Visszanéző

Gyula vitéz télen-nyáron

Leimeiszter Barnabás
Fotó: Inkey Alice

Régi magyar filmekről szóló sorozatunkban ezúttal egy szatírával foglalkozunk, méghozzá egy biztos kézzel összerakott, máig friss és szellemes szatírával – ilyenekkel azért nincs tele a magyar filmtörténet padlása. Bácskai Lauró István 1970-es filmje, a Gyula vitéz télen-nyáron nemhogy nem avult el, talán mostanra vált csak igazán aktuálissá, jobban mondva mára teremtődött meg a befogadásának az alapja. Vegyük a nyitójelenetet: piaci tömegben tévések keresik egy készülő történelmi sorozat főszereplőjét, sisakot-bajszot szerelnek a kiszemeltekre, akiket teljesen lefegyverez az elébük nyomott kamera. Merev arccal próbálják elismételni a tévések által szájukba adott mondatokat, a kuncogó kíváncsiskodók gyűrűjében persze bele-belezavarodnak a szövegükbe. Ötven éve talán csak szimplán megmosolyogtató volt a jelenet, a mai néző számára viszont posztmodern kultúránk egyik alaptémáját idézi meg, amit az internetes neotahóizmus vonulatában (Szalacsi, Polgár Jenő, füzesabonyi választási riport), illetve a tehetségkutató műsorok kasztingadásainak nyekergő szerencsétlenjeinél is tetten érhetünk: a kamera mint a dominanciagyakorlás s egyben az emberi méltóság leépítésének eszköze.

A tévések végül véletlenül találnak rá a tökéletes Gyula vitézre, a Prohászka Feri nevű kocsmai hangoskodóra (Koncz Gábor minden ízében remekül formálja meg a tesztoszterongőzös helyimenőcsávót). Prohászka fiziognómiája garancia a török korban játszódó sorozat sikerére. Olyan „matyós” a feje, megvan benne az a „vérbő magyar virtus” – csettint elégedetten az Őze Lajos által játszott rendező. Ha a Gyula vitéz télen-nyáron tényleg az a médiaszatíra lenne, aminek ígérkezik, s ami – mint később látni fogjuk – nem lehet, ezek a szólamok működhetnének a látvány kultúrájának szlogenjeiként, ami módszeresen kiüresít minden identitást, míg csak olyan felszínes, semmitmondó fogalmak maradnak belőlük, mint a „magyar virtus”. Valójában egy másik kérdést készítenek elő, amit a film meglehetősen merészen piszkálgat, ez pedig nem más, mint a Kádár-rendszernek a nemzettel, a nemzeti érzéssel való tisztázatlan, elfojtásokkal teli viszonya.

A tévés, kardozós-hancúrozós magyarkodás ugyanazt a funkciót látja el, mint a szuvenírboltok kirakatában elszáradtan lengedező paprikafüzérek vagy a pusztaötös. Ezekből képződik a meghasonlott kádári társadalom önképének „nemzeti jellegű” ornamentikája. Nem többek ártalmatlanított, ellenőrzött kliséknél, s amint véletlenül valódi vitalitás költözne beléjük, odafentről mélységes gyanakvás a reakció. (Csak egy példa: az MTV az 1969–1970-es „felszabadulási népdalversennyel” elindította a Röpülj, pává!-t, az alulról szerveződő táncházmozgalomra már besúgók tömkelegét küldte rá a hatalom, hogy aztán az ellehetetlenítés helyett végül inkább a domesztikálására tegyen kísérletet.)

Az persze sejthető, hogy a korabeli közönségnek valóban a Szabadság téri tévészékház és a filmforgatások világát felrajzoló jelenetek lehettek a legérdekesebbek, a készítők pedig okos utalásokkal helyezték el a filmet a hatvanas-hetvenes évek fordulójának popkulturális miliőjében. A rendezőasszisztens rászól a török katonát játszó segédszínészre, hogy vegye le a karóráját – ez a néhány évvel korábban készült Egri csillagok-feldolgozásra és a vele kapcsolatos városi legendára lehet utalás. Egy másik kikacsintásra viszont a bemutatókor leginkább csak a szűk pártvezetőség, illetve a filmgyári bennfentesek figyelhettek fel. Miután a sorozat első epizódjának szerelmi jelenetében megvillan Sunyovszky Szilvia melle, a Kállai Ferenc alakította tévés fejes értetlenkedve kéri számon a rendezőt: „Minek ez a sok erotika? Kinek kell ez?” Nyilvánvalóan a dobozba került A tanút, annak is a „hanyatló nyugat ópiumáról” szóló párbeszédét idézi ez a részlet, ott pedig éppen Őze Virág elvtársa oktatja ki Kállai-Pelikánt. De a Gyula vitéz különös módon egy jóval később elkészülő filmre is utal: a rendező válasza („azt gondoltam, egy kis egészséges erotika nyugodtan belefér”) a ládagyári groteszket juttatja eszünkbe.

A tévésorozat elsöprő siker, Prohászkából egyik napról a másikra körülrajongott sztár, mi több: afféle nemzeti hős lesz, aki köré komoly merchandise épül ki Gyula vitéz-féle málnaitallal és cséb biztosítással (újabb motívum, ami igazán a mából visszatekintve kap jelentőséget). A fejekben összecsúszik fikció és valóság: Feri kocsmájának népe vallásos átszellemültséggel követi az epizódokat, a kalandról kalandra nyargaló Gyula vitéz képében egyszerre szorítanak nagyszájú haverjukért és a törökverő magyar bajnokért. Amikor úgy érzik, Gyula politikailag téves útra lép, küldöttséget menesztenek Ferihez, győzze már meg a forgatókönyvírókat, hogy alakítsák máshogy a történetet. Amit a film bemutat, az nem más, mint a képernyőnek alávetett ember kialakításának első stádiuma. Ezt a televízió újszerűsége határozza meg: a néző még csak tanulja az új médium sajátos nyelvét, és nehezére esik megkülönböztetni a realitások regisztereit (lásd a gyűjtést Isaura felszabadítására).

A Gyula vitéz vitathatatlanul érdekes, mint e tanulási szakasz lenyomata, médiaszatíra viszont nem tud lenni egyszerűen azért, mert ennek nincsenek meg a történelmi-társadalmi feltételei. Hiába meséli izgatottan a szomszédasszonynak Feri főbérlőjének neje: „azt álmodtam, hogy az Angyal itt nyomozott az éjjel”, és szeret bele a sorozat premierje után az addig lenézett fiatalemberbe – ettől még nem megfeleltethető, mondjuk, az Egy tenyér ha csattan című Anthony Burgess-regény Janetjével, akinek a tudatát az angol fogyasztói társadalom és reklámkultúra formatálja. Hiába enged betekintést a Gyula vitéz a tévés programot meghatározó mesterkedésekbe, nem válik olyasféle lesújtó médiaparabolává, mint Sidney Lumet 1976-os klasszikusa, a Hálózat.

A különbség a kapitalista és a szocialista államok eltérő fejlődésében rejlik. A Hálózat világában meghalt a politika, helyette a multinacionális, sőt multikontinentális, „Föld körüli pályára állt” gazdasági érdekcsoportok és a velük egybefüggő média uralkodik. A Gyula vitéz az ezt megelőző állapotot rögzíti, ahol – legyen bármilyen szürke és arctalan a kádári nómenklatúra – még mindig a politika az úr. Az egyén csak kapitalista viszonyok között vethető alá teljesen a képernyőnek, ahol a verseny fölszabadítja ösztönös nihilizmusunkat, az pedig tovább serkenti a versenyt. A szocialista államban ezt a folyamatot késleltetik a retrográd politikai ideológiához járuló retrográd kulturális normák, a nevelő szellem (vö. a hungaroboomer érvkészlet fontos darabjával: „régen még értelmes műsorok mentek a tévében, színházi közvetítések és regényadaptációk”), a hétfői adásszünet és egyebek. Bár a Hálózat és a Gyula vitéz egyaránt a média manipulatív természetére világít rá, előbbiben maga a média, utóbbiban a médián keresztül a politika manipulál – így médiaszatíra helyett legfeljebb politikai szatíra kerekedhet belőle.

Annak viszont nagyon is bátor. Gyula vitéz kalandjai nyomán nem csupán a nemzeti büszkeség horgad fel a magyarokban, de törökellenes indulatok is pulzálni kezdenek bennük. Vitray Tamás mutatja meg a tévéfejesnek egy futóverseny felvételét, ahol a vérszemet kapó nézők megverték a török győztest. A közelgő szakszervezeti kongresszus török vendégére tekintettel az elvtársak úgy döntenek, elkaszálják a sorozatot, Vitray pedig a futóverseny képsorait a tévében már úgy kommentálja, hogy a nézők gratulálni rohantak oda a törökhöz. A filmben tehát maga a magyar tévézés első számú ikonja leplezi le a „doboz” által közvetített narratívák hamisságát.

