Gajratervezés

Szöveg: Ókovács Szilveszter

Nincs nap megfordulás nélkül, szimbolikusan is így működöm. Nincs nap, hogy egy döntésről ki ne derülne, jobban körbe kellene járni, gyorsan változtatni kellene valami felmerült körülmény miatt. Már mindenhol fordultam meg a damaszkuszi út kivételével: nem csak mezőn, sétálóutcába torkollva, záróvonalon (éjjel) – és nem csak egy-egy kollégám megítélésében. Súlyosabb gond, ha a tudottan rossz irányban haladunk hosszan. Nem nagy dicsőség ipszilont tekerni a kormányra, de igazán ciki volna magasra emelt orral tovasuhanni a tévedésbe.

Operaházat vezetni – tízéves tapasztalatom – nem a falu végén kurta rükverc problémája, hanem a semmibe vezető utakon hajtásé. Egy európai élvonalhoz felzárkózó intézmény négy évre tervez előre. A 2023–24-es évad naptárába beszögelve állnak a premierek, egy londoni, zürichi vagy müncheni intendáns tán fizikai fájdalmat is érez, vagy inszomniát kap, ha pedáns mágnestábláján nincs tisztázva nyugalmas négy évre előre az évadok csúcspontja, kettővel előre pedig addig a szintig minden, hogy ne tudnák, melyik éjjel bont a műszak extra díjért, és hogy az izlandi művésznő másnap melyik próbaszobában találkozik az adott darabért felelős korrepetitorral (a zongorista személye még változhat). Az európai kollégák most rosszul vannak: ők így vették át a stafétabotot, fizetett évet töltve a leköszönő intendáns mellett, szervezve saját tevékenységüket – erre most nem a 2023-as év omlik össze, hanem a jövő hónap. (És vele a 2023-as év is, persze.)

Mi bezzeg nem vagyunk így szétütve, mert – amíg az MMA-elnök által dinamikus vezetéssel elindított Nemzeti Kulturális Tanács át nem viszi a stratégiai ágazatok ötéves finanszírozását – általában akkor értesülünk a keretről, amikor már rég megfestettük bele a vásznat. Képtelen helyzet, de mi meg ezt örököltük, ehhez szoktunk, és eddig se a folyamatos idegeskedés, se sok száz szereplő rángatása, se a nonstop stop nem volt elegendő indok arra, hogy bármi változzon. Pedig a kései módosítások ziláltabb működést eredményeznek nagyobb ráfordítás mellett – ami azonnal kell másképp, sokkal többe kerül, és sose lesz kiérlelt, szemben az ütemezett feladatok ellátásával. Ha ez megváltozik, onnantól még épp oly furcsán és hosszan múlik ki majd a keretdeformáció gyomoridege, ahogy ma, három évtized múltán is zavarba jövünk egy kamasz vámos tekintetétől.

Nekünk tehát „könnyebb”, mi a nyugati páncélos operavilág könnyűlovasai vagyunk. De a köd mindenkinek tejfehér, csak most még éjszaka is lett, és miközben azzal teltek a hónapok, hogy csonkolt évadterveinkből ötletes művégtagművek segítségével a lehető legpompásabb visszatérést kinyerjük, ezek a gajra ment, mert utóbb hasznavehetetlen tervek a digitális szemetest is eltömítették. Istenem, március 11-én este tényleg azt írtam az igazgatóimnak, hogy április elején nyitunk újra, nagyhét úgy el nem múlhat, hogy a Parsifal koncertformában le nem megy. Micsoda botorság volt! Aztán hetenként születtek új konstrukciók, nagyon nem hittük el, és nagyon vissza akartunk jönni, de az eldőlő dominók – megsemmisülő produkciók – virtuóz alátámasztása csak valamiféle taktikai had- és ujjgyakorlatnak volt jó.

2020 nyarának és őszének fordulóján nem működnek a műszereink. Repüljük a szeptembert: az iránytű remeg (melyik darabot érdemes próbáltatni?), a magasságmérő föl-le jár (jönne-e a közönség egyáltalán?), a sebességjelző csak forog (holnap miféle protokollnak kell megfelelni?).

Csak annyi kristályosodott ki: a teljes ellehetetlenülés és a megint elindulás logikája. A Magyar Állami Operaház ugyanis a maga egyedülálló, a világon negyedik méretével a hazai kultúra legnagyobbja, igazi mamut. (Nem engedjük kihalni!) A mamut utoljára megy fel a jégre, akkor, ha az már megcombosodott, és a rácsúszott kistestűek csapatait gond nélkül bírja. És elsőnek jön is le: 1750 jegyvásárló plusz átlagban 300 fellépő és munkatárs tömege már akkor rianást okoz, ha a párszázas nézőterek és stúdiószínházak világa még elműködget…

Ember tervez, Isten végez. Aztán ember újratervez, küzd és bízva bízik – miközben (extra) szárazon tartja a premierpezsgőt.

Operaénekes, televíziós szakember, 2012 óta a Magyar Állami Operaház főigazgatója

Hasonló tartalmak

Nyissunk méhecskehotelt!

Orbán Zoltán környezetpedagógusként arra törekszik, hogy érdekessé, élményszerűvé tegye a témáit, így például a magányos méhek, a beporzók védelmét, ami szívügye.

A legőszintébb hangszer

„Minden mélységét és magasságát megtapasztaltam, és hiszem, így tudok önazonos lenni, hiteles maradni” – tekint vissza Paár Julianna a nyolc év óta bejárt útra, amely zeneterapeutává és szülővé érlelte.

Vissza a természetbe, gyerekek!

A Gál Judit által kidolgozott rousseau-i természetelvű nevelési program szerint működő ovikban a gyerekek alapfelszereléséhez tartozik a gumicsizma, az esőkabát és a bogárnéző.

Közösségi kocsmafoglalás

„Valódi kapcsolatba kerültünk a vendégeinkkel, és megerősítés volt, hogy egyre többen jöttek” – Pentz Csaba és Manka hűvösvölgyi Kifli és Kocsmáját törzsvendégek szeretete övezi.

A hónap embere – Hámori Máté

Hámori Máté karmester következetesen és eltántoríthatatlanul hisz benne, hogy a zene mint közösségi élmény mindenki számára megérthető, átérezhető.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése