is nyíltak. Olyan tervek fogalmazódtak meg, amelyek megvalósulását én emberi számítás szerint nem fogom megérni. Hetvenöt évesen minden egyházi tisztségről le kell mondani – így a plébánosságról is. Időre választott vezető voltam, még három évem lett volna, ha mindenáron hivatalban akarok maradni. Végezzék a fiatalabbak a tervezést, tárgyaljanak, szervezzenek: legyenek jelen hitelesen, elkötelezetten. Az egyetemen hatvanöt évesen már tanszékvezető sem lehet egy professzor… Most, amikor erről beszélgetünk, már beleléptem a nyolcvanadik évembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű egyik napról a másikra mindent elengedni, de mindenképpen szükséges. Hálás vagyok azért, hogy megbecsülést tapasztalok. És igyekszem hasznára lenni továbbra is a közösségemnek azzal, amivel tudok.

Kiérdemesült perjelként milyen egyedülálló módon tudja segíteni utódját?
Utódom megbecsül. Igyekszem nem beleszólni a munkájába, ő viszont nemritkán megosztja velem a gondjait. Igyekeztem már korábban is továbbadni a kapcsolatrendszeremet. Azt kívánom neki, hogy legyen ereje, türelme – a rengeteg tennivaló és a nem könnyű felelősség ne merítse ki. S kapjon legalább annyi segítséget, amennyit én megtapasztaltam, amikor felelős vezető voltam.

A harmincas éveitől kezdve vezetői szolgálatai vannak – iskolaigazgató volt Pannonhalmán, majd perjel, minisztériumi oktatási bizottságok vezetője, és még sorolhatnám. Ennyi év után hogy látja, kinevezés után mi tesz valakit jó vezetővé?
Szent Benedek a Regulában külön fejezetet szán a közösség felelős vezetőjének, az apátnak. A vezető ne uralkodó legyen, hanem tudjon alkalmazkodni a sokféle emberhez, akik rá vannak bízva. Tudnia kell, hogy minden ember esendő. A különbözőségből kell egységet, közösséget formálnia, integrálnia. Ne gondolja magát mindenhatónak és mindentudónak. Legyen bátorsága, hogy a felelősséget megossza másokkal. Ne legyen gyanakvó. Tudjon megbízni a rábízottakban. Nagyon jó, ha az ember találkozik életében példaképekkel, mintákkal. Mindamellett nem szabad senkit sem utánozni, hanem meg kell találnia a vezetőnek a saját stílusát, amelyből semmiképpen sem hiányozhat az emberség, a szolidaritás, a megértés.

Krisztus király ünnepén elhangzott szentbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy keresztényi feladatunk szolgálni, nem kivonulva a társadalomból, hanem jelen lévén az emberek között; ha kell, közfeladatot ellátva alázatosan. Ám a bencés szerzetesi léthez szervesen tartozik az elvonulás. Mit jelent ma a hagyományokat követve és közben a világra nyitottan élni szerzetesként?
Az embereknek sokszor furcsa elképzeléseik vannak a szerzetességről. Életidegennek, korszerűtlennek, élhetetlen életformának tartják. A szerzetesi életnek a lényegéhez tartozik a közösség: a közös imádság, a közös asztal, a közös munka, a közös felelősség. A bencés szerzetesség nyitott: jönnek hozzánk az emberek. Fogadnunk kell őket, legyenek akár turisták, zarándokok, lelki-szellemi támaszt keresők. A szerzetes nem lehet éretlen. Természetes, hogy az évek, évtizedek érlelik az embert. A szél hol jobbról, hol balról fúj. A mi templomunk szilárdan áll, szilárd kősziklára építve – a felkelő naphoz igazítva.

A bencés szerzetes legtöbbször élete végéig ahhoz a közösséghez tartozik, ahová bevonul. Ön ehhez képest nagyon sokfelé járt a világban, és több közösséghez is tartozott. Melyik állomása mit tett önhöz: miben győri, pannonhalmi, tihanyi bencés?
Amikor 1959-ben beléptem a bencés rendbe, a magyarországi bencés rendbe léptem be. Sajátos hagyományunk volt, hogy mi, magyar bencések mind Pannonhalmához tartoztunk, és a legfőbb elöljárónak joga volt bárkit bárhová helyeznie. A legújabb kor fejlődése, hogy visszatértünk az ősi hagyományhoz: házaink, közösségeink függetlenek. Nem győri bencés voltam, hanem magyar bencés, aki Győrben végezte a szolgálatát, majd Pannonhalmán, utána Tihanyban. S a tihanyi évek alatt következett be az önállóvá válás. Most már tihanyi bencés vagyok. Győrben érdekes volt az iskolai és diákotthoni munka és a városi lelkipásztorkodás, a templomi szolgálat. Pannonhalmán több feladatom is volt, a szerteágazó kapcsolatokat megélni itt volt igazán lehetőségem. Tihanyban azt tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos a hiteles jelenlét. Nem is annyira az önállóság, hanem hogy itt vagyunk mintegy igazodási pontként. Az önállóság pedig nagyobb felelősséget jelent.