Nem ő az egyetlen önmagát alakító híresség: feltűnik Takács Marika is, illetve három Kádár-kori public intellectual, eklektikus életpályájukkal a huszadik századi magyar értelmiségi lét ellentmondásainak érzékeltetői. Vitray vendégeként mórikálja magát Abody Béla, a „marha Béla”, akit Vas István a fiatal írók közül az egyetlen zseninek nevezett, hogy aztán (mint azt gimnáziumi osztálytársa, Vajda Miklós vicces-szomorú visszaemlékezésében megírta) a kabarészerepek és a rendszer melletti hitvallások aprópénzére váltsa a tehetségét. Benedek István latin kifejezéseket sorakoztat – ő Benedek Elek unokája és Benedek Marcell fia, pszichiáter, orvos és művelődéstörténész, szabadkőműves, aki a rendszerváltás után a csurkista közegben kötött ki. S megszólal a műfordító Elbert János is – mintha Dennis, a komisz nemcsak Wilson bácsinak, hanem neki is rágógumira cserélte volna a protézisét. Belőle később vad konteók tárgya lett, miután 1983-ban a siófoki mólónál kiemelték a holttestét a Balatonból.

A sorozat hirtelen befejezése széles körű elégedetlenséget szül, a tévészékházat elárasztják a levelek. Enyhítendő a feszültséget, ami a kádári társadalom nemzettagadó szuperegója és nemzeti indulatokkal teli ösztönénje között elszabadult, a tévében vitaműsort rendeznek a sorozatról külső helyszínek kapcsolásával, ahol hőbörgő rajongók követelik a folytatást. A hatalom végül meghajol a tiltakozók előtt, és felhatalmazza a nézőket, hogy villanykapcsolásos szavazás útján döntsenek a sorozat jövőjéről. A film jól láttatja a Kádár-kor álságos társadalmi „vitáit”, amelyeket a rendszer időről időre színre vitt, hogy bizonyítsa önnön liberalizmusát (na persze csak akkor, ha ezek nem hozták felszínre a rezsim alapvető tabuit).

Meg kell viszont említenünk a Gyula vitéz egyetlen komolyabb gyengéjét: az élcelődésből és gúnyból jócskán kijut azért a „turáni átok” meg a „nemzetgyalázó” műsorok miatt dohogó plebsznek is. A vitaesten szót kap egy tofla férfi arról hadoválva, hogy „nem hiába mosta három tenger a magyart”, Zelk Zoltán pedig Andor bácsi szerepében háborog, hogy kiforgatják a magyar történelmet. 1970 Magyarországán, ahol a nemzeti érzést a keleti blokk más országaihoz képest is kórosan elfojtották, nem sok sportértéke volt az ilyen humornak. Annak pedig, hogy az emberek a nemzeti összetartozás megélésének tartalmas lehetőségeinek híján olyan „ornamentikus” jelenségekbe kapaszkodtak érzelmileg, mint egy bugyuta kalandsorozat, inkább tragikus, mint komikus a felhangja. Mindez azonban nem sokat von le a Gyula vitéz télen-nyáron értékéből és élvezetességéből: kiváló színészgárdája, pergő ritmusa, szikrázó szellemessége az egyik legjobb magyar vígjátékká avatja.

További cikkek
Műhely Aki tubás akar lenni

Több mint száznyolcvan év után magyar újítás forradalmasítja a tuba használatát. Egy egyszerű kiegészítő szerkezet segítségével a tubaművész szabadon mozoghat a színpadon, szólistaként pedig nemcsak klasszikus zenei, de rocksztár is válhat belőle. 

Hívószó Mi hát az idő?

Minden rohamosan változik, az emberi civilizáció, mint valami óriási számítógépen futó program, kéretlenül egyre „frissíti” magát, ami tegnap még jövő volt, mára múlttá lett, semmi nem ott van, ahol tegnap volt, és holnap megint máshol találjuk – ha találjuk.

Hívószó „Kicsi testvérimnek jó szívet csinálni…”

A zene mindannyiunk életében jelen van. Hallgatjuk, szórakoztat, legtöbbször passzív befogadóként fogyasztjuk. De hogy mennyire lényeges, valójában nem tudjuk. Pedig az emberi kultúra nem öncéllal, nem puszta esztétikai megfontolásból jött létre.

Műhely Derűs képek borús évekből

Másfél évtized sűrű magyar mikrotörténelme elevenedik meg a fotóamatőr Lissák Tivadar képein, aki 1934 és 1948 között rendkívüli humorérzékkel és intenzitással örökítette meg a hétköznapok rögvalóságát, a családi, baráti együttlétek kivételes pillanatait.

Műhely Építészet a közösségért

Gutowski Robert kettős identitással és látásmóddal áll elénk. Építészete filozófiaként nyilvánul meg, amelyben a megbízás egyszerre jelent munkaadást és a legmagasabb rendű bizalmat.

Műhely A látvány újító őszintesége

Az előző századforduló polgári derűbe oltott egzisztencializmusa és egyfajta látomásos atmoszféra egyformán jelen van a magyar festészet egyik megújítója, Ferenczy Károly vásznain.