Tihanyban mindig egyszerre egy szűk közösség és egy folyamatosan változó nagy embertömeg van jelen, a szezonban nyüzsög. Hogy tudja a tihanyi közösség ezen a turisták tömegét vonzó helyen a békét, a csendet az állandóságot sugallni?
Egyik nagy élményem Tihanyban, hogy a nyüzsgés ellenére a vendégeink általában úgy távoznak innen, hogy csodálatos békét találtak. Számtalan formában elmondtam, leírtam, hogy ha tudomásul vesszük a tőlünk függetlenül létező világnak a rendjét, akkor van reményünk arra, hogy a saját életünkben is rendet teremtsünk. A béke – Szent Ágoston meghatározása – az a nyugalom, amely a rendből, a rendezettségből származik. Legyen rendben az életünk!

A pandémia kezdetén húsvétra készültünk, most meg már karácsonyra. Közben a járványnak már nagyon várjuk a végét, szinte látjuk a fényt az alagút végén, mégis bizonytalanságban éljük a mindennapjainkat, bezárkózunk. Mit tanácsolna, hogy tudjunk megnyílni eközben arra, akit várunk?
Ez a furcsa időszak, amelyben élünk, rá kell hogy döbbentsen mindenkit: nem mi vagyunk az urai ennek a világnak, nem mi vagyunk az urai az életnek. Át kell rendezni magunkban sok mindent: mi az, ami fontos, mi az, ami kevésbé, s mi az, ami teljesen fölösleges. Vegyük észre, hogy minden pénzben kifejezhető ajándéknál fontosabb a személyesség, egymás elfogadása – ne féljük kimondani: a szolidaritás, a szeretet. S akkor nem lesz üres és boldogtalan a karácsonyunk. Az ünnepre készülni kell, és lehet is készülni. Nem kell föltétlenül a bevásárlóközpontban tolongani. Lehet csendben olvasni, beszélgetni, imádkozni. Nem árt az sem, ha visszaemlékezünk arra, hogy mi minden szépet láttunk, tapasztaltunk az életünkben. S vegyük észre a világ apró rezdüléseit, a napfelkeltét, a napnyugtát, a madarakat – és vegyük észre egymást!

Keresd a békét, és járj utána! – mondja Szent Benedek. Egy előadásában arról beszélt, hogy az egészség a teljes testi, mentális, lelki és szociális jólét állapota. Most sokan inkább sodródunk az eseményekkel, most még nehezebb tisztán gondolkodni és cselekedni. A Krisztus király ünnepi beszédére visszautalva: tényleg összezavarodott, labirintussá vált világ vesz minket körül, és akik segíthetnének minket – a család, a közösségek – fizikailag távol kerülnek tőlünk. Ön szerint hogyan lehet jól jelen lenni ebben a helyzetben?
A pánikkeltés egyre gyakoribb ezekben a hetekben, az álhírek terjesztése… Mindenki mindent jobban tud, mint a másik. Sokan politikai tőkét próbálnak kovácsolni a válsághelyzetből. Vegyük már észre, hogy egy csónakban evezünk! Ne gyilkoljuk egymást! Tudjunk jó szót szólni! Tisztítsuk meg azt, amit úgy hívunk, közbeszéd! Attól senki nem lesz sem nagyobb, sem jobb, sem gazdagabb, ha a másik lejáratásra törekszik. Próbáljuk meg észrevenni, hogy vannak közös értékeink! Összetartás, kohézió: mennyire hiányzik ebből a világból, mennyire hiányzik a mi társadalmunkból! Mit lehet tenni? Ne a politikusoktól várjuk a megoldást! Az élet mindig a legalsó szinten zajlik. Ott kell tudni kezet nyújtani egymásnak. Ott kell segíteni egymáson. S ott kell tudni kimondani, hogy „Áldott ünnepeket! Békés, szent karácsonyt!